Akkor ez most út vagy ingovány?

Családunkkal tanyára kényszerültünk, amit 1998-ban – akkor még csak hobbitanyának – vásároltunk. Elkezdtünk állatokat tartani, orosházi vállalkozásunk bevételeiből, OTP-hitellel és a nagyszülők segítségével kisebb földeket, gépeket vettünk. Később kisebbik fiunk számára, részletre vásároltunk egy mellettünk lévő, romos állapotú tanyát. Apránként a tanyáinkat felújítottuk. Fiunk családi gazdálkodóként próbált talpra állni, csakhogy az akkori kormány nem támogatta a családi gazdaságokat.

Orosházi vállalkozásunk aztán 2006-ban tönkrement, s hogy talpon tudjunk maradni, gyorsan bezártuk a városi házunkat, és hatan kiköltöztünk a mi szoba-konyhás tanyánkba, a Gádoroshoz tartozó Justh-majorba. Ez Gádoros és Orosháza között félúton van, mindkettőtől körülbelül öt kilométer távolságra. Tehát messzire vagyunk a közigazgatási helytől, Gádorostól.
Jó hallani, olvasni, hogy a mostani kormány a családi gazdaságokat, a tanyákon élőket mennyire támogatja – az illetékes miniszter és egy kiváló szónoki képességű államtitkár erről a rádióban, a televízióban, az újságokban szinte naponta nyilatkozik.

Beszélnek a tanyaprogramokról és a tanyákon élők segítéséről, többek között a tanyai utakról: építésről, javításról.
Örül az ember lelke, de a valóság, úgy látszik, kicsit bonyolultabb. Mikor ideköltöztünk, a környéken a földeket jobbára két nagyobb téesz művelte. Nyáron learattak, ősszel felszántottak, majd tavasszal jöttek újra. Az út megmaradt útnak, be tudtunk járni az ötszáz méterre levő műútról terepjáró nélkül is. Aztán elkezdték az addig nem osztható földeket szétmérni, ami tart a mai napig. S most télen is traktorok járják a dűlőutat – amit még 1934-ben létesített az áldott emlékű Justh-uradalom.

Az út mellett kétoldalt öreg fák állnak, s közöttük az út már inkább árokhoz vagy patakmederhez hasonlít, sártengerré vált. Akinek van gyakorlata a sárban járásban, az tudja, hogy a Lada Niva jó a nagy sárban – de itt az is kevésnek bizonyult, felhasalt. Az úton most már nem lehet közlekedni sem terepjáróval, sem gyalog. Orvos, mentő, postás minket nem tud elérni. A családunkban három mozgáskorlátozott él, akik csak autóval tudnának közlekedni – ha tudnának.

Ez tehát a problémánk: az út. Ezen tudnak megközelíteni a gazdák körülbelül nyolcszáz hektár termőföldet: előttünk vasúti átkelőhely, mögöttünk az élővíz-csatorna hídja teszi lehetővé az átjárást. Mi meg, akik itt lakuk, úgy látszik, belefulladhatunk a sárba. Hallgatjuk és olvassuk a híreket a tanyai útépítési pályázatokról. Gádoroshoz tartozunk, az út a gádorosi önkormányzaté. Nem utasítottak el, csak hát messze vagyunk… Majd próbálnak segíteni. Próbálkoztunk magánalapon pályázni, de kicsik vagyunk, nincs meg a 4 EUME (a gazdaságok életképességét kifejező Európai Mértékegység), így nem nyerhetünk. Csináljuk meg önerőből – mondták –, együtt mi, az öt tanya lakói.

Ez azonban képtelenség. Olyan utat mi nem tudunk csinálni, ami kibírja a több tonnás gépeket, s nem keletkeznek óriási gödrök, kátyúk. Akik csupán földtulajdonosok itt, traktorokkal járnak erre, azzal nem süllyednek el. Nekik ezért mindegy, milyen az út – mi meg, az itt élők, úgy érezzük, egyáltalán nem számítunk senkinek. Hogyan fejlesszük a családi gazdaságunkat, ha be vagyunk zárva? Járjunk mindenhova traktorral? Ötszáz méter utat kéne feltölteni úgy, hogy számunkra is járható legyen. Nem értem, miért nem lehet ezt megoldani.