Sírnak a harangok

A történet nagyon régre, 1703 forró nyarára nyúlik vissza. Keserves idők jártak akkor a Felső-Tisza vidékére. A labanc volt az úr, nála volt a fegyver, pimaszul sanyargatták a lakosságot. Még az urat is, nem csak a szegényt! De csend volt mindenütt, mert Munkácsnál odalett a remény. Thököly kurucai sem bírtak a túlerővel, és háromévi hősies küzdelem után Zrínyi Ilonának is le kellett tennie Munkácson a fegyvert. A messzi törökföldön vonult önkéntes száműzetésbe, és a fiát, Ferencet is elszakították tőle. A későbbi egri érsek, az elvakult magyargyűlölő Kollonich gondjaira bízták, akinek az volt az elve: „a magyarokat először koldussá kell tenni, majd katolikussá, legvégül németté”, hogy a forradalomra hajlamos vérük lecsillapodjon.

Ám Ferenc felnőtt, bejárta az országot, és megrendülve látta a borzalmas állapotokat. Akkor már esküdt ellensége volt Bécsnek, mint ahogy sok magyar jobbágy és kisnemes is. Köztük volt a tarpai Esze Tamás meg Kiss Albert is, akik a forrongó tömegek élére álltak. De kellett egy igazi vezér, akinek hatalma, tudása, tekintélye, kapcsolatai is vannak, hogy sikeresen megvívjanak a világhódító osztrákokkal. Felkeresték hát a lengyelországi Brezán várában II. Rákóczi Ferencet, aki elvállalta a csapatok vezetését. Zászlót is küldött haza, Magyarországra, felirata így szólt: Pro patria et libertate (magyarul: A hazáért és a szabadságért).

Pár hét alatt több száz fősre duzzad a kuruc sereg, és elérnek a tiszaújlaki hídhoz. A város a folyó jobb partján fekszik, nem messze tőle egy nagy kanyarban, a Fehérvári-tagban kicsike falu, Uszka. A Tisza innenső partján táborozik a labanc, jól felszerelt, öntelt, pökhendi népség, ők őrzik a hidat. A csata elkerülhetetlen, tudják ezt az uszkaiak is. De tudnak mást is, megismerték ők már a labanc könyörtelenségét. Jobbnak látják hát, ha a gyermekeket, asszonyokat a közeli erdőkbe menekítik.

Erdődi László, a református egyház gondnoka úgy dönt, leszerelik és elrejtik a harangokat is, mert megtapasztalták már, hogy a különféle hadak hajlamosak a harangrablásra. Erdődi megbíz hát két embert a harangok elrejtésével. Enyedi János és Kiss Sándor befogja a bivalyokat, és elindulnak a Tiszát kísérő füzesbe, ahol el is ássák jó mélyre a harangokat. Mire hazaérnek, már lángokban áll a falu. Dúl a csata, meghal a két harangrejtő is, de a kurucok győznek – Uszka azonban hamuvá válik.

Az uszkai ember hitében erős, elhatározzák hát, hogy Isten segítségével újból felépítik a falut és a templomot. Távolabb a Tiszától, a Batár folyócska partján keresnek egy dombosabb helyet, házakat húznak fel, és egy kis paticsfalú templom is épül. Harang viszont nincs, mert azok elrejtői meghaltak, magukkal vitték a rejtekhely titkát. Azóta is hiába keresik őket.

Pedig a két elásott harang időről időre üzen! Enghy Zsigmond – aki ugyan ma Fehérgyarmaton él, de tősgyökeres uszkai, a közös téesz elnöke is volt egykor – kiválóan ismeri a múltat.

– Nem sokkal a szabadságharc bukása után újabb veszedelem következik: 1717-ben a Radnai-hágón át hazánkra tört a tatár. Végigrabolták Máramarost, Szatmárt, Ugocsát, Uszkát is megsarcolják. A támadás előtti éjjelen különös dolog történt a falu határában. A Tisza-parti tölgyesben makkoltatták akkor a falu kondáját, éjféltájban a kondás különös hangra lett figyelmes. Mintha harangok sírnának… Megborzongott a félelemtől, rohant be a faluba, de ott nem hittek neki. Pedig a harangok később is többször sírtak! Például 1848-ban, amikor a sok uszkai nemzetőr meghalt a dési csatában. De sírtak a harangok a trianoni döntés előtti éjszakán és az 1944. november 16. előtti éjszakán is, amikor az uszkai férfiakat elvitték malenkij robotra. Szentpéteri Antal, aki népes családjával kint lakott a határban, a mai Lebocsics-tagban, másnap esküvel bizonygatta, hogy ő hallotta a harangok sírását. De volt akkor elég baj, a harangokat nem kereste senki. Ma meg már hiába…

Mi azonban megpróbálkozunk vele. Becs és Uszka között rögtön az országúthoz simul a Tisza régi medre, de abban rég nincs már víz, könnyű átevickélni a túlsó partra. Az ottani nagy kanyarban vannak elhantolva valamerre a harangok – hátha nekünk szerencsénk lesz! Sűrű bozóton verekszünk át, kökény meg vadrózsa szaggatja a ruhánkat, és mikor átérünk, utunkat állja egy kerítés. Egy fiatal gyümölcsös. Ott hiába kutakodnánk, elindulunk hát a kerítés mellett a mai országhatár felé, és nemsokára elfogy a drót, kinyílik a mező. Jó magas helyre érünk, itt érdemes volna kutakodni, de van vagy kétszáz hektár – itt aztán reménytelen a harangkeresés.

Mondjuk is később a kocsiknál maradt helyi barátainknak, hogy mi se leljük őket sehol. Mester Miklós, Uszka volt polgármestere szomorúan felsóhajt, hogy nagy szükség volna pedig rájuk. Mert az újak megrepedtek, félő, hogy örökre elnémulnak.

Erről beszélgetünk már bent a faluban is, ami a háromszáz évvel ezelőtti nagy csata után a Batár partjára költözött, és itt építette fel a templomát, fa harangtornyát is, mely az egyik legszebb a Felső-Tisza vidékén. A torony nem magas, de pompás kilátás nyílik mindenüvé. A legszebb természetesen a máramarosi bércek, melyeknek kezdő hegyei kis híján Uszka alá nyúlnak. Egyik híres előhegye a Hömlöc, ahonnan a követ meg a hatalmas gerendákat hozták a templomépítők. Azt mondják, két nap, két éjjel jöttek a szekerek, de megérte a vesződség. Erős és biztos lett az Úr háza, és két jó harang is került bele. De a kicsi már hallgat, és az 1820-ban öntött nagyharang is veszélyben van.

– Most nézte meg őket az ország leghíresebb harangöntő mestere, Gombos Miklós, és szomorú hírt közölt – mondja Pálinkás Gyula református lelkész. – A kicsi menthetetlen, újra kell önteni. De több mint egymillió forint! A gyülekezet meg szegény, alig harminc tagot számol.

Nem volt mindig ilyen kicsi ez a református közösség, a háború előtt be se fért a templomba a gyülekezet. De aztán jött 1944 novembere, amikor az uszkai férfiakat is elhajtották malenkij robotra. Ötvenkét ereje teljében lévő férfiember ment el, és csupán huszonkettő jött vissza. Enghy Zsigmondnak és Mester Miklósnak is odamaradt az apja. Mester Miklósnak az apja erős ember volt, a földeken ló helyett neki kellett húznia az ekét. Abba pusztult bele szegény.

A templommal szemben gyönyörű, fába faragott emlékmű őrzi a nevüket. Mikor harangoznak, értük, nekik is szól a harang. Tragédia volna, ha végleg elhallgatnának. Mert, mint a helyiek mondják, Uszka addig él, amíg szólnak a harangjai.