Érparti fordulat

Bálint László ismert ember Dunapatajon. A Glória Kegyeleti Szolgálat – amelyet feleségével együtt működtet – becsülettel végzi munkáját a 3600 lelkes nagyközségben. Ám az 58 éves vállalkozót, aki eredeti szakmája szerint asztalosmester, nemcsak a temetések méltóságáért, kulturált lebonyolításáért tisztelik sokan, hanem értékmentő munkájáért is.

– Azt hiszem, hogy a kettő összefügg – mondja az autójában, amikor a Szelidi-tó irányából a Bálint-tanya felé tartunk. – A végső búcsú számomra is mindig nehéz, mert átérzem a család fájdalmát. Tősgyökeres dunapatajiként az elhunytakat nagyrészt gyermekkorom óta ismertem. Szeretem az idős embereket, sokat beszélgetek velük, rengeteget tanultam tőlük – köztük azoktól, akik valaha itt éltek a szelidi meg a szentkirályi pusztán. Vagy száz család, több mint ötszáz ember lakott errefelé, amikor a téeszesítéssel kezdett felbomlani a tanyavilág. Ma már csak egy-két tanya áll, ilyen volt Nagy Józsefé is itt, a Takács-ér partján. Mindig néztem, milyen jó hely ez, és a halála után sajnáltam, hogy ez a tanya is rommá lesz. Megvettem hát az utódoktól.

Megállunk az udvaron, aztán a gangra lépünk. A bejárati ajtó fölött egy kép mutatja, hogyan is nézett ki a tanya nem sokkal a vétel után, 2000. március 15-én.

– Végül szinte teljesen lebontottuk, és felépítettük ugyanolyannak, mint amilyennek nem sokkal az I. világháború után épült – magyarázza Bálint László. – Csak annyi a különbség, hogy „megfordítottuk”: a nagyszoba a ház másik végére került, az ablaka most nem keletre, hanem nyugatra, a Szelidi-tó felé néz. Még szebb így a kilátás a tájra.

A tanya egy kis dombon állt az ér partján, az újraépítés előtt a talajt feltöltöttük, így most kicsivel még feljebb vagyunk. Fontos ez, mert három évvel ezelőtt például kiáradt az ér, de idáig nem jött fel a víz. S egy-egy nagyobb eső után is hamar lefolyik a csapadék, megszikkad a talaj, alig van sár.

Nem tudok és nem is akarok a hangulattól szabadulni, olyan, mintha nagyapámék pár kilométerre innen, Miklapusztán épült tanyájában lennék – de az a tanya már negyven éve nincs meg.

A szobában a falon régi családi képek, a konyhában köcsögök – szám szerint 312 –, az edények, a bútorok, az illatok, minden olyan, mint régen. Kimegyünk az udvarra, és iszunk a gémeskút vizéből – a gazda nemrég megvizsgáltatta az ÁNTSZ-szel, kiváló minősítést kapott. Mangalicák röfögnek az ól mögött, odébb tyúkok kapirgálnak, a karámban két ló – volt ennél több is. S amit mindjárt észrevesz az ember: rend és tisztaság mindenütt.

– Már a nagyapámat, Bálint Pált is úgy ismerték Patajon, hogy milyen rend van az udvarán – néz rám az unoka a lova nyakát paskolgatva. – Ott úgy állt a szénakazal is, hogy szinte egyetlen szál nem lógott ki. Parasztember volt, de házak nádazásával is foglalkozott, meg lehetett nézni a munkáját. A nádazást apám, Bálint József is folytatta mellékfoglalkozásként, ő különben hivatalsegéd volt 36 éven át az iskolában. Tőlük tanultam a rend szeretetét, a pontosságot, s ennek mindenben hasznát veszem. Mikor ezt a tanyát megvettem, rájuk és a régiekre gondoltam: nekik és egy letűnt világ értékeinek akartam emléket állítani. Hogy aki idejön, lássa, miképpen éltek a mi elődeink a sziken. A tisztességük, a szorgalmuk, a paraszti tudásuk gazdagsága, az emberszeretetük pedig nemcsak múltbéli érték, szükség lesz rá a jövőben is.

– A tanyai élő múzeumon kívül a faluban is rendbe hozott egy régi házat, s belekezdett egy másiknak a felújításába is. Mi hajtja?

– Az egyik a XIX. század végén, a másik meg az elején épült. Nagyon szépek voltak, kár lenne, ha eltűnnének. Asztalosként is mindig lenyűgözött a szépség, az egyszerű, sablonos munkáknál többre, alkotásra vágytam. Ez a vágy űz most is. Meg az, hogy a gyermekeim – egy lányom, egy fiam, és már egy unokám is van – elmondhassák: az apjuk is teremtett valamit. Ahogy én elmondhatom az őseimről…