Tipikusan magyar történet ez, le se tagadhatnánk

Sokáig rajongtak érte. Küzdött, míg volt esély a győzelemre. Nem adta fel, csatázott, senkit se kímélve. Erőt ehhez már betegen itt, Tapolcán, a tavas barlangban gyűjtött.

Néha erőlködött, küzdött tovább a kelleténél, az adrenalinszint dübörgött, a gondolkodását megtévesztette, ő meg rosszul felmérve esélyeit harcolt tovább. Túl kemény bánásmód, indokolatlan ostorhasználat okán sokszor büntették, úgy legtöbbször a pályán. Pedig szelíd ember volt, fiát, bár lett volna oka, nem szidta, idővel megjön az esze, mondta. Túlságosan nagy ügyet a rá mért büntetésekből se csinált. Én hajtom a lovat, én látom az esélyt, lehet, hogy kintről az másképp látszik – hát büntetnek. Mindenki teszi a dolgát, intézte el a büntetést ennyivel, bár nem volt módos ember, és a pénznek is lett volna helye. Tilos mindent, igazságos és igazságtalan bírálatot, büntetést a lelkünkre venni.

Később már szidták. Többször „biztos” esély volt, amit ritkán váltott be, buktak rajta sokan, sokat. Később utálták ezért. Még rajthoz se ért, már a ló, a hajtó bemutatásánál gúnyosan tapsolták, csalózták, hívták Fakezűnek. Ült a kocsiban, széttett lábbal, délcegen, ahogy egy szulkiban muszáj. Látszólag rezzenéstelenül hallgatta, hogy úgy 5-6 ezer ember, akkor még sokan jártak ügetőre is, lilult fejjel őt szapulja.

S verseny után se lett jobb. A kritika erősödött, hangosabbá vált, néha már attól kellett tartani, kitör a népharag, rendőrt kell hívni a pályára, vagy ami még rosszabb, futamot kell törölni. Csak szórakozik velünk, mondták a jól értesültek legyintve, majd a fogadási tikettjüket a levegőbe dobták, hadd játsszon még velük a szél. Azok pottyantak le előbb, vagy a „tudtuk, hogy ez lesz” mondat csendesült korábban, mindegy is. Új futam jön, új reménnyel.

Ő ült, messziről úgy látszott, rezzenéstelen arccal. Pöttyös trikója, mi idővel mind nagyobb lett rajta, idegesítően lengett a szélben. Sőt, mint aki a kritikusait, az őt érő bírálatukat helyén kezeli, még mosolyogni is próbált. Miért csináltad ezt, beérhettél volna elöl, kérdezték őt megállítva, ujjukkal mellet böködve, magyarázatot követelve. De ő csak ment, mint akinek megmásíthatatlanul halaszthatatlan dolga lett.

S ezt kérdezte fent az irodában a vezetőség is, még aznap, vagy egy kiadósat, jót aludva rá, hogy csituljanak az indulatok, s ők is dönthessenek higgadtan, okosan.

Ő meg csak állt, karját tárva, ez van, higgyétek el, mindent megtettem, de nem sikerült. Jövő héten megpróbálom, megmutatom, adjatok még egy esélyt, egy utolsót. És fenyegették őt, eltiltották hetekre a futamoktól, pedig tudták, ez az élete, máshoz nem ért, őt ez élteti. Pedig akkor már beteg volt, nagyon beteg. Az istállóba érve, amikor a lelátó népe, az őrjöngő 5-6 ezer ember bizton nem láthatta, végre négykézláb ereszkedett, levegő után kapkodott, úgy izzadt, úgy lihegett. Nyugi, nem fogsz megfulladni, most még nem, nyugtatta magát, ahogyan relaxációs gyakorlatokon titokban mutatták neki. Főnök, hívjak orvost, aggodalmaskodott segítője, de ő fejet rázott, zihálva nyögte, eszedbe ne jusson. Öt percet pihent így, tízet, mikor hogy, amire újra tényleg majdnem levegőt kapott, amire újra ért elég oxigén a tüdejébe. Akkor felállt, csatakosra izzadt lova oldalát paskolta. Arcát a ló füléhez nyomva súgta, bocsánat, nyugi, öreglány, én voltam ma gyenge, nem a te hibád, ne vedd a szívedre. Mert a lónak lelke sérülhet így, könnyebben, mint az embernek.

Aztán volt, hogy edzések, futamok után már ez se segített. Az istállóba palackot és csövet rejtett, s titkon oxigént szívogatott be, hogy végre előkeveredve minden versenytársára jusson mosolya: ma még hagytalak benneteket nyerni, de megmutatom én, ki a király a pályán. Ezt mondta az őt vizsgáló doktornak is, akivel majd’ egyszerre kezdték űzni az ipart. S ez olyan, annyira komoly kötés, meghatározó élmény, mint katonaságnál: aki a másikkal egyszerre vonul be, s húz surranót, az cserben sosem hagyná a másikat, legfeljebb, ha hitvány alak. A doki is aggódott érte erősen, itt a rutin nem segít. Mivel javít, tesz jót? Ha tilt? Vagy ha tűr, enged? Ezt te már nem bírod, itt fogsz meghalni a pályán, jövendölte. S ő erre fejet rázott, ugyan már, bár tetszett neki az idea, végül is így távozni végleg, harcban, futam közben, nem is olyan rossz. Jó, jó, vívta meg a doktor saját harcát magával, s írta, pecsételte a könyvecskébe: versenyzésre alkalmas.

Hát hajtott. Ki tudja, hogyan, miért jutott el először Tapolcára, a tavas barlanghoz. Előbb úgy érezte, nem megy le, kockázatos, túl sok az neki, de csak leballagott. S lent érezte: ez jó, ez segít rajta – s járt vissza gyakran, mint akinek kötelező.

Formás kis autója volt. Nem ő kereste meg a rávalót, pedig sosem kímélte magát, ajándékba kapta testvérétől, aki Svájcban élt, mert érezte, jó hely Magyarország, de Svájc élhetőbb. Ezzel indultunk. Ő vezetett, fia, aki nálam fejjel alacsonyabb volt, hátra kuporodott, én büszkén előre. S megindultunk. Forgalom alig volt, suhantunk, mint a romantikus filmekben. Előbb csak zihálni kezdett, majd levegőért, gyógyszerért, palackért kapkodni. S ez hatott is, már nem hörgött. Rám nézett: hallom, friss jogosítványod van, vezethetsz. És ülhettem a helyére, nem tudva, mitől félek jobban: kocsit török össze, vagy ő hal meg mellettem? De leértünk Tapolcára.

Mindjárt jobb lesz, ígérte, s már jeggyel a kézben indultunk lefelé. Egyszer legyünk túl ezen, s magamat is nyugtatóan lépcsőfokokat számoltam. Innen emlékszem, 73 lépcsőfok visz lefelé: 73 lépés a csónakokig, 73 lépésnyi ereszkedés a célig. Valami kőféle volt ott, arra huppant le, s szólt, legyünk udvariasak, nekünk nem sietős. Sokakat magunk elé engedtünk. Ült tovább, kiadósakat szippantott a levegőből, már viccelni is volt kedve, s amikor végre a szürke pléhcsónakba másztunk, már szélesen mosolygott, hogy jó itt nekem nagyon. Újjászületek, de nagyok vagytok már, ma nem én evezek. És tényleg jó volt ott neki, a zihálás helyett véget nem érő anekdotázás kezdődött, mi tartott hazafelé az úton is, mert a kormányt visszakövetelte, hogy ő az életét azért nem unta meg. S jött ide, amikor tudott. S jött, amikor már csak hozták a hátsó ülésre téve.

És egyszer szólt, hagyják most békében, elég lesz az autókázásból, érzi, hosszabb út várja. Még aznap délben, meg se várva az ebédet, végleg elment.

Nekem Tapolca már őt is jelenti örökre.

Régen jártam itt, látom, minden változik, s mégis, minden annyira ismerős. Állunk a barlangbejáratnál: a legjobbkor jöttünk, hónapok óta zárva tartották, mert a helyi vállalkozók mérgesek voltak, hisz’ alig van forga- A vidék családi hetilapja u 2014. május 9. Riport 15 lom. Régen itt jobbra apró épület állt, megvették, olvasom, 300 millió forintos EU-s támogatásból augusztusig interaktív látogatóközpont épül: aki kíváncsi és befizet, két-három órányi látogatás alatt, míg kirándul, csónakázik, jó levegőt szippant, majd’ mindent megtudhat a helyről. Múltról, jelenről, jövőről is.

S van mit hallani! Tipikusan magyar történet ez, jellemző ránk, le se tagadhatnánk. Kutat ástak itt eleink. Dolgoztak erőst, de csak nehezen, lassan haladtak. Gondolták, gyorsítanak a tempón, robbantanak kicsit, abból baj nem lehet. Túlméretezték talán a töltetet, vagy eleve így rendeltetett, a kút helyett találtak egy jókora barlangot.

Akkor szakértők sora jött, elvitáztak rajta, ugyan hány éves képződmény ez? Érvek születtek, s rá cáfolatok is, végül kiegyeztek, legyen 14 millió éves. Erre mindenki rábólintott. S jöttek sorba utánuk kutatók, barlangászok is. Ahol egy barlang van, több is akad. S nem hiába dolgoztak, nyomoztak évekig: kiderült, Tapolca – alulról nézve – olyan, mint az ementáli sajt. Azzal a különbséggel, a lyukakban víz is van. Csillogóan tiszta víz persze, húszfokos.

Ezért, hogy tél vagy nyár, itt egyre megy: nincs melegebb, s nincs hűvösebb, ilyen hőfokú a barlang is. Mondjuk, párás a levegő, de nem kellemetlen, s aki itt pollent, más irritáló, ártó anyagot talál, azt, mivel úgyse sikerülhet, külön díjazzák.

Felkapták a helyet az ősök, csónakokat hoztak le még 1912-ben, hogy az úri közönség itt, a mélyben azokkal múlassa az időt. Aki ügyetlenebb, annak se kell szégyenkeznie, több helyen nem kell lapátolnia, csak felnyúl, plafont érintve tol egyet a csónakon, s halad tovább.

De jártak azért errefelé rosszabb idők is, háborúk alatt kiderítették, óvóhelynek se utolsó. Akkor kapta a barlang az első komoly világítást: aki az életéért fut, nehogy nyakát szegje. Aztán történt más is, a „kisátkosban” a közeli bauxitbányászat, vagy a megszűnése okán, eltűnt a víz. A barlang aljára pallót tettek, hidacskát, a turista mégse maradjon el, csak jöjjön. Később, mint az a Balatonnál is volt, megmentési tervek születtek, hogy lesz itt újra víz. Jó és szellemes elképzelések termettek, mire döntöttek volna köztük, itt is győzött a természet, a víz visszajött magától, újra csak javítani kellett a barlangon, így már csónakkal teljes kör leírható. És ügyetlen evezős se jár pórul, ha bénábban merít, mutogat felfelé: látod, milyen szép? S míg csapkod, néhány centis fürge csellét láthat, ami csak itt honos.

Mi jókor, egy nappal a hivatalos nyitás előtt vagyunk. Erőlködnünk se kell, még evezős is jut, Sárközi Martin, hogy kicsinykét elszemtelenedve, cseppkövek után reklamáljunk. (Nem látni, mert vastag réteg takarja, de legalább ritkábban kell fejet lehajtani, hogy elférjünk.) És már a csónakok színét bíráljuk: miért szürke? Pirossal, sárgával, zölddel, miegyébbel meg lehetne őket bolondítani. (A klíma miatt nincs festék, csak hónapokig bírná.)

Dr. Kopek Annamáriát, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park igazgatóságának ökoturisztikai és környezetnevelési osztályvezetőjét hallgatjuk. Monitorokat, biztonsági jelzőberendezéseket mutat, aki ide lejön, biztonságban van. Az augusztusra megépülő interaktív látogatóközpontról beszél, arról, hogy a munkákkal jól haladnak, a magyaron túl két idegen nyelvű tájékoztatással készülnek, németül, angolul is mindenki mindent megtudhat múltról, jelenről s jövőről. Büszkén említi, már így is a város egyik legnagyobb munkaadói ők. Csodabarlangok ezek, vonzzák az embereket, mondja – és valóban elcsodálkozom: csónakból 73 lépcsőfok vitt a magasba, mégse lihegek, ez újabban nem a stílusom. És csak sorolja a nem túl távoli milliárdos terveket a vezető.

A szállóba megyünk, majd a kórházba, amely alatt szintén barlang van. (A harmadikat, a Berger Károly-barlangot még csak barlangászok látogathatják.) Pihennek, olvasgatnak lent a páciensek, hiszik, ez rajtuk segít. Az ember bizonyos kor után nehezen lelkesedik. Ám amikor kávézunk, olyan történt, ami fél éve nem fordult velem elő: érzem az illatát. Érzem az illatokat! Így járok azóta, bőszen szimatolva. Az illatintenzitás már gyengül, de csoda ez mégis. Ki ne felejtsem: már három napnál is tovább tart.