Bioborsó meg a héja - BioSzentandrás belefáradt a panaszkodásba

Ha BioSzentandrás, akkor nem hagyhatom ki a bioborsót. Gyorsan lehajolok, és lecsípek egy hüvelyt. Csak úgy nyersen rágcsálom a borsószemeket, mint gyerekkoromban, így a legjobb. A tábla szélén épp pihenőt tartanak a közmunkások, leülök hozzájuk beszélgetni.

– Aki lazsálni akar, az nem szívesen jön a biokertbe. Nem nagy élmény a forró fóliasátorban hajlongani. Itt csak az marad meg, aki hajlandó megfogni a munka végét. Mindenkinek dolgozni kell, ha paraszt, ha cigány – magyarázzák az egy kupacba telepedett asszonyok.

– Itt tanultam meg, hogyan ültessem a borsót, a sárgarépát, a retket a saját kertünkben. Újabban már saláta is kerül a szendvicsbe – mondja a 41 éves Éva, aki öt gyereket nevelt, és hét unokája van.

– Máshogy csináljuk, mint régebben. Nemcsak a krumplit meg a rizst ismerjük köretnek, hanem a zöldséget és a jégsalátát is. Csalánlevet keverek, és azzal permetezek otthon. Ez azért is jó, mert drága a vegyszer – magyarázza a kétgyermekes, 31 éves Erzsébet, aki az egyik legrégebbi tagja a csapatnak. Varrónőnek tanult, de a 10. osztály után inkább férjhez ment. Közmunkával havonta 50 ezer forintot kap kézhez gyerekkedvezmény nélkül. Nem sok, de legalább biztos.

A munkavezető, Kiss Attila reklám- és marketing-ügyintézést tanult Tokajban, ám az érettségije dacára nem talál állást, családalapításról pedig nem is álmodozik. Két testvére Ausztriában dolgozik, de ő nem hagyná itt az édesanyját. Innen nem könnyű munkát keresni. Hiába fekszik Miskolc 35 km-re, busszal, majd vonattal jó óra alatt érne csak az ottani vasútállomásra, az esti műszakból hazafelé pedig járat sincs.

– Belefáradtunk a panaszkodásba, s talán a mi vidékünkön is íródhatnak sikersztorik. Ne csak a szétesést, a lepusztulást jelentse az a szó, hogy falu – mondja a polgármester, Üveges Gábor. – Azt próbáljuk kitalálni, hogyan lehet olyan élhető közeget és közösséget teremteni, amely nemcsak papíron létezik, és nem egy-egy programhoz kötött, hanem évtizedek múlva is jövőt jelent a településnek. Itt évszázadokon keresztül a földből éltek az emberek, de aztán valamit elfelejtettek, valami megtört. Vétek erre a tájra azt mondani, hogy nem lehet itt megélni, mert rosszak az adottságok. S vétek kihasználatlanul hagyni a lehetőségeket, amiket a térség tálcán kínál. Saját receptet keresünk, nem érjük be azzal, hogy elfogadjuk azt, amit föntről tollba mondanak nekünk, „vidékieknek”.

Ha úgy tetszik, a faluvezető génjeibe írták a receptet, ugyanis anyai ágon az őseinek 250 éve ez a föld jelentette a megélhetést. Bízik abban, hogy a kiürült falvak újra funkciót lelhetnek. Ezt az ügyet érzelmi kérdésnek tekinti, innen a megszállottsága. Hernádszentandráson arra építik a jövőt, hogy a környékben sehol sem lehet bioterméket kapni, illetve ahol mégis, ott igen borsos áron. Aki a nyitott biokertből vásárol, az láthatja, hogy most húzták ki a répát a földből, most szedték le a borsót, s mindennek illata, íze van. Ha beválik e modell, BioSzentandrás példáját több abaúji település követheti.

Mint egy nagy család – ez a bioprogram új jelmondata. Néha ugyan egy népes és hangos olasz családra hasonlít a falu, de nincs ezzel gond.

– Nem vagyok híve annak, hogy simogassuk a problémát – jegyzi meg a félezernél is kevesebb lakost számláló falu első embere. – Meg kell érteniük az embereknek, hogy nem nekem dolgoznak, hanem a saját jövőjüket építik. Arra szövetkeztünk, hogy kivezessük magunkat a kilátástalanságból, a nihilből. Arra szeretnénk felhívni a döntéshozók figyelmét, hogy aprópénzből is csodákat lehetne művelni a kistelepüléseken. Csak annyi kéne, hogy ne onnan vonják el a pénzt, ahol már amúgy sincsen.

Húsz éve iskolájuk sincs, csak a délutáni tanodába térnek be a diákok. Délelőtt meg a Biztos Kezdet házba hozzák az anyák a kicsiket. Ezek a hajdani népiskola 140 éves épületében működnek. Itt nyitják meg várhatóan a nyár végén a feldolgozóüzemüket is.

A program jóvoltából többeknek otthonra is építettek fóliasátrat. A másik munkavezető, a 51 éves Balogh Ödön mutatja a sajátját. Sőt kihozza a házból az oklevelet, amely igazolja, „bi(j)ógazda” címet kapott. A korábban állatgondozóként dolgozó férfi mára megkedvelte ugyan a tökfőzeléket, amely korábban asztalra sem került, ám büszkén mutatja, hogy az ólban ott röfög azért két disznó...

A négy éve íródó történet itt nem csak arról szól, hogy a tizenhat közmunkással megművelnek 2,5 hektár, részben az önkormányzat tulajdonában levő területet, és megtermelnek rajta tucatnál is több zöldségfélét, a cukkinitől a salátafélékig. Az illatos fűszernövényeket, például a rozmaringot, oregánót, bazsalikomot, majoránnát, lestyánt és a mentaféléket olyan sikerrel termesztik, hogy ők a szállítói az immár országos hírnévre szert tett „Anyukám mondta” nevű encsi étteremnek. Hozzáértő kertészeti vezetőjük van, és a palántát is maguk nevelik a hat fűtött fóliasátorban. A biokonyhájukban maguk kísérletezték ki BioSzentandrás ízeit: például a paprikából és a lila hagymából húsfélékhez illő lekvár készült, a paradicsomlevet pedig bazsalikommal bolondították meg. Így akkor is akadnak majd eladható termékeik, amikor vége a betakarításnak. A helybeli asszonyok kis trükköket leshettek el a főzéshez. Megtanulták, ha a lepcsánkába – amit máshol tócsninak vagy macoknak is mondanak – belecsempészik a céklát, a sárgarépát, a cukkinit, akkor a gyerekek könnyebben barátkoznak meg a „nemszeretem” zöldségekkel is.

Az a hosszú távú céljuk, hogy a bioprogram eltartsa önmagát, és néhány éven belül valódi munkahelyeket teremtsen. Ne a közmunka legyen sok fiatal „életpályamodellje”.

– Kicsi falu ez, de leleményes – állítja Orovecz Istvánné, Erzsike, aki dajka az óvodában, de az induláskor a biokertben szorgoskodott. Ő is sok olyasmit tanult, amit hasznosíthat. Két sor hagyma után sárgarépát ültet a kertben meg büdöskét, hogy a növények védjék egymást a kártevőktől. Igaz, hiába burjánzik a kerítés mellett a citromfű, akár a gyom, nem készít teát belőle. Ahogy a hársfavirágból sem, amit az édesanyja gyűjtöget és megszárít. Erzsike szabadkozik: „Meg sem kóstolom. A filteres teához vagyok szokva.”

Levendula-illatpárna, csuhéangyalka – a közmunkás asszonyok hamarosan varrógépek mellé telepednek, hogy ajándéktárgyakat készítsenek, amelyeket egy kis boltban árusítanak majd.

– Legszívesebben tennék a levendulaültetvény közepébe egy ágyat, és ott pihenném ki magam. Már az illata is megnyugtató, azért jó vele dolgozni – mondja Hajdúné Kóta Erika, aki a kézműves csoport vezetője, szakmája szerint pedig ápolónő. Hirtelen mindannyian elképzeljük magunkat egy levendulatábla közepén, feledve minden gondot. Üveges Gábor polgármester is bólogat: az utóbbi évek hajtása után néha ő is szívesen relaxálna ott.