Tarna-parti sárkánykaland

Ámde sajnos a mégoly csodálatos emberi test alkalmatlan volt a légi közlekedésre, ahhoz többszörösen túlsúlyosnak, esetlennek bizonyult. Maradt tehát az eszközhasználat útja a repüléshez, amelynek csúcsán az ember ma már nemcsak szülőföldje, de éltető bolygója fölé is emelkedhet, messze túlszárnyalva a madártávlatot, sokszorosan lekörözve a madarakat. Csak hát mindeme csoda a repülés eszközei révén lehetséges – azok nélkül az ember földhözragadt teremtmény csupán, és legföljebb képzeletben, gondolatban szárnyalhat tér és idő fölött, megostromolva a végtelent.

Itt azonban álljunk meg, és forgassuk vissza az idő kerekét majd’ hatvan esztendővel ezelőttre, és tekintsünk be a Katalin utca 33. alatt álló nádtetős parasztház tornácára Jászdózsán. Ahol is egy hétévesforma, kerek arcú, tejfölszőke kisfiút látunk elmélyülten foglalatoskodni.

Nem csigázzuk az olvasói kíváncsiságot, máris bejelentjük: a fiúcska maga a szerző, amivel pedig oly átszellemülten szöszög, abból egy papírsárkány alakja látszik körvonalazódni. Könnyű, erős és rugalmas nádszálak alkotják a vázat (származási helyük a háztető), cipésztől való vékony, erős madzag fogja össze a kereszt alakú sárkányvázat. Amelyen már ott feszül a barna (csomagoló) papírból álló sárkánytest (palást), amelyet kovásszal ragaszt össze figyelmesen az alkotó. A farok már készen áll; madzagra fűzött, fölszabdalt zsírpapírszeletek, hogy jól zörögjön. S a vége a zsinegkantár kiszabása és pontos fölkötése, úgy, hogy a sárkány minden porcikájában egyformán feszüljön neki a szélnek és fönnmaradjon a levegőben.

A sárkányeresztésnek nincs alkalmasabb helyszíne se közel, se távol, mint a dózsai határ, közelebbről a Tarna partja. Még közelebbről a Lapos, a folyó régi medrének maradványa, amely már csak emlékeiben őrzi a daliás időket, amikor még szabadon tekereghetett az alföldi rónaságon, tetszése szerint áradva szét a környező síkon a halak, a madarak és mindenféle vízi szerzetek legnagyobb örömére. És az emberére is, kinek számára bőséges zsákmányul szolgáltak a kristálytiszta, átlátszó vízben csapatostul vonuló halak. A holtágnak mára nyoma is alig maradt, történetünk idején, az ötvenes évek közepén azonban még voltak élő maradványai; a tavasszal vízzel megtelő gödreiben a békák között föl-fölbukkanó sárga hasú gőték és szalamandrák vonzották oda a gyereknépet.

De a gödrös, hepehupás színtér jó terepe volt a harci cselekményeknek is; lehetett kúszni, mászni a buckák között, majd fapuskával lepuffantani a becserkészett ellenséget. Hanem a harcban nem mi, fiúk voltunk egyedül; előttünk jártak az igazi katonák elvadult arccal, valódi, pusztító fegyverekkel.

Lőttek, öltek és szétszórva hátrahagyták gyilkos eszközeiket. Ezért aztán az is talált pisztolyt, bombát, lőszert, aki nem keresett. Így bukkant a tőlünk jó pár évvel idősebb Sanyi is a géppuskagolyóra, amit, ha már megvan, megpróbált kilőni. Evégből „lőállást” vájt a lőszernek az egyik gödör oldalában, és rőzsével alágyújtott. A próbálkozás csak félig sikerült, a golyó valamerre kilőtt ugyan, de közben szétrobbant, és a hüvely darabja súlyosan megsebezte combján a fiút. Akinek csepegő vére hűen jelezte az utat a tett helyszínétől egészen a házukig.

De térjünk a tárgyra, azaz vissza a sárkányhoz, ami immár készen áll, és én a sárkányeresztés lázában égve ügetek a Lapos felé a barátaimmal (Jóstival, Gyurival, Bandival), kezemben a remekművel. Amiről kiderül: csakugyan az! Mert amikor fölmegyünk vele a Tarna-partra és szárnyára eresztjük a friss tavaszi szélnek, nem lendül ki se jobbra, se balra, nem veri magát a földhöz, hanem lágy himbálózással emelkedik szépen, ahogy a madzag engedi. Aztán lefogy a nagy gombolyag, és a papíralkotmány ott illeg-billeg büszkén a magasban, ott, ahol a madarak járják a széles légi ösvényt. Mi, gyerekek pedig csak állunk elvarázsoltan, szemünket az eget ostromló sárkányra tapasztva, amelynek kígyózó farka diadalmasan zúg-zörög a szélben, és gondolatban ott repülünk mi is. Repülünk a folyó fölött hullámzó tengelicek rajával, a fényes-kék ég alatt meg-megcikkanó fecskékkel, s ott körözünk együtt a gólyákkal lassan, méltóságteljesen a zöldben úszó nagy határ fölött. Aztán gondolunk egyet, és – szorosan fogva a sárkány zsinegét – lehúzódunk a partról a Laposba, ahol már nem ér minket a szél. Cövekhez kötve kipányvázzuk a sárkányt és – bámész tekintetünket a végtelen kékségbe eresztve – elheverünk a sárga pitypangokkal rakott, zsendülő füvön.

Bárki megmondhatja, aki csak egyszer is próbálta, milyen nehéz időben abbahagyni a sárkányeresztés fennkölt foglalatosságát. Nekünk se sikerült, így amikor nagy végre hazaindultunk, már az esti litániára szólt a harang, az udvarok felől pedig az etetésre váró baromfinépség hangos kárálása-gágogása hallatszott, elkeveredve az éhes malacok visításával.

De hogy még tovább tartson a varázslat, futva vágtattunk végig az utcákon, hogy a sárkány a levegőben maradjon. Így trappolva fordultunk be a Katalin utcába, ahol a nemrég leásott oszlopok a kifeszített villanydrótpárt tartották, s ahol – ki tudja, milyen ötlettől vezérelve – a sárkány egyszerre csak átbucskázott a drótokon, és fönn ragadt. Ijedtemben nagyot rántottam a madzagján (egyéb sem hiányzott!), mire a két drót szikrázva összeért, s fura égett szaggal telt meg a levegő.

Aznap este nagyapám a szokásosnál is gondterheltebben mélyedt a krumplilevesébe a petróleumlámpa félhomályában. De nemcsak nálunk, még jó néhány környékbeli háznál kérdezte komoran a hazatérő apjuk az anyjukomat.

– A nemjóját! Hova lett a villany már megint? Újabb bekötés?

– Hát nem hallottad, hé, az a pesti gyerek csinálta! Felaggasztotta a sárkányát a drótra.

– Miféle pesti gyerek?

– Az a valamilyen Laci a Katalin utcában. Az a haszontalan…

Hát így írtam én be a nevem a magyar falu villamosításának történetébe.