Szakzsargon és túlterheltség: nehéz helyzetben a bíróságok

– Belülről kritizál vagy kívülről kiabál be?

– Belülről. De mindjárt az elején hadd pontosítsak: nem az ítélkezés színvonalát vizsgálom, hanem az ítéletek indokolásának a milyenségét. Az egyetem után fogalmazóként, majd büntetőbíróként tíz évet töltöttem különböző bíróságokon, ezzel egyidejűleg a debreceni jogi karon tanítottam félállásban; azt gondolom tehát, van rálátásom a témára.

Úgy tizenöt éve már főállásban oktatok, s az MTA TK Jogtudományi Intézetének munkatársaként tanulmányokat, könyvet írok a bírói ítéletek indoklásának színvonaláról.

– Mi a baj az indoklásokkal? Mi a baj a bírókkal?

– Az egyik tipikus probléma, hogy sokszor fogalmaznak szakzsargonban, azt a jogi bükkfanyelvet beszélik és írják, amit az ügyek laikus szereplői egyszerűen nem értenek. Pontosabban: éppen csak azt nem értik, miért is ítélték el őket. Az érthetetlen indoklások nem csak az ügyek szereplőinek okoznak gondot.

Nemrég olvastam egy felmérést, amely azt kutatta, hogy mennyire érthető egy-egy ítélet indoklása. A válasz tulajdonképpen megnyugtató lehetne, mert a kérdezettek 88 százaléka szerint érthető a szöveg. Kis szépséghibája a statisztikának, hogy a megkérdezettek valamennyien bírók – amiből tehát az következik, hogy 12 százalékuk nem értette, mit is írt a kolléga...

– További problémák?

– Világosan megfogalmazott, logikus indokolás helyett különböző jogi érvek sokaságát idézik, amitől az indoklás olyan lesz, mint egy karácsonyfa, amelyre annyi jogi hivatkozást aggatnak, amennyi csak ráfér. Ez a gyakorlat különösen a számítógépek elterjedésével vált mindennapossá, hiszen akár oldalak tucatjait lehet bemásolni az ítéletbe, ami így „megdagadva” a hivatalosság és a hozzáértés látszatát kelti.

– Ön szerint milyen a jó indoklás?

– A jó indoklás rákényszeríti a bírót, hogy gondolja át az ösztönös megérzésén alapuló jogi álláspontját. Ha ugyanis olyan döntést hoz, amit nem tud észszerű módon megindokolni, azzal a saját szakmai tekintélyét rombolja. A jó indokolásnak tehát van egyfajta „fegyelmező” hatása a bírói gondolkodásra: csökkenti az elfogult ítélkezés esélyét.

A jó indoklás egyben védi is a bírót az illegitim, külső (például a politikai vagy korrupciós) nyomással szemben, és fordítva: a homályos és zavaros indokolás leleplezi, ha a bíró nem annak kedvez, akinek a jog szerint igaza lenne.

Továbbá a jó indokolás elfogadhatóvá teszi az ítéletet még a pervesztes fél számára is, mivel megmutatja, hogy az érveit figyelembe vette és mérlegre tette a bíróság.

– Miért alakult ki mégis az említett rossz gyakorlat?

– Először is látni kell, hogy a magyar bíró (főleg a büntetőügyekben) meglehetősen nehéz helyzetben van. Leginkább az első fokon ítélkező bíró túlterhelt, a tárgyalás során gyakorlatilag minden rajta áll: neki kell felépíteni a bizonyítás menetét, kihallgatni a tanúkat, a vádlottakat, meg kell ítélnie a rendőrség és az ügyészség munkáját, fenntartani a rendet a tárgyaláson, illetve töprengenie a jogértelmezési kérdéseken.

Az elsőfokú bíróságon a nagy ügyteher mellett sok kezdő bíró dolgozik. Számukra sokszor természetes, hogy „vezérfonálként” elfogadják a vád megállapításait. Tehát a felkészülés során a bíró a rendőrség és az ügyészség – általában a saját szempontjai szerint összeállított – aktáit „tanulja meg”, a védelem álláspontja rendszerint csak a tárgyaláson hangzik el, amikor már nehéz megváltoztatnia az akta olvasása során a fejében összeállt „történetet”.

– Kutatásainak egy része arról szól, hogy miként is lehetne mérni az indoklások színvonalát. Ön szerint hogyan kellene mérni a „bírói bölcsességet”?

– Ugyan már most is van rendszeres értékelése a bírói munkának – először három-, majd utána nyolcévenként –, de hasznos lehetne, ha egy-egy bíró ítéleteit név nélkül megkapná egy másik megyében dolgozó kolléga. Bevezethetnék az ügyfél-elégedettség kérdőíves mérését a tárgyalások végén.

Elképzelhetőnek tartok számítógépes tartalomelemzést is, ami képes lehet bizonyos érvelési mintázatokat azonosítani, megállapíthatja, hogy az indokolások sematikusak vagy a bíróság figyelemmel volt-e az esetek egyedi vonásaira, illetve a pervesztes fél indokaira. Azt is lehetne vizsgálni, hogy mennyi ítélet lett jogerős első fokon, mennyi került fellebbezésre, és hogy abból mennyit helyezett hatályon kívül a fellebbviteli bíróság.

Ez utóbbi mérést egyébként már alkalmazza az Országos Bírósági Hivatal.

– Az eddigiek alapján világossá vált, hogy a bírói gyakorlat problémái elsősorban a bírák hozzáállásából, szerepfelfogásából erednek. Mi legyen hát a teendő?

– Meg kell változtatni a jelenlegi szerepfelfogást. Be kellene vezetni, hogy legalább három, esetleg öt évig tevékenykedjen a bírójelölt olyan jogászi területen, ahol szembesül a nem hivatali jogalkalmazás (például az ügyvédi munka) kihívásaival. Ezenkívül biztosítani kellene a bírák folyamatos oktatását, s ezeken a fórumokon szembesíteni kellene őket a bíróságokat ért szakmai kritikákkal is.