Az együttlét szépsége

Melyik diáknak van kedve vasárnap iskolába járni? Mi a titka mégis annak, hogy ez a kezdeményezés, melyet 2005-ben hívtak életre, máig sem vesztett a lendületéből? – ezekre a kérdésekre kerestem választ az Egerben, az Eszterházy Károly Egyetem Líceumának aulájában megnyílt kiállításon.

Az önkéntesek készítette fotókon csillogó szemű fiúk és lányok tűnnek fel, arcukról szavak nélkül is leolvashatjuk, mekkora élmény számukra, ha meglátogatják őket az anyaországiak.

– Azt szoktam mondani, hogy semmi sem igaz a nevünkből. Nem vasárnap, hanem többnyire szombaton tartjuk a foglalkozásainkat, és nem iskolai formában foglalkozunk a határon túl élő gyermekekkel. Népi játékokat, táncokat tanulhatnak többek közt, s mindent, ami segít nekik magyarnak maradni – magyarázza Benkei Ildikó, a Kossuth rádió Határok nélkül című műsorának szerkesztő-műsorvezetője.

A mozgalmat azért indította el, hogy élő, stabil kapcsolatot ápolhassanak az anyaországtól elszakított területen élőkkel, s nem csupán a nehéz sorsú gyermekekkel, de egész családokkal és persze a helybeli lelkészekkel is. A vasárnapi iskolások ma már csaknem száz önkéntest számlálnak, és 30-40 településen jártak a romániai Bihar megyei Bélfenyértől Nagyszalontán át Várasfenesig.

Többnyire óvodások, általános iskolások vesznek részt a foglalkozásaikon, táboraikban, de szeretnék megszólítani, beédesgetni a tizenéveseket is. Sok faluban ugyanis csak alsó tagozat működik, s amikor a diákok a román nyelvű felsőbe kerülnek, elszakadnak magyar gyökereiktől.

Az egri kiállítás célja az is, hogy önkénteseket toborozzanak az egyetem hallgatói közül, akik szívesen látogatnák a hevesi megyeszékhelytől nem túl távoli felvidéki településeket. A mozgalom a Bethlen Alapkezelő támogatását élvezi, így a jelentkezőknek az utazás nem jelent anyagi terhet.

– A hozzánk csatlakozó pedagógusok, ha a hétköznapokban túlterheltek is, utóbb mindig arról számolnak be, hogy nem fáradság, hanem feltöltődés számukra az önkéntes munka. Többet kapnak, mint amennyit adnak – mondja Benkei Ildikó. S valóban, a közreadott fotók készítői is nehezen szólalnak meg meghatottság nélkül.

– Előre mondtam, hogy sírni fogok – szabadkozik a békéscsabai tanárnő, Szeverényiné Sebők Judit, akinek képei Nagyszalontán, Böjte Csaba atya árvái között készültek. – Számomra szívbe írott törvény, hogy törődjek másokkal, odaforduljak az elesettekhez, a hitem is ezt diktálja. Egyszer Böjte Csaba testvérrel leültünk beszélgetni, kérdeztem tőle, mit csináljunk, mire lenne szükségük.

Az ő tanácsára rendeztük meg az első táborunkat, s most nyáron már a tizenegyediket tartottuk Nagyszalontán, keresztény szellemben – meséli. A tanárnő négy gyermek édesanyja, a családja is támogatja a nemes ügyet. Az egyik kislánya tíz éve jár vele a határon túlra, és most, 20 évesen komoly néptáncos, és csoportot vezet.

– Negyedik éve járok Moldvába a tanítóképzős hallgatóimmal. Megesett, hogy úgy érkeztek meg a táborunkba a Lábnyik faluból való gyerekek, több mint húszan, mint a karámból kiengedett vadlovak. Hosszú, imádságos éjszaka következett ezután, magunk se tudtuk, hogy mit kezdjünk velük.

Nem adtuk fel, s végül lecsillapodtak – számolt be élményeikről Lázár Enikő, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója. A moldvai „kiscsikók” meg-szelídültek, a Magyar Örökség Díjjal elismert Vasárnapi Iskola önkéntesei úgy érezhették: a mag, amit a látogatásaikkal elvetettek, lassan kikelt.