Így tanultak ők

Nem a szófogadó eminensekből lesznek cégvezetők, a közepes tanulók végül többre viszik – ilyen „bölcsességeket” olvasunk a világhálón. Mindez azt sugallja a lazításra hajló ifjaknak, hogy nem kell megszakadniuk, elég, ha hozzák a hármast, végül úgyis ők lesznek a befutók, akik majd luxus-autóval gördülnek be az érettségi találkozóra.

Utánanéztünk: a sokat citált orosz kutatásban egyetemi hallgatók életpályáját követték, s megnézték, mire mennek a diplomájukkal. Kiderült, hogy azokból a gyengébben teljesítőkből lesznek főnökök, akik ügyesen szövik a kapcsolati hálójukat, társasági lények, vagyis az érzelmi intelligenciájuk nagyobb, és nem félnek a kockázatvállalástól.

Nem arról van tehát szó, hogy elég közepes jegyekkel végigdöcögni az általános iskolán és tétlenül várni, míg kinyílik a jólét kapuja. Tény viszont, hogy a kitűnő bizonyítvány önmagában nem útlevél a sikeres élethez.

A KAJLA BAJSZÚ MAGYARTANÁR

„Arany Jánost 1857 őszén láttam először, mikor mint vidéki kis diák Nagy-Kőrösre kerültem az V-ik osztályba. Ő volt az, a ki a latin nyelvből megvizsgált, hogy megállom-e helyemet” – emlékezett vissza költőnkre egyik tanítványa. Majd leírta, milyen pedagógusnak látta a Toldi szerzőjét. Arany tanár úr szelíd, barátságos modorával a félénk diákokba is önbizalmat és bátorságot öntött. „Dorgáló szavát három év alatt soha sem hallottuk” – fogalmaz az egykori diák. Arany az óráira pedánsan, pontosan járt, igaz, túl sokat nem kellett ingáznia, ugyanis az iskola szomszédságában lakott. Így a tanulók át-átlestek a deszkakerítésen, s látták, milyen békésen gondozza a kertjét, szeretett gyümölcsfáit. Olyannyira béketűrő ember volt, hogy még azért sem neheztelt meg a tanítványaira, hogy azok kedvenc költőjüknek a lánglelkű Petőfit tartották, holott a Toldi már 1946-ban megjelent és országos hírnevet hozott írójának. Arany Jánost, a kajla bajszú, mélabúra hajlamos tanárembert a diáksereg igencsak tisztelte, de költeményeit – így például az Őszikéket – csak érettebb korukban lettek képesek értékelni.

Tartja magát az a városi legenda is, hogy Einsteinnek érettségije sem volt, sőt megbukott matematikából, s lám, 1921-ben mégis bezsebelte a fizikai Nobel-díjat. Mára kiderült, hogy az elbliccelt vizsgájáról és a bukásáról szóló hír dajkamese.

A magyar származású Nobel-díjasok családfáját megvizsgálva Czeizel Endre orvos-genetikus arra jutott, hogy az elismert tudósok jóval értelmesebbek voltak az átlagnál, s bár ez korai iskolai bizonyítványukban nem feltétlenül tükröződött, az egyetemi évek alatt már kitűntek az átlagból.

„Senki se tanított meg, hogyan használjam a fejemet” – így magyarázza a később Nobel-díjjal jutalmazott Szent-Györgyi Albert, miért hitték nehézfejűnek, olyannyira, hogy házitanítót kellett fogadni hozzá a szüleinek.

Ma inkább arra gondolnak a szakemberek, hogy diszlexiás lehetett, azért jelentett problémát neki az olvasás és a magolás. Nehezen memorizált, könnyen felejtett, így történhetett, hogy volt olyan félév, amikor három tantárgyból is megbukott, köztük természetrajzból.

Később ebből is fakadt a véleménye: „A könyvek azért vannak, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk.” Tizenhét éves korára aztán javulni kezdtek a jegyei, különben esélye sem lett volna rá, hogy felvegyék az orvosegyetemre.

CSÖRTE A SZÜLŐKKEL

„Új év, új napló, új élet... Ma volt az első nap a suliba” – írja Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című örökbecsű művében. „Tanarak általában a régiek, majd meglátjuk, mi lesz. Egyelőre a harmadik padban ülök” – folytatja. Tudjuk, ő volt az az író, aki hévvel vette védelmébe a rossz tanulókat is, és élvezte, ha röhög az osztály.

Jól tudta, a nebuló mindig igyekszik magyarázni a bizonyítványát, de ritkán sikerül neki. Más kérdés, hogy az apák, anyák sem törődnek bele szívesen, ha a pedagógus szerint az ő szemük fénye kissé lassú felfogású vagy lusta. Az ilyesmi hajdan is súrlódásra adott okot.

A vélemények ütköztetésére találták ki azt a fórumot, melyet 1906-ban újdonságként harangoztak be a lapok: „Így született meg a szülői értekezletek eszméje, a melyről mostanában sokat írnak és a mely azt javasolja, hogy a szülők és tanítók összejöveteleken, barátságos eszmecserével próbálják elintézni azt a határvillongást, a mely a jogaik mezsgyéjén most folyik.”

A korabeli sajtóból kiderül az is: jó évszázada dúl a vita, vajon az iskola az életre nevel-e, vagy a „tanerők” hóbortja, hogy a diákoknak rengeteg fölösleges tananyagot kell bebiflázniuk.

Tudósaink örömüket lelték a világ megismerésében, és mivel érdekelte őket a tudományterületük, egész életükben tanultak. Kezdőlökésnek az is kellett, hogy a szüleik áldozzanak a taníttatásukra: a legjobb iskolákba járhattak, kiváló tanárok egyengették az útjukat.

Akadnak ugyan őstehetségek és formabontóan boldoguló karrierlovagok, de ők az üdítő kivételek. Az alulképzettség és az iskolázatlanság ma is nagyobb eséllyel vezet állástalansághoz, sikertelenséghez, mint a hangyaszorgalom és a tudásvágy. Ezen pedig a falvédői szintű bölcsességek sem változtatnak.

RITKÁN FELELTETETT A tudós költőként emlegetett Babits Mihály csaknem másfél évtizedig állt a katedrán, különböző középiskolákban tanított magyart és latint. „A tanárság szívem szerint való pálya volt” – írta később. Az iskolákban általában az igazgatókkal gyűlt meg a baja, miután igyekezett megreformálni az oktatást. Visszaemlékezések szerint ritkán feleltetett, nem kedvelte a száraz tankönyveket, viszont szigorú volt, ha dolgozatokat javított. Éjjelente olvasott, sokszor hajnalig. Úgy tartotta ugyanis: „Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlenül az életből akar szökni.” Babits eközben költő, író maradt, így a Halálfiai című regényében megörökítette a tanári pálya lélekölő „rabszolgamunkájába” temetkező önmagát is.