A közös célok erőt adnak

A ragyogó őszi napsütésben a gyerekek mind kijöttek az iskolából, és élőlánccal vették körbe a játszóterüket. Az új játszótér automata locsolóval kezelt gyepe oázisnak tűnt a napégette sivatagban.

Ungerbauer Anikó, a Bokrosi Hagyományőrző Egyesület elnöke tizenöt percen át sorolta azoknak a nevét, akik részt vettek a játszótér építésében. Volt olyan nap, a „nagy falusi homokozás napja”, amikor csaknem százan dolgoztak egyszerre.

„Aki itt járt, láthatta. Itt voltunk estéről estére. Húztuk, vontuk, toltuk. Mértünk, kitűztünk, gereblyéztünk, kapáltunk, lapátoltunk, talicskáztunk, ástunk. Iparkodtunk, és megbecsültük egymás munkáját. Bebizonyítottuk, hogy a bokrosi emberek a hagyományokhoz hűek, és mindig képesek összefogni a jó cél érdekében” – emlékezett az avatóünnepen az elnök asszony.

Ha megbíztak volna egy profi céget, egy hét alatt megcsinálta volna – állapítottuk meg fotós kollégámmal. Vagy nem – jegyezte meg a felvetésre Buzder Lantos Lajosné, Erzsike néni, nyugdíjas tanárnő, aki megírta a falu történetét.

A kultúrház felújítását profikra bízták, de beázott a nyár eleji hetes esőkben, leszakadt a plafon, felhólyagosodott a parketta. Hiába profik, nem maguknak csinálják.

Volt a bokrosiaknak egy nagy történetük bő tíz évvel ezelőtt. A községet 1970-ben a 10 kilométerre lévő Csongrád városhoz csatolták, de nem érezték ott jól magukat. Úgy látták, náluk keveset fejleszt a város, pedig – és ez nagyon lényeges – Bokros területén telepedett le 1993-ban a Mars Magyarország Kisállateledel Gyártó Kft., amely milliárdos helyi iparűzési adót fizet a csongrádi önkormányzatnak.

Ha önállóak lesznek, az övék lesz ez a jövedelem, és felvirágoztatják belőle a települést. Azért nem volt ilyen egyszerű az a végül elbukott szabadságharc. 1994-ben alakult meg a Bokrosiak Baráti Köre. Balogh János szervezte, ő volt a lelke, a motorja. Azt mondta: csináljunk már valamit! Éljünk már mi is!

Meg akarták menteni, újítani mindazt, ami fontos a bokrosiaknak. A Bokrosi Templomért Alapítvány volt az első, amely az Isten háza felújítását tűzte ki célul. Nagy harc folyt az általános iskola megtartásáért is: a felső tagozatosokat busszal akarták behordani csongrádi általános iskolákba – de a bokrosiak meg-akadályozták.

2008-ban fejlődött helyi népszavazásig a konfliktus. Balogh János föl akart eleveníteni egy régi szokást, a szüreti bált, amelyről úgy gondolta: összekovácsoló helyi ünnepet teremt a bokrosiaknak. A részleteket – hogyan csinálták ezt hajdan, az 1920-as években – Erzsike néni ismerte. Ő mondta, hogy nem elég beöltöztetni a nyolcadikos lányokat: kellenek csőszpárok, jegyző, bíró, öreg csősz.

Meg persze „tolvajok”, akik a magasra kirakott szép helyi terményeket megdézsmálják. Aztán elkapják őket, megbüntetik – a büntetést némi pénzben kell leróni, azzal hozzájárulnak a költségekhez. Az első felújított, nagy sikerű szüreti bál után hiába volt a többségi helyi akarat a népszavazáson, hiába mozgattak meg minden követ, hiába mentek a megyés püspöktől a köztársasági elnökig mindenhová, Bokros nem kapta meg az önállóságot.

Talán nem is lett volna jó. Csongrádot megrogyasztotta volna, ha elesik a Mars Kft. összes helyi adójától. Bokros jobban járt volna – de azért mégiscsak egy fogyó népességű homoki falu maradt volna. Balogh János belefáradt a küzdelembe, lemondott.

Gyökeret vert, és egyre erősödött viszont a szüreti bál ügye és a körülötte alakuló csapat. Kezdetben még csak 300-an, legutóbb már csaknem ezren vettek részt a mulatságon.

Ahogyan a baráti kört egy kiváló vezéregyéniség szervezte meg, úgy választódott ki az újabb helyi közösség élére Ungerbauer Anikó. A falu krónikáját író Erzsike néni maga is az anyaggyűjtés során kezdte átlátni, hogy a történelemben folytonosság van. Különböző korokban mindig újjászerveződik a helyi közösség.

Fölelevenedtek a saját családi emlékei is: édesapja, nagyapja apaállat-gondozó volt, „bikás”, faluszerte ismert ember mindkettő. Anyai nagyapja pusztacsősz, ami úgyszintén a közösség bizalmára épülő foglalkozásnak számított. Régen is a tehetősebbek vállaltak többet a közösségi munkából, költségekből. A dűlők azoknak a családoknak a nevét viselik, akiknek ott a legnagyobb birtokuk volt.

A Bacsadűlő, a Cseh-dűlő neve a mai napig ennek emlékét őrzi. Híres gazdálkodó volt „Lajoska bácsi”, akit a halála előtt két hónappal meséltetett meg Erzsike néni. Aztán a helyi iparosok: kovácsok, méhészek, cipészek, a szikvizes, no meg a krónikás nagynénje, „szappanfőző Mari”. Ungerbauer Anikó szintén ismert helyi polgárok leszármazottja, édesapja, Ungerbauer György a hegyközség elnöke, 45 hektáros szőlőbirtokon gazdálkodnak.

Anikó a borlovagrend tagjaként kocsikázott először a bálon, megkérték, hogy mondjon néhány köszöntő szót. Aztán beszippantotta ez a szervezés, ma már olykor a szőlőbirtok ügyeinek rovására dolgozik éjt nappallá téve a közösségi feladatokon. Hogy miért pont játszóteret építettek közösen? Először is azért, mert a régi elhasznált volt, némelyik játék veszélyes.

Meg azért is, mert kellett egy közösségi tér az anyukáknak, nagymamáknak. A férfiaknak ott a kocsma. A nőknek, gyerekeknek meg most itt a játszótér.

Szándékosan közel helyezték el egymáshoz a padokat, hogy ez ösztönözzön a beszélgetésre. Bár a szüreti bálas „büntetésekből” évente összejön 150-200 ezer forint, húsz év alatt futotta volna csak belőle a játszótérre. De így a munka összehozta az embereket.

Jött mindenki, aki tudott. Annyit volt ott, amennyi ideje volt. Azt csinálta, amihez ért. A legjobb talán az volt, hogy közösen terveztek, mindent megvitattak. Megtanulták elfogadni egymás véleményét, elismerni, ha a másiknak igaza van. Egyenként kis dolgok ezek: meghagyták a régi gömbakácot, mert a nyári délutánokon árnyékot vet a padokra.

Tölgyfát szerettek volna, hatalmasat, lombosat – de végül letettek róla, mert a faiskolában látták, hogy már júliusban tiszta lisztharmat a levele. Először be akarták keríteni a játszóteret, nehogy valaki megrongálja a játékokat. De aztán végiggondolták: ha bekerítik, zárni kell.

Ha zárni kell, valakiket kizárnak, és akkor milyen közösséget építenek? Végül élő sövényből lett a kerítés: a forgalmas út felől magas, nem átjárható. De a park oldalán kiszaladhatnak a gyerekek bújócskázni a fák közé. A játékok biztonságosak, modernek, korszerűek – mint bármelyik európai nagyvárosban.

Egy különleges akad köztük, a mezítlábas taposó. Fürdőkben látni ilyet: kis kavics, nagy kavics, a talp reflexzónáit masszírozza. Itt is vannak kövek, de a felületek egy részén időszakonként váltva helyi „termékeket” lehet találni: meggymagot, gesztenyét. Egyrészt jelkép, a nehéz falusi életre is utal.

De persze jó hatása van a gerincproblémákra, lúdtalpra. Lehet-e, hogy az újra megerősödő bokrosi közösség másodszor is nekifut az önállósodásnak? Az a hajó elment, feleli Ungerbauer Anikó. Mindenki tanult a történtekből.

Felújították a gyönyörű kis ékszerdoboz templomukat. Most építik újjá a kultúrházat. Jól működik a részönkormányzat. Minden bizonnyal megvalósul egy újabb álmuk, a tájház is. A játszótéravatón az élőláncban minden bokrosi gyerek kedvére fújhatta a szappanbuborékot.

Kell, hogy legyenek színes álmaink, mondta Ungerbauer Anikó, amelyekből célok lesznek, és szívesen állnak mögéjük az emberek.