Mi lesz velük, ha jön a tél?

Rétközberencs kicsi, alig ezerlelkes falu Kisvárda közelében. Arányait tekintve itt kellett elkönyvelni talán a legnagyobb veszteségeket, háromszáz ház sérült meg, tucatnyi pedig teljesen lakhatatlanná vált a júniusi ítéletidőben. Fél évvel vagyunk a vihar után, de a pusztítás nyomai még mindig látszanak az amúgy sem a gazdagságáról ismert településen.

A 4. számú főútról Kisvárda előtt kell letérni, ha Berencsre akar jutni az ember. Rögtön egy nagy kanyar jön, a kövesút mellett négy-öt hektáros nyárfaerdő. De nem azokból a törékeny, úri fajtákból, amelyek egy fuvallatra is megroppannak, hanem igazi, szívós szürke nyár – s derékba törve mind!

A faluba érve is a vihar nyomait keressük, de először csak egy öreg házat látunk, amelyiknek rongydarabokkal vannak betömködve a padláslyukai. Nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget a furcsa díszítésnek, ám mikor már a negyedik betömködött padláslyukat látjuk, megkérdezzük az egyik udvaron fát aprító fiatalt, hogy mi ez az újfajta szokás.

– Ó, tudják maguk, milyen vihar volt itt a nyáron?! – teszi le a baltát.

– Berontott a padlásra, a tetőket is letépte. De ez mind semmi! Nézzenek csak át a túloldalra! – mutat egy frissen fedett nagy, kétszintes házra. – Azt pont szembe kapta a szél, s úgy bedűtötte a tűzfalat, mintha bombatalálatot kapott volna. Na, ezért vannak betömködve a padláslyukak is…, mert ki tudja, hogy a télen nem jönnek-e még nagyobb viharok.

Azon a napon egy félezer négyzetkilométeres területen vagy tizenöt települést cibált meg az orkán Szabolcsban. Kétségbeejtő helyzet alakult ki, de a segítség is gyorsan érkezett. A katasztrófavédelem és a honvédség alakulatai még aznap, de legkésőbb másnap mindenütt megjelentek, s a helyiek közreműködésével hozzákezdtek a romok eltakarításához, a tetők lefedéséhez.

Ennek ellenére a bajok csak nehezen szűntek. Rétközberencsen sem volt ez másképp, sőt ezt a falut mintha hátrébb is sorolták volna a szerencsétlenül jártak között. A falu polgármestere kétségbeesett felhívással fordult a jószándékú emberekhez.

Mint a közösségi oldalán írta: „Minden önkormányzati épületünk és 289 ház károsodott, tetőszerkezetek, falak, tűzfalak omlottak le, leszakadtak a mennyezetek, beáztak a helyiségek, járművek, melléképületek rongálódtak meg, a termés 90 százaléka tönkrement. A katasztrófavédelemnek 92 esetben kellett azonnal beavatkoznia, a többi munkálatot az önkormányzat dolgozói végzik, folyik a romeltakarítás.

Sajnos hiába várunk a segítségre! Az egész országból érkező hivatásos és önkéntes tűzoltókon, a kisvárdai járási hivatalon kívül senki nem segített, nem érdeklődött a sorsunkról. Tudom, hogy sok helyen nagy a baj, de mi valahogy mindenből kimaradtunk. A híradások, a sajtó meg sem említ bennünket. Pedig ez az igazi katasztrófahelyzet!!!

Községünk lakóinak nagy része hátrányos helyzetű, napról napra élnek, biztosítással nem rendelkeznek. Az eddig is rossz állapotban lévő házak most teljesen tönkrementek, kilátástalan helyzetben vagyunk. Csak a Jóisten és a jószándékú emberek segítségére, valamint saját magunkra számíthatunk! Szükségünk van az alábbi anyagokra: cserép, pala, hullámpala, lemez, faanyag, falazóanyagok, szilikát, tégla, cement, mész, gipszkarton, nád stb.

Szükség lenne szakemberekre is: ács, tetőfedő, kőműves, villanyszerelő stb. Bármilyen használt, feleslegessé váló anyagnak, bármilyen kis segítségnek örülünk és megköszönjük.” Most, négy hónap múltán keressük a polgármester asszonyt, hogy megtudjuk, volt-e foganatja a felhívásnak, de a hivatalban már másik polgármestert találunk.

A legutóbbi választáson Bagin László győzött, ő foglalja össze a mai helyzetet.

– Mind a mai napig vannak még megrongált, s ki nem javított házak, de mindegyik lakható, még ha az előbbi házak gazdái érthető okokból zúgolódnak is. – A férfi hellyel kínál bennünket a hivatalban. – Azt viszont örömmel mondhatom, hogy a megrongált közösségi épületek mind megújultak, sőt látványos fejlesztések is folyamatban vannak.

Ennek mi is tanúi lehettünk az imént, az iskola melletti orvosi rendelő tetőszerkezetén épp most dolgoznak az ácsok, s december végére elkészül a falu korszerű konyhája is. A község új vezetése azon is gondolkodik, hogyan lehetne hazacsábítani a máshová költözött fiataljait.

Épp ezért azt találták ki, hogy megvásárolják az üres ingatlanok egy részét, s azokat bérbe adják a hazaköltözőknek, vagy az itt családot alapító pároknak, akik aztán négy-öt év múlva akár meg is vehetik a bérelt házakat.

– Csak azt nem tudjuk még, honnan szerzünk rá pénzt – folytatja a polgármester, aki a nehézségek ellenére nagyon reméli, siker koronázza a „fecskeházas” programjukat. A falu túlsó szélén, egy mély kanális közelében épített házikójának udvarán álldogálva Répási Andrásné is reménykedik. Nem a fecskeházakban persze, hanem abban, hogy végre befedik a házukat, mert lassan itt a tél, az ő hajlékukat pedig még mindig csak egy ponyva védi.

– Egy másik utcában volt nekünk egy szebb, nagyobb házunk is, de húsz éve el kellett adnunk, mert rossz szomszédokat kaptunk, nem a mi fajtánkat – mondja a botjára támaszkodva, majd mérgesen rákiált egy kis fekete kutyára, mert az meg akar enni bennünket.

– Bezzeg a viharban nem voltál ilyen nagylegény! Úgy elbújt, hogy sokáig nem is találtuk. Az öreg, szoba-konyhás házat pont szembe kapta az orkán, s a mama azt meséli, azt hitték, ez már a végítélet.

– Meleg volt, meg az uram fulladt is, így kiment levegőzni a tornácra, pedig nyitva volt minden ablak. Láttam én, hogy Dombrád felől feketedik, de mire észbe kaptam, már ránk is szakadt az ég. Az uramat fellökte a szél, az ablakokat pedig bezárni sem volt időnk, ömlött az eső, a jég.

Az utca felőli vaskaput sose bírtuk kinyitni, de most úgy kicsapta a vihar, hogy kis híján vitte a kerítést is. A tetőt is vitte persze, meg mindent, amit csak bírt.

El lehet képzelni, mit éreztünk, amikor elvonult a vihar, s kimentünk az udvarra. Azonnal telefonáltam az Oroszlányban élő fiamnak, unokámnak, azok meg a nyíregyházi unokámnak, akik még aznap este meg is érkeztek. Kamionponyvát hoztak, azzal fedték be a házat, s az ácsot is ők szerezték. De az még mindig nem jött, bár vagy három hete itt volt, s azt mondta, jön hamarosan.

Elnézve a ponyvával borított, de tető nélküli házat, kétségbeejtőnek látjuk a helyzetet, a nénikét azonban még így sem hagyta el a humorérzéke.

Mert amikor azt kérdezzük, mikor született, azt mondja, 1940 karácsony nagyszombatján egy Kisvárda melletti faluban, Papon. Majd mosolyogva hozzáteszi, hogy „de nem a pap alatt!”.

A falu közepén lakó Balogh Zsanett és a családja, ha lehet, még Répási néniéknél is rosszabbul járt, az ő házukat lakhatatlanná pocsékolta a vihar. A fiatalasszony karján egy kisgyermekkel az udvarról nézte épp a félig-meddig már befedett, de még kontyolatlan házukat, amikor szóba elegyedtünk.

– A párom a munkából hazatérve a nagyszobában pihent, mikor iszonyatos csattanásra figyeltünk fel. Rohantunk ki az udvarra, ahol már javában tombolt a szél, s mit látunk? Volt tető, nincs tető, bent a szobákban pedig a plafonon át ömlik befele a víz. Én a gyerekekkel rémületemben a két házzal odébb lakó sógoromékhoz menekültem, de fogalmam sincs, hogyan értünk oda.

Csak arra emlékszem, hogy a szomszéd leszakított kapuja majdnem leterített bennünket. A régi, hosszú parasztházat alig egy évvel korábban vették, s mint mondja, nagyon kedvezményesen, 700 ezer forintért jutottak hozzá.

De nekik ez is rengeteg pénz volt, ráadásul még rendbe is kellett tenni a házat. S mire rendbe tették, megtörtént a baj, biztosításra pedig már nem tellett. Úgy tudja, a faluban végül kilenc házat nyilvánítottak lakhatatlanná, s összesen 7,9 millió forintot kaptak a károsultak. Nekik 1 millió 90 ezer forint jutott, de nem tudja, hogyan tud majd számlát keríteni.

Rokoni segítséggel meg kölcsönökből ugyanis ők a nyáron meg a kora őszön már vagy 900 ezer forintot ráköltöttek a házra, de ezekről nem adott persze számlát senki.

A kertje végében lakó özv. Szabó Gáborné ugyan rendelkezett biztosítással, de elmondása szerint kárának jó, ha felét állta a biztosító. Az ő háza nagy, erős épület, mégis megbontotta a tetőt a szél, s vitte a kéményt, az előtetőt, a kerítést, mindent. Pedig az a kerítés nem egyszerű drótkerítés, hanem súlyos vaslemez.

Van vagy hatvan méter hosszú, s két méter magas, de a szél akár az újságpapírt hajította le a földre.

– Mesteremberre már nem telt, a fiam meg a két unokám csinálta meg a tetőt, a kéményt, a csatornát, csak ezek több mint félmillió forintba kerültek – panaszkodik. – A biztosító meg alig több mint kétszázezer forintot fizetett!

S amikor megkérdeztem, hát a kerítéssel mi lesz, még ők voltak felháborodva. Hogy az nem tartozott a biztosítási körbe. De mikor kötöttem a biztosítást, ezt nem mondta nékem senki!

Az utcában, ahol Szabóné lakik, majdnem mindegyik ház sérült, de a legtöbbje már gondosan „befoldozva”, Tanges Emese háza azonban nem sokat javult a katasztrófa óta.

– Minekünk nem segített szinte senki – mondja a közmunkásként dolgozó asszony. Az anyjával lakja a kétszobás házat, amelynek ablakai pont szembenéztek a széllel. – Betörtek az üvegek, s hiába próbáltuk párnákkal útját állni az esőnek, az csak jött meg jött. És nemcsak az ablakon át, de a mennyezet is beszakadt, így felülről is ömlött ránk a víz, ami a vakolatot is megbontotta.

Hiába mondtam a katasztrófavédelmiseknek, hogy nincs ablak, nincs vakolat, azt felelték, nekik most ezeknél sürgősebb dolguk van, a tető mindenütt az első. Amit meg is értettem, de hogy még mindig nem segítenek, azt nem értem.

Igaz, a ház lakható, de nézze meg a konyhát – nyit be egy helyiségbe, ahol a plafon még mindig beszakadva, és zsákokban a sok ruha. Mutatnának még mást is, de megy az autóbuszuk Kisvárdára, így aztán bezárják az ajtót. Szatyrukban egy nagy halom üres mécsestartó, azt gondolom, biztosan viszik kidobni valahová.

De nem, épp ellenkezőleg. Direkt összeszedték, s most azért mennek Várdára, hogy gyertyát vegyenek beléjük. Mert így sokkal olcsóbb egy-egy mécses. Egy darabig együtt megyünk a központ felé, amikor egy kis dombról azt látjuk, hogy a református templom tetejét meg a torony szoknyáját is megbontotta s vihar, s még mindig nincs megreparálva.

De nincs baj, mert mint egy mellettünk megálló asszony mondja, most prédikálta ki a tiszteletes úr, hogy sikerült végre akrobatákat keríteni, akik majd megjavítják. – Hát…, akrobatákat ugyan nem, de alpinistákat valóban sikerült leszerződtetnünk – fogad bennünket a parókián a tiszteletes, Ősz András.

– Azt is mondhatnám, hogy végre, mert mi már hónapokkal ezelőtt megállapodtunk egy csapattal, de folyton csak ígérgettek, ígérgettek. Igaz, csak szóban köttetett a megállapodás, de én azt gondoltam mindig, hogy az adott szó kötelez.

Ez a csapat azonban komolynak tűnik, hamarosan munkához fognak látni. Remélhetőleg még a tél beállta előtt a sérült lakóépületek javítása is befejeződik, s csak egy rossz emlék marad az a szörnyű júniusi nap.