Átlépés az alkotás világába

– Mindig is foglalkoztatott az esztétikum, az egyszerűség, hiszen már a gyermekkoromat is a kézművesség világában töltöttem – meséli Mónika, aki egy nyíregyházi stúdióban többedmagával alkot.

– Nagyszü­leim, dédszüleim szépen rajzoltak, hímeztek, faragtak, az otthonomban féltve őrzöm a családi örökségeket, az utánuk maradt alkotásokat. Nagymamám többek között kézimunkatanár volt, sokat tanultam tőle, de nyaranta a szomszédjában lévő fazekasnak is segítettem kisebb, később nagyobb munkákban.

Mónika az általános iskolában zenélt, majd a közgazdasági középiskola után a budapesti Dekor­suliban kötött ki. Itt, mivel akkoriban a dekoratőrök nagyrészt mindent maguk készítettek a kirakatokba, áruházakba, a tanórákon és a kötelező gyakorlati helyeken sokféle technikával megismerkedett. Ezután már kifejezetten kereste az alkalmakat, ahol újabb és újabb módszereket próbálhat ki, így tanulta meg a tűzzománcozást, a szövést és textilfestést. Ez utóbbi végül annyira megfogta, hogy a hobbiból aztán hivatás lett.

– A kreativitásom talán abból adódik, hogy a kíváncsiságomat és a tanulni vágyást soha nem vesztettem el, a mai napig nagyon sok minden érdekel, de leginkább az ember, a lét maga. Az életünk során átélt magasságok és mélységek, a köztük lévő út, ami néha hullámvasút.

Mónika szociálpedagógia szakon végzett a Nyíregyházi Egyetemen. A pszichológiai tanulmányai során mélyebben is foglalkozhatott az emberi lélekkel, viselkedéssel, majd egy saját veszteségfeldolgozás kapcsán találkozott Singer Magdolna csoportjaival, az egyik gyászcsoport vezetői képzésén részt vett. Ezzel a tudással és személyes tapasztalatokkal együtt, előzetes művészettörténeti ismeretei birtokában egyértelmű volt, hogy merre tovább.

– Kerestem egy művészetterapeu­ta-képzést. Úgy éreztem, hogy összeállt minden, amit addig tanultam. Természetesen először leginkább magamat figyeltem, hogyan festek, milyen lelki és testi folyamatok játszódnak le bennem, miközben dolgozom. Szerencsés vagyok, hogy egy nyíregyházi galéria tagja lehetek, így állandó kiállítási lehetőségem van. Rendkívül összetartó a közösségünk, segítjük egymás munkáját. Sokat alkothatok, a darabjaim meg is vásárolhatóak.

Miként Mónika magyarázza: a művészetek, akár műveljük őket, akár csak szemlélődőként vagyunk jelen egy folyamatban, teljesen más világba repítenek el bennünket. Éppen ez a művészetterápia lényege, hogy a mindennapokból kiszakítson. Az 1900-as évek elején-közepén többen, többféleképpen ébredtek rá arra, hogy a művészet bátran alkalmazható, amikor a beszélgetésen alapuló terápia nem tud segítséget adni.

A művészetterápia ugyanis a tudatalattinkból előtörő tartalmakat hivatott feldolgozható formában megtestesíteni: alkotás közben megvizsgáljuk negatív, nyomasztó érzéseinket, élményeinket, távolabbról nézve felismerjük elakadásainkat, kihívá­sain­kat, s megérthetjük azokat.

– A művészetterápia a komoly mentális problémákkal küzdőknek is segít. Nem csoda, hogy a pszi­chiát­rián is alkalmazzák, de azoknak is hasznos lehet, akik csupán mélyebb önismeretre szeretnének szert tenni, vagy nehéz életfeladattal birkóznak egy adott helyzetben. Különféle ágai léteznek: zene-, tánc-, képzőművészet- és bib­lio­te­rápia.

Én leginkább a képzőművészetet alkalmazom, zenével ötvözve. A művészetterápiában részvételnek nem feltétele az ez irányú előképzettség, tehetség. Maga az alkotási folyamat a fontos, azok a pillanatok, amíg a kreáció megszületik, pótolhatatlan tapasztalatokat hordozva. Nem feltűnően, de szoktam figyelni a résztvevőket. Nagy öröm látni, ahogy még azok is belefeledkeznek a munkába, akik eleinte tiltakoztak: márpedig ők nem akarnak festeni, rajzolni, vágni, ragasztani, agyagozni, s a végén mindannyian teljesen más dimenzióba kerülve dolgoznak. Egyeseknek új élmény ismét ecsetet fogni a kezükbe, esetleg eszköz nélkül az ujjukkal festeni.

Felszakadnak a gátak, s elkezdik használni a festéket, ösztönösen mélyről jövő érzéseket fejezve ki. Hiszem, hogy minden tapasztalatunkból tanulnunk kell, mert ha nem így teszünk, mire is valók ezek az élmények? Ha nem tesznek megértővé, elfogadóvá bennünket, akkor értelmét veszti mindaz az öröm és fájdalom, amit az életünk során át kell élnünk.

Mónika a művészetterápia, selyemfestő foglalkozások, akvarell-alaptanfolyamok mellett sokat utazik. Az utóbbi években – mivel a párja Portugáliában él – nemegyszer megfordult a mediterrán vidéken. Inspirációi a textilfestéshez leginkább onnan erednek.

– Megihletnek a kékek, a zöldek, a rózsaszínek, s a többi csodás színárnyalat! Az óceán morajlása, illata szintén nagy hatással van rám. Sétáim során különleges köveket, kagylókat, csigaházakat gyűjtök, némelyiket ékszerbe is zá­rom. Mint a természet, én is igyekszem folyamatosan megújulni, kibontakozni, hallgatni a foglalkozásaimon részt vevők történeteit, olvasni a művészetükben.

Szeretek segíteni, mások tapasztalatainak részese lenni. Élvezem, ahogy ezek a történetek egyszer csak összeérnek, és soha nem érnek véget.