Nyári hangulat a vízparton

Szép nyári délután van, az Ipoly-partról nézek át Helembára. Helemba már Szlovákia, de nem él ott egyetlenegy szlovák sem, alapítása óta, majd' ezer éve magyarok lakják. Sose jártam még ott, de a harangját gyakran hallom.

Ami nem csoda, hiszen alig két-kétszázötven méterre tornyosodik az Ipolytól, ami pont száz éve a határ.

Kicsit csalódott vagyok. Arra készültem ugyanis, hogy egy készülő hidat fogok látni, ehelyett egy nagy kőrakás fogad meg egy érdekes, falszerűen magasodó part, benőve elvadult fával, bokorral. Pedig már több mint két éve annak, hogy jött a hír, miszerint 2020-ra híd épül Ipolydamásd és Helemba közt. Előkészületek történtek: a damásdi réten kitettek egy táblát, hogy építési terület, behajtani tilos.

Én persze behajtottam, s még a parti bozóton is átverekedtem magam, hogy kijussak a folyóhoz, ami harminc-negyven méter széles lehet. Akár át is lábalhatnék, hogy megkóstoljam a damásdi hegyoldalban termett jó borokat, de itt az autó, meg az se biztos, hogy a korcsmában bort mérnek.

Ott is a sör a divat, akárcsak itt. De nem csak a bor csábító. A túlpart mintha egy gondozott városi park lenne – a fű lenyírva, a fák felgallyazva, éppen csak nincs felgereblyézve. Ideális hely a sátrazáshoz, de nincs ott egy sem. Talán azért is, mert Helemba túlsó fele tele van szebbnél szebb piknikező­he­lyek­kel, itt meg csak az Ipoly meg a damásdi hegyek látványa.

Egy Dél-Erdélyből származó festőművész készített gyönyörű képeket erről a tájról. Bánsághi Vince 1881-ben Resicabányán született, és pesti, majd párizsi tanulmányai után harmincévesen Helembán telepedett le. Szerencsére, mert csoda képeket festett az Ipolyról, a hegyekről.

Többek között a damásdi hegyekről meg a faluról is, mert He­lembáról átlátni Ipolydamásdra.

Manapság már kicsit nehezebb dolga volna, mert a korábbi nagy árvizek után felépült egy jó magas gát, ami ugyan megvédi, de egyben el is takarja a falut.

A híres damásdi rétet hál’ istennek nem zavarja a gát, úgy zöldell, mintha nem is nyár vé­ge­felé járnánk. Öntve mindenféle virággal, s még egy bokor réti iszalagot is találok, ami a világ egyik legszebb növénye az enciánkék szir­maival, pedig az tipikusan a nyárelő virága.

Csak a víz nem akar tisztulni, most is olyan sárgásbarna, mint júniusban volt, amikor megpróbáltunk horgászni, domolykót fogni benne, de nemhogy domolykót, még küszt se láttunk. Most se.

Így azt sem sikerült kideríteni, hogyan hívják errefelé őket, mert biztos vagyok benne, hogy Helembán, Damásdon is megvan mindkettőnek a helyi neve. Nálunk, Szatmárban a domi telény, a küsz meg lóga.