Nem várúr akart lenni...

Soproni kislányként a Lő­vérekben sétálva magam is láttam a vékony dongájú, szíjas alkatú embert építkezni. Akkor még nem számított turistalátványosságnak a félig kész vár, de nem is látott ott szívesen senkit a mester, hiszen egy építkezés veszélyekkel teli terület, főleg a kalandvágyó gyerekek számára.

Most már bevallhatom – amit mi, gyerekek a szüleink előtt mindig gondosan titkoltunk –, néha azért belógtunk, mert izgatta a fantáziánkat, hogy mit rejtenek az épülő várfalak.

Már felnőttként visszalátogatva tisztult ki a kép: a vár alapterülete csaknem 4300 m². A falakba és tornyokba Taródi István mintegy kétszáz vagonnyi követ és téglát épített be. Eközben törekedett a középkori várakban megszokottakhoz hasonló helyiségek kialakítására, így az épületegyüttesben található kút, lovagterem és borház is.

A várba szabályos felvonóhídon juthatunk be, a tornyokba csigalépcsőkön kapaszkodhatunk fel.

A nagy őrtorony 20, a kicsi 16 méter magas. Mindkét torony iker megoldású: a csigalépcső a fiatoronyban van. Az őrtorony tetején az uralkodó szélirányt egy boszorkány forgó figurája jelzi, a kistornyon pedig egy hagyományos szélkakas.

A két torony közötti teraszról szép kilátás nyílik egyebek közt a fraknói Rozália-kápolnára és a várra.

A kővár építését azonban megelőzte egy favár, amelyet a 20. életévéhez közeledő Taródi István még szülei telkén épített fel. Házasságkötése után elhatározta, ha sikerül a Lővérekben telket vennie, akkor lebontja azt, és a saját telkén állítja fel újra. Az elhatározást tett követte.

„1951. május 1-jén, a munka ünnepén, amikor a felvonulás már lezajlott, délután felkerestem azt a címet, amelyet az ünnep előtti nap kaptam. Majd rögtön még aznap megtekintettem az eladó telket, amely a soproni Felsőlővérek elhagyatott részén terült el.

Amikor a helyszínre érkeztünk, már alkonyodott, de azért be lehetett járni a területet. A telek nagyon megtetszett. Aki májusban már látott virágzó gyümölcsöskertet, az át tudja érezni, hogy a sok virágzó fa olyan volt számomra, mint egy tündérkert. 9 méter széles és 200 méter hosszú álomvilág, ami építkezésre alkalmatlan, de a favár felépítésére nagyon alkalmas.

A szerződés aláírása végett Budapestre kellett utaznunk, és az idős tulajdonos néninek az aláírások után kifizettem a 10 ezer forintot, a vételárat, ami még nagy pénz volt 1951-ben. Így lettem 1951. május 1-jén telektulajdonos a soproni Felsőlő­vé­rekben.

A következő vasárnap megnéztük a családdal a Lővért, mivel így hívta minden tulajdonos a magáét – mi miért legyünk kivételek? A feleségemmel és a fiaimmal tettük meg az utat a városból a kertig. A nagyobbik fiam már tudott járni, de a két kicsit vittük, illetve babakocsival toltuk őket fel a Nándormagaslatra.

Odaérkezésünkkor csak úgy pompázott minden, májusi virágok virítottak, a madarak énekeltek az én varázslatos kertemben. Fiam alig látszott ki a magas fűből, úgy éreztem, életem legboldogabb napját élem át, talán úgy is volt! A favár helyét kerestem, hova fogom felépíteni. Hát, így kezdődött” – írta a kezdetekről, a soproni Taródi-vár építéstörténetéről a várépítő Életem rövid összefoglalása című könyvecskéjében.

Tudta?

A Taródi-várra a filmesek is felfigyeltek, 1985-ben itt forgatták A fantasztikus nagynéni című tévéfilmet, amelyben Ruttkai Éva és Zenthe Ferenc játszották a főszerepeket.

Kemény munkával teltek az elkövetkezendő évtizedek. A kővár építését 1959-ben kezdte meg, miután kerékpárral végigjárta az országot – sokszor a gyerekeivel együtt –, és tanulmányozta a hazai ősi várakat, illetve azok romjait. A legnagyobb hatást a Salgótarján melletti Somoskő vára gyakorolta rá, talán nem véletlen, hogy erre hasonlít leginkább a Taródi-vár.

S hogy zajlott a munka? Az 56 kilós férfi – aki háromszor nősült és három fiút nevelt fel –, ha esett, ha fújt, ha ezer ágra sütött a nap, minden reggel ötkor ott kezdett a várnál, hogy előkészítse az aznapi munkát, majd a hivatalos munkaidő után (szobafestőként dolgozott) késő estig folytatta az építkezést.

A lakórész felépítése után egy kicsit egyszerűsödött az élete, mert beköltözött a várba. Ugyan nyugdíjazása előtt (1986-ban) komolyan gondolkodott azon, hogy befejezi az építkezést, de aztán mégsem bírta abbahagyni. Haláláig folytatta, döntően egyedül, időnként fiaival, legfeljebb egy-egy alkalmi segítővel.

A várudvart kerítő fal külső oldalán kőtábla hirdeti, hogy az építkezés közben egy időszámításunk előtt 2500-ra datált lakógödröt tártak fel.

A leleteket megmentette a várépítő, és nagy részüket elhelyezte a kiállítóteremben, ahol a hosszú évek munkájával összeszedett régiséggyűjtemény további darabjai, főleg a XIX. században készült polgári bútorok mellett megcsodálhatjuk a várat támogató amatőr művészek – a keramikus Tóth Béla, a faszobrász Pintér György, valamint Kelemen István – alkotásait is.

Egyik kedvenc írónőm, Fehér Klára is megemlékezik a Bagolyvárról Vakáció Magyarországon című könyvében. 1975-ben a következőket jegyezte le az utókornak. „Meghatottan olvastuk a hősi várépítés részleteit. Szívből kívántuk, hogy épüljön fel mind az öt torony. Majd a művészettörténész, aki háromezer év múlva a romjait megtalálja, törheti a fejét, hogy ez milyen kultúrában épült. És hogy minek.”

Maga a várépítő adta meg a választ a kérdésére. Nem várúr akart lenni, hanem a jól végzett munka öröme volt a mozgatórugója:

„A munka szeretete és lendülete fűtött, éreztem a felemelő érzést, amit a munka jelent számomra. A munka hevében nem is gondolkodtam azon, hogy milyen súlyos követ cipelek a csigalépcsőn felfelé, a szűk helyen a mázsás kődarab súlyos koloncként nehezedett rám, de végül, mikor legyőztem, és a helyére került, éreztem, hogy az akarat a legnagyobb erő a világon.”