Hegy(i)menet – Gézák

Mivel csak délután kezdődött az aznapi műszak, Géza régi névrokonához méltón fejedelmi reggelit állított össze magának. Ez a következőkből állt: fokhagymás, vajas pirítós, csilis olívaolajban eltett füstölt fürjtojás, arónia- (lánykori nevén fekete berkenye) dzsem, Jani szomszéd szalámija, melyet a mester egy leheletnyi szarvashússal is megbolondított, kecskesajt, kávé és narancslé.

Kiterítette mellé a jéghideg, ropogós megyei napilapot, elmondott egy imát és nekilátott. Garfield legújabb maliciózus megjegyzéseinél tartott az újságolvasásban, amikor befejezte. Beszállt a buszba, elfordította az indítókulcsot, pöcc, röff.

Elmúltak már azok az idők, amikor csikorgó téli reggeleken tüzet gyújtott a jármű alá, hogy azzal térítse jobb belátásra a munkakezdés érdekében. Az első megállónál felszállt egy hetven körüli férfi, és kért egy jegyet. Géza azonnal felismerte, Bereményi Géza volt az. Egyszer találkoztak már egy Cseh Tamás emlékét ápoló és őrző esten, és azon az estén kellemesen elbeszélgettek.

Ennek ellenére Géza igencsak elcsodálkozott, hogy az író emlékezett rá, mivel úgy gondolta, az írók általában már másnap sem emlékeznek holmi lelkes autóbuszsofőrökre. Bereményi azonban régi ismerősként üdvözölte Gézát (ezt a mienket), aki először, illetve már másodjára kissé megilletődött, de aztán összeszedte a bátorságát, mint amikor életében először és utoljára megszólított egy idegen nőt az utcán, mert arra gondolt (helyesen), hogy ez az alkalom soha nem tér majd vissza, és most is így gondolta, hiszen mennyi a valószínűsége annak, hogy az élet ismét a buszára sodorja majd az írót, tehát elmesélte neki, hogy mi történt vele 1977-ben.

És amint ezt Bereményi Géza is hamarosan megtudta, az történt vele, hogy Budapesten, egy (akkor) Tanács körúti könyv- és hanglemezszaküzletben érdeklődő kamaszként megvásárolta a Levél nővéremnek című hanglemezt, amitől kissé megváltozott az élete. Vagy éppen nagyon, de kilencven forintért mindenesetre megérte.

Aztán még azt mondta az írónak, akit rendezőként is nagyra tartott: „Volt azon a lemezen egy szám, egy dal, az Apa kalapja, tudja, persze, hogy tudja, hülye vagyok, hiszen maga írta, és abban van egy sor, hogy hullámot nyomva anya hajába zsorzsettjén még ott kísért, az ötvenes évek szűk (vagy szűrt, ezt sosem tudta eldönteni) levegője. És én ezt ezredszerre is úgy értettem, hogy Georges hetykén még ott kísért, és azon gondolkodtam, hogy ki a fene az a Georges.”

Ekkor Bereményi Géza ránézett Gézára és azt mondta: nem baj, így is jó. És eltűnt a makacs ködben.