Megtörni a parasztságot – a feketevágás története

„Elítélt feketevágók. X. Y.-né, p.-i, 52 holdas asszony azzal a mesével akart vágási engedélyt szerezni, hogy hízott disznaja beleszaladt az udvaron feldőlt vasvillába. Az ellenőrzés során kiderült, hogy a vasvilla egyik ágát kihajlították, és úgy vágták a sertés torkába. A sertést elkobozták. A kulákasszonyt a nyíregyházi járásbíróság egyévi börtönre, kétezer forint pénzbüntetésre és 10 hold föld elkobzására ítélte. N. N. r.-i kulák, volt hentes és mészáros feketevágásért került a bíróság elé. Négyévi börtönre, kétezer forint pénzbüntetésre, ezer forint vagyoni elégtételre és mezőgazdasági vagyonának elkobzására ítélték.”

Ahogyan a Szabad Nép 1951. december 18-i beszámolója is érzékelteti, a feketevágás büntetését igen komolyan vették a Rákosi-érában. Bacsó Péter A tanú című filmje könnyed hangulata ellenére is erről tanúskodik: Pelikán József hiába volt párttag, valamint hithű kommunista, amikor az ávósok a pincében megtalálták a disznót „feldolgozott állapotban”, azonnal elvitték a gátőrt, hiszen a kor törvényei értelmében közellátási bűncselekményt követett el.

Miközben az olvasóban előtűnnek a film szórakoztató jelenetei, azért fontos rögzíteni a tényt: 1948 és 1953 között 400 ezer embert ítéltek el közellátási bűncselekmény vádjával!

Joggal teszi fel a korszakot csak könyvekből vagy filmekből ismerő a kérdést: miért volt erre szükség? Milyen világ az, ahol az ember nem vághatja le a saját disznaját?

Tönkretett mezőgazdaság

Magyarország iszonyatos károkat szenvedett a II. világháború folyamán, különösen annak utolsó évében, amikor hazánk csaknem teljes egésze hadszíntérré vált. Ráadásul pusztított a menekülő német, és rabolt az új megszálló, a Vörös Hadsereg.

Még a háború idején be kellett vezetni a jegyrendszert, és az érvényben maradt a front elvonulása után is egy ideig. A békeévek mezőgazdasági teljesítménye ráadásul elmaradt a korábbiaktól. A kommunisták által sürgetett és ész nélkül végrehajtott földosztás azt eredményezte, hogy rengetegen törpebirtokhoz jutottak, ami jóformán semmire sem volt elég, ugyanakkor megszűntek a nemrég jól működő mezőgazdasági nagyüzemek. A tőkehiánnyal küzdő és kis parcellákat művelő gazdálkodók természetesen nem tudták elegendő élelemmel ellátni a lakosságot, ahogyan arra a megszüntetett nagyüzemek képesek voltak.

Mindezt tetézte, hogy a ’40-es évek végén Rákosiék erőltetni kezdték a nehézipart, ami azzal járt, hogy jelentős erőket elvontak a mezőgazdaságtól. Ez pedig szintén sokat rontott az ország élelmiszer-ellátásán.

A gazdálkodókat tehát beszolgáltatásra kötelezték a városok élelmezése érdekében, és aki ennek nem tett eleget, attól elkobozták a terményét. A mit sem javuló helyzet miatt pontosították a köz- és a magánfogyasztás fogalmát, s korlátozták a 100 kg-nál nagyobb súlyú sertések forgalmazását. A sertések levágását sertésvágási engedélyhez kötötték.

Ezzel együtt megkezdődött a sertésipar államosítása, a magánfogyasztókat pedig tovább sújtották azzal a rendelettel, amely kimondta, hogy a „polgármester magánfogyasztás céljára történő sertésvágáshoz sertésvágási engedélyt csak annak adhat, aki a vágástól számított egy évre a háztartásához tartozó személyek zsírellátásáról lemondott”. Emellett a polgármester feladata lett azt is ellenőrizni, hogy az adott család az ugyanennek a rendeletnek megfelelő mennyiségű zsírt szolgáltat-e be a vágás után.

Vágási engedélyt csak azok kaphattak, akiknek nem volt adó- vagy beszolgáltatási hátralékuk. A szigorú büntetések tudatában azonban sokan mégis leölték disznójukat titokban, legtöbbször a pincében, hiszen a parasztok is éheztek.

Példát kell statuálni!

A nyomasztó áruhiány közepette, amikor Budapest hússzükségletének a negyede hiányzott, Rákosiék nem elhibázott politikájukon változtattak, hanem a rendőrséget felbujtották a feketevágók ellen: „elrettentő példát kell statuálni”.

De annak is volt mitől félnie, aki teljesítette Rákosiék rendeleteit. A So­mogy megyei Jákón 1952-ben hiába teljesítette valaki a beszolgáltatást, addig nem vághatott, amíg az egész község eleget nem tett a beadási kötelezettségnek.

A korabeli Győr-Sopron megye Csornai járásában további két igen érdekes eset történt meg. Az egyik gazda 1951-ben ugyan rendelkezett sertésvágási engedéllyel, azonban disznója nem érte el a rendeletben előírt 125 kg-ot, csupán 110 kilót nyomott. Az ügyet rendkívül alaposan körüljárták, az őrsparancsnok környezettanulmánya a gazdáról igazi kordokumentum:

„A szocialista társadalmi rendre vonatkozólag nyíltan megjegyzéseket nem, ellenben feltehető, hogy az ő baráti köreiben tesz. Rendszeresen érintkezik a községben lakó kulákokkal és az osz­tályidegenekkel. Rossz szokása az, hogy hirtelen természetű, szeret vitatkozni. Felszabadulás előtt és utána sem részesült semmilyen jutalomban, sem kitüntetésben. Gyanúsított politikai beállítottsága a múltban is jobboldali volt, ami megállapítható abból is, hogy nevezett a felszabadulás előtt mindig kulákok talpát nyalta. Felszabadulás előtt pártnak tagja nem volt, felszabadulás után a nemzeti parasztpártnak volt tagja, míg a párt megvolt. Fasiszta egyesületnek nem volt tagja, és jelenleg is párton kívüli.”

Az esettel kapcsolatosan érdemes megjegyezni, hogy az itt megjelenő rendőrök másként jártak el, mint A tanú című filmben. A filmmel ellentétben, a család helyzetét figyelembe véve nem foglalták le a levágott állat húsát és zsírját. A gazda végül nem részesült büntetésben, hanem az engedélyt neki hibásan kiadó személyt rúgták ki munkahelyéről.

Tudatosan kivéreztették

Egy másik csornai községben a tanács végrehajtó bizottsági elnöke ellen indítottak eljárást. Nem meglepő módon „egy jóakarónak” köszönhető, hogy kitudódott apró csalása. A vb-elnök saját magának adta ki a sertésvágási engedélyt, amiben a beszolgáltatandó zsírmennyiség beírásakor úgy játszott a számokkal, hogy négy kilóval kevesebb zsírt kelljen beadnia. A lefolytatott fegyelmi eljárás határozata alapján a gazda „azzal, hogy 4 kg zsír beadásától saját magát mentesítette, visszaélt hivatali hatalmával és megkárosította a dolgozó népet”. El is bocsátották állásából.

Azért, hogy még az ötvenes években is áruhiány volt, és mind a városi, mind a falusi embereknek nélkülözniük kellett, egyértelműen a kommunista gazdaságpolitika a vétkes. Rákosi Mátyásék azonban nem is kívántak javítani a földművesek helyzetén, tudatosan véreztették ki a magyar parasztságot. Jól tudták, hogy számukra ez az egyik legnehezebben megtörhető réteg.