Sommer Kati, túlélő: Engem éjjel-nappal lehet hívni,megyek és mesélek...

”Jóformán mindenre emlékszem, pedig csak hatéves voltam. 1939-ben születtem, február 20-án, most leszek 82 éves. A Nagymező utca 25-ben laktunk egészen addig, amíg be nem jöttek a németek. Akkor mindenkinek csillagos házba kellett mennie. Mivel a mi házunkban eleve sok zsidó család lakott, csillagos ház lett, maradhattunk.

Nagybácsim, Klein Vilmos a Vadász utcai Üvegházban az ellátási részlegen dolgozott, az ott bujkáló zsidók élelmezésének egyik felelős szervezője volt. Ő szerzett számunkra Schutzpasst, azaz védlevelet, mely nem volt más, mint igazolása annak, hogy tulajdonosa a svájci követség kollektív útlevelében szerepel, svájci kötődésű, a háború után kivándorolhat Magyarországról” – kezdi történetét Sommer Kati zuglói lakásában.

A védlevél arra is feljogosította a budapesti zsidó családot, hogy a svájci nagykövetség tulajdonában lévő védett házban leljenek menedékre. A biztonság törékenynek bizonyult: amikor megtörtént a nyilas hatalomátvétel, a nyilas kölykök széttépték a Schutzpassokat.

”Emlékszem arra a novemberi napra, amikor az egész házat kihajtották a Duna-partra. A Margit híd melletti parkban sorba állítottak minket. Csak később, édesanyám elmeséléséből tudtam meg, hogy a sor elején állókat bele is lőtték a Dunába. Nekünk szerencsénk volt, a sor végén álltunk, már majdnem a Pozsonyi útnál.

Emlékszem a rengeteg gyerekre, akik körbevettek minket. Egyikük elkezdett sírni, a másik folytatta, hatalmas sírás-rívást rendeztek. Az soha nem derült ki a számunkra, hogyan is került oda Raoul Wallenberg. Valaki, egy jóérzésű ember telefonálhatott a svéd követségre, hogy mi folyik a Duna-parton, vagy talán maga Wallenberg figyelt fel a csetepatéra, hiszen volt egy irodája a Pozsonyi úton. A lényeg, hogy kijött hozzánk, ami után minket visszazavartak a védett házba, majd bevittek a Nagy Gettóba.„

Ott először az Akácfa utca 34-be, egy földszinti lakásba kerültek. Egyetlen szobába zsúfolták be a családot: Kati édesanyjával, öccsével és apai nagyanyjával 4-5 zsidó családdal osztozott a lakáson. Édesanyja hamarosan szerzett egy másik lakhelyet a Holló utca 7-ben, ott egy nyomda házmesterlakásába költözhettek, ahová azonban a nagymama már nem ment velük, ő maradt az Akácfa utcában.

Később derült ki, hogy az udvaron egy repesz eltalálta, ott is halt meg. A mai napig nem tudják, hol van eltemetve. A másik nagymama az óbudai téglagyárba került. Őt a Nagymező utcai házmesterük, egy karszalagos nyilas, Bóna bácsi hozta át a gettóba. Így menekült meg, s került a Holló utcai lakásba. A viszontagságok azonban tovább folytatódtak a háborús Budapesten.

”December 24-én, karácsonykor Budapest szőnyegbombázást kapott. A Holló utcai lakásban volt egy nagy parasztágy, abban egy nagy dunyha, s hogy ne halljuk a bombák zuhogását, anyu az öcsémre és rám borította a hatalmas takarót. Így történt, hogy nem is hallottam, amint a légnyomás elvitte a földszintes ház tetejét.”

Mielőtt beköltöztek a nemzetközi gettóba, édesanyjuk vett egy kétkilós kockacukrot, amiből minden áldott nap Kati is meg az öccse is kapott egy-egy szemet. Amikor a tetőt elvitte a légnyomás a fejük fölül, azon a dunyhán a tetőcseréptől a faldarabokig minden volt, a bombák nem kímélték a szobájukat sem – ám az ágy feletti polc, a polcon pedig a kockacukrok sértetlenek maradtak.

”Ilyen emlékeim is vannak, miközben a felnőttek mélyen átérezték a helyzet súlyát. Mire emlékszem még? Arra, hogy folyton éhesek voltunk. Általában hoztak ennivalót a gettóba, még pékség is volt, ahol időnként osztottak kenyeret. Anyu egyszer kapott egy káposztát. Arra már nem emlékszem, mit főzött belőle, de arra igen, hogy megkaptuk a torzsáját. A legfinomabb dolog volt, amit ettem, annak az íze a mai napig a számban van.„

Miután a Holló utcai házmesterlakás lakhatatlanná vált, újabb költözés, ezúttal a Dob utca 6-ba. Majd amikor január elején nyilas kölykök jöttek összeszedni a fiatal nőket, akiket aztán gettón kívüli munkára vittek, talán tankcsapdát ásni – férfiak már rég nem voltak –, édesanyjuk úgy gondolta, ha őt elviszik, már nem jön vissza. A gye­rekeket megfogta, és a Klauzál utcai kórházba menekültek. Ott szabadultak fel január 18-án.

”Azonnal visszaköltözhettünk a Nagymező utcába. Februárban lettem hatéves. Volt a közelünkben egy játéküzlet, ami találatot kapott. Onnan kaptam egy játékot, amikor hazamentünk. A cselédszoba maradt épen, ahová heten költöztünk vissza, a nagy­nénémék is hozzánk kerültek.

Később visszamentek Miskolcra. Egyedül ők maradtak életben, ők, akik feljöttek Pestre, a többieket elvitték Auschwitzba. Apu már 1940-től munkaszolgálatos volt, a nyilas érában elhurcolták, német lágerba deportálták vasúti síneket építeni. Flossenbürgből nem jött haza. Lefagyott a keze, nem tudott már dolgozni, és egy SS-őr agyonverte. 39 éves volt. Utoljára négyéves kislányként láttam.”

A kapcsolat az apa családjával megszakadt. Mégis az egyik nagybácsinak köszönhető, hogy Sommer Kati később bekerült a televízióba. A Nagymező utca tele volt színházzal, s mivel a Sommer család tagjai rossz kádereknek számítottak – Sommer István textiltechnikus a Magyar Pamutiparban dolgozott –, egyéb származásúaknak, se nem munkások, se nem parasztok, így Sommer Kati végül nem mehetett gimnáziumba.

Amikor bemutatták a Légy jó mindhalálig-ot, jelentkeztem, és felvettek kisfiúnak. Békés Itala volt Nyilas Misi. Ott maradtam fodrásztanuló-gyakornoknak, s amikor 1956-ban mindenki disszidált a társulatból, átkerültem a Faluszínházba, majd az Operettszínházba. 1960. ja­nuár 2-án, az első munkatársak között kerültem a televízióba. Többek közt a Tenkes kapitányának is én voltam a maszkmestere, Vámos Lászlóval, Ádám Ottóval dolgoztam együtt. Ez volt a televíziózás hőskora.„

Sommer Katira izgalmas, érdekes élet várt a televíziónál. Édesanyja később nem beszélt a gettóban töltött időszakról, a háború rémségeiről, legtöbb sorstársához hasonlóan el akart felejteni mindent – a tévés maszkmestert, sminkest pedig nem érdekelték a gyerekkori viszontagságok.

”Zsidó iskolába jártam negyedik osztályig, a férjem is zsidó volt, mégis csak a rendszerváltás után kezdett foglalkoztatni a származásom. Igen ám, de anyu meghalt 1988-ban, a nagybátyám 1983-ban, nem maradt, akitől kérdezzek. Miután nyugdíjba mentem, kezdtem el összeszedni a saját emlékeimet.”

2012-ben Budapestre érkezett egy svéd rádióriporter-nő, hogy egy Wallenberg-megmentettel beszéljen. Sommer Katival készült el a műsor, és a lavina elindult. Azóta iskolákba jár, előadásokat tart, mesél és emlékezik.

Háromszor voltam kint Auschwitzban az Élet Menetével, mindhárom alkalommal végigjártam az egykori halálmenet három kilométeres útvonalát Auschwitz és Birkenau között, háromszor voltam Izraelben, ott is végigjártam. Engem lehet éjjel-nappal hívni, megyek és mesélek.„

Amikor Bergen-Belsent felszabadították 1945-ben az amerikaiak, a szövetséges haderők főparancsnoka, Eisenhower tábornok a következőket mondta: „A lehetséges legtöbb dokumentumra van szükségünk – legyen az film vagy tanúvallomás –, mert egyszer majd eljön a nap, amikor feláll valami elmebeteg, és azt fogja mondani, hogy mindez meg sem történt.” A történelem bebizonyította, nem tévedett.