Szarvas József: Amit az ember szívesen csinál, az lelkileg is erőt ad

– Önt nemrég felkérték a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyik osztályvezető tanárának. Úgy nyilatkozott erről, hogy el kellett vállalni. Miért?

– Mérlegeltem, és ezt követően döntöttem így. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben korábban nem volt ilyen gondolatom, még pár héttel ezelőtt sem. Amikor viszont felkértek, érdekesnek találtam, úgy véltem, van hozzá bennem ambíció, játékkedv és szenvedély; remélem, hogy ez jóra is vezet majd.

– Nem vette el azt a bizonyos játékkedvét mindaz, ami az utóbbi hónapokban az egyetemen történt? Tüntetések, épületfoglalás is volt az átalakítások miatt.

– Ennek a kirobbanó ellenállásnak a konkrét, mélyebb okait feltárni nem tisztem. Persze elkeserít az a helyzet, hogy ez az egész a mi szakmánk kapcsán indult el, és látszólag a mesterségünkről szól, miközben a színház- és filmművészet olyan „álomgyár”, amely eredetileg másra van predesztinálva. Az oktatói felkérést követően azonban megpróbáltam kizárni a gondolataimból az egyetem körüli botránnyal kapcsolatos ricsajt, hiszen a tanári munka nem a tegnapról, hanem a holnapról, sőt a holnap­utánról szól, vagyis a diákok és a színművészet jövőjéről. A fiatalok szeptemberben tanulni szeretnének, tavasszal már felvételiznek. Én nagy örömmel és szeretettel kívánok feléjük fordulni, létre szeretnék hozni velük egy olyan közösséget, amelyben elkezdhetik tanulni a mesterséget.

– Az egyetem előző vezetése azt állítja, hogy az intézmény autonómiája és függetlensége sérül az átalakítással. Próbálta önt bárki is befolyásolni, mit és hogyan tanítson majd a diákoknak?

– Neeem! (nevet) Természetesen ilyen nem fordult és nem is fordulhat elő. A leendő kollégáim is úgy tartják, hogy semmilyen politikai befolyás vagy befolyásolási kísérlet nem lesz az egyetemen. Az szerintem nem baj, hogy Vidnyánszky Attila más gondolatvilágot, új megközelítési formát is szeretne beemelni a színház- és filmművészet oktatásába. Sőt, éppen természetes igénye kell, hogy legyen az újítás egy lázadás csíráját mindig magában hordozó fiatalnak. Nekünk pedig szolgálni kellene, hogy az eddigi szellemiség megmaradása mellett ajánljunk fel más alternatívát is a diákoknak, nem pedig fellépni ellene.

– Mit szóltak a kollégák, hogy elvállalta a feladatot? Hányan gratuláltak, hányan feddték meg a döntése után?

– Sem dicséret, sem dorgálás nem ért a részükről. Ezt persze nem is vártam. Az ember a vélemé­nyéért ne várjon dicséretet. Azért a pofonért pedig ne menjen házhoz, hogy miként bántja a világháló anonim közönsége. Én sem teszem. A szakma felől azonban semmilyen atrocitás nem ért, és szerintem nem is fog érni.

– Akkor mi a baj?

– Látjuk, hogy a baj nagy, csak éppen nem tudjuk egymás számára érvényesen megfogalmazni. Úgy gondolom, hogy ennek az átalakításnak már meg kellett volna történnie 10-20, sőt 30-40 évvel ezelőtt. Most, amikor ez a folyamat elkezdődött, kiderült, hogy egy ketyegő bomba fölött ülünk. Ezért hirtelen egy szakmai ügyből országos ügy lett, demonstrációkkal, tüntetésekkel. Biztos, hogy az egymásnak feszülő, két oldalon lévő értelmes emberek tudták, vannak problémák, de mégsem beszéltünk erről. Azzal például mindenki tisztában volt, hogy az Ódry Színpadot, a kollégiumunkat, a vetítőinket kinőttük, és hogy új campus is kellene. Azt viszont nem tudtuk, hogy ekkora paláver lesz, ha valaki azt szeretné, új gondolat is kerüljön be az egyetemre.

– Erről az átalakítás ellenzői úgy gondolják, hogy az egyetemi autonómia sérül, ha beteszi a lábát az egyetemre egyfajta kötelező ideológia. Lesz kötelező ideológia?

– Természetesen nem. Azt gondolom, hogy az egyetemistáknak, a fiataloknak mindig igazuk van. Igazuk van, ha többet, mást is akarnak tanulni, vagy mást akarnak elérni, mint az elődeik, jobb filmet, színházat akarnak csinálni. Abban tehát segíteni kell a fiatalokat, hogy szabadon kifejthessék a véleményüket és kibontakoztathassák a tehetségüket. Örültem, amikor megtudtam, hogy Vidnyánszky Attila lett az egyetemet irányító alapítvány elnöke, mert szakmailag és emberileg is alkalmasnak tartom erre. Ő nem azt képviseli, hogy tűnjön el az a szellemiség az egyetemről, ami azt eddig jellemezte, hanem azt, hogy jelenjen meg másik is. Például, hogy taníthasson az egyetemen Szarvas József és Rátóti Zoltán is. Nagyon remélem, hogy emiatt nem lazulnak fel azok a jó szakmai műhelyek, amelyek az egyetemen vannak. Az egyetemnek ugyanis az a dolga, hogy sokszínű legyen.

– Mennyiben lesz új, más az ön kurzusa? Mik az elképzelései, hogy fog majd tanítani?

– Nagyon fontos számomra a személyiség megismerése, kibontása és munkába állítása. A diákok előtt is egy új karakter, egy más személyiség fog állni tanárként, és azonnal meg kell teremtenünk majd a bizalom légkörét. Ez ugyanis nagymértékben sérült, pedig a mi szakmánk bizalom nélkül elképzelhetetlen. Tisztességes közösségekre van szükség, ahol összeadódik mindenki tehetsége. Felelősségemnek érzem, hogy vonzóvá tegyem a színészi hivatást és ezáltal a nemzeti kultúránk képviseletét.

– A színházi munkák és a filmezés mellett irányítja a zsámbéki Tár-Kert Galéria, illetve a Kaszás Attila Pajtaszínház és Galéria ügyeit is. Lesz ideje a tanításra is?

– Már eddig is sokan kérdezték tőlem, hogyan bírom ezt a sok fel­adatot. Erre én mindig azt válaszolom, hogy ezeket a dolgokat azért csinálom, mert szeretem. És amit az ember szívesen csinál, az lelkileg is erőt ad a számára, feltölti. Az egyetem persze több időt fog elvenni, a tanítás az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb ügyeim közé fog tartozni.

– Azért nyilván a színpadot nem hagyja el. Milyen szerepekben láthatjuk majd, ha a járvány is úgy engedi?

– Nagy bánatom, hogy a Trianon 100. évfordulójára, Wass Albert Tizenhárom almafa című regénye alapján készült darab csak kevés előadást élt meg a pandémia miatt; talán később ezt is többször megmutathatjuk a közönségnek. Elkezdek próbálni a Mester és Margaritában is, és Örkény István Kulcskeresőjébe kért fel szerepre Csiszár Imre rendező a Karinthy Színházba. A napokban részt vettem egy castingon Nemes Jeles László új filmjéhez. Tehát látszik, hogy az élet él és élni akar.

– Ön Vas megye díszpolgára lett, amely a Tündérkert Mozgalomnak is köszönhető. Mi a helyzet jelenleg ezzel a kezdeményezéssel, hol tart a mozgalom?

– Kovács Gyula barátom harminc éve kezdte el gyűjteni és menteni a Kárpát-medence őshonos gyümölcshagyatékát. Pórszombaton több mint 3500-féle, névvel, históriával föltárt és ellátott gyümölcsfát mentett meg eddig, létrehozva Európa legjelentősebb őshonos gyümölcsgénmegőrző kertjét. Régóta kötelességemnek érzem, hogy ennek a megmaradását segítsem. Viszákon, az Őrségben 2006-ban elkezdtük gyűjteni, elültetni mi is ezeket a gyümölcsfákat úgy, hogy mindegyik gyümölcsfának viszáki gyermekgondnoka van. Minden esztendőben annyi gyümölcsfát mentünk meg, ültetünk el ebben a kertben, ahány gyermek előző évben a faluban született. Ez a mozgalom odáig fejlődött az elmúlt bő tíz évben, hogy jelenleg több mint 300 ilyen Tündérkert van a Kárpát-medencében. Most indul el az a folyamat, hogy a kertjeinkből oltás útján elkezdjük visszatelepíteni a gyümölcsfákat oda, ahonnan vétettek, a kertekbe. A terveink szerint nyolc-tíz településre megyünk el, még Marosvásárhelyre is, és a Fonó Zeneházzal, illetve a Hagyományok Házával együttműködve az adott tájhoz illő, onnan származó őshonos gyümölcsfák mellé viszünk költészetet, néptáncot, népzenét is. Közösségépítő szándékkal próbáljuk védeni tehát a mikroklímát. Ezek az őshonos fák ugyanis több száz év múlva is hirdetni fogják a közösség erejét.

– Most azonban nem az Őrségben értük el, hanem Zsámbékon. Hogy érzi magát ott a család?

– Nagyon jól. Ha az emberben belül rend van, akkor jól érzik magukat az őt körülvevők is. Szangvinikus emberként sajnos közvetítem szeretteim felé a belső konfliktu­saimat, démonaimat. Ami azonban most körülvesz bennünket, azt úgy tudnám leírni: reményteljes várakozás!