Jut hely a nyugalomnak is

–Újra mozgalmasak a napjai?

– Gondoskodom róla, hogy így legyen. Alapvetően nyugalomra vágyom, de ha egy picit is megvalósulni látom, máris kitalálok valami elfoglaltságot. Az energiák túltengése mindig is jelen volt az életemben, bár az is lehet, fel kellene már adnom a nihil és a semmittevés irányába történő kapálózásomat. Akár kitűzhetnék ilyen-olyan célokat is, de én máshogy vagyok összerakva.

– Nem tanította meg a koronavírus-járvány a lecsendesedésre?

– Nem feltétlenül. Amikor teljesen elnéptelenedtek az utcák, és a patkányok is előmerészkedtek már a pincék mélyéről, én voltam az egyetlen, aki elemózsiával vagy gyógyszerrel felpakolva rohangáltam a hozzátartozóimhoz és a haverjaimhoz. Munkált bennem a „mindenkit mentsünk meg” hevület, és az az elszántság, hogy nekem elég lesz az utolsó vonatra felkapaszkodnom, mielőtt megsemmisül mögöttem minden, és sóval szórják be a helyét. Az emberiség gellert kapott, de engem ez nem változtatott meg, ellenben bizonyos út­irány-módosításra ösztönzött.

– Elgondolkodott valamin?

– Az életen és az élet végességén. Hirtelen előtérbe került a halál, melynek létezéséről a civilizáció már-már alig vett tudomást. A húszéves vagy hatvanéves ember is azzal a tudattal élt, mint akit soha nem érhet el a vég. Minden ezt visszhangozta, és az örök életet reklámozta. Eluralkodott a teljes elaprózódás, a sekélyesség, a dolgok halogatása, egyre messzebbre tolódott a jelen pillanatainak öröm­­teli megélése. És egyszer csak visszanézett a tükörből a kaszás, figyelmeztetve a realitásokra.

Aki ezt felfogja és elfogadja, az átéli a kegyelmi állapotot. Pont, mint akik a halálból jöttek vissza, teljesen más emberek lettek. Az én ismerőseim között is voltak ilyenek, hihetetlen történeteket meséltek. Letisztult az életük, másként látják a világot. Egy halálon túli élményhez képest bennünket éppen csak meglegyintett az elmúlás szele. És ahogy látom, a járvány enyhülésével mindenki ugyanott folytatja, ahol abbahagyta.

– Sokáig nem voltak fellépései, így bevétele sem. Idegeskedett ­emiatt, vagy elfogadta a kényszerhelyzetet?

– Csöndesen jegyzem meg: titokban még örültem is neki. Nem nyomasztott a színpadi léttel együtt járó megfelelési kényszer, amit egyébként imádok. Többezres közönség elé kiállni és a legjobbat nyújtani mindig feszültséggel jár, csak a koncert után nyugszik le a psziché. Energiában mintha csak egy visszahúzódó tenger lennék, ami aztán a színpadon megmutatja az igazi arcát, a „felszín alatti” energiákat.

Ami pedig a bevételeket illeti: tavaly júliusban és augusztus volt tizenöt koncertünk, de mire kifizettük a stábot, egy vasunk nem maradt. Ehhez nagyjából hozzá vagyunk szokva, hiszen az első nyolc évünk is erről szólt, örültünk, ha nem a zenekarnak kellett perkálnia azért, hogy felléphessen.

– Most már éledeznek a nyári fesztiválok…

– Igen, látom. Én nyugtával dicsérném a napot. A nyári szezonnal úgy vagyok: amennyit kapunk, abból töltekezünk. Tavaly a létszámkorlátozás miatt nem úgy sikerültek a bulijaink, ahogyan szerettük volna. Most azt is jobban meggondolják az emberek, hogy mire adnak ki pénzt, és mintha némi félelem is lenne bennük.

Ezért idén nyáron sem tartjuk meg az ország legzöldebb, legcsaládiasabb jellegű Helló, Ugar! fesztiválunkat, amit Ópusztaszeren, egy Sziget fesztiválnyi, gyö­nyörűséges legelőn rendeztünk meg több mint hét éven keresztül, öt színpaddal és több ezer emberrel. Nem szerettünk volna különbséget tenni oltott és nem oltott résztvevő között, ezért úgy döntöttünk korábban, hogy inkább megvárjuk a következő szezont.

– Hogyan talált rá Ópusztaszerre?

– Nekem három apám van: az egyiktől a nevemet kaptam, vele nevelkedtem fel, a másiktól az irodalom szeretetét, a harmadiktól pedig az életem. Cseppentő Attila fantasztikus ember, az ópusztaszeri határban hatalmas lovas birodalma van, lótenyésztéssel, lovasoktatással foglalkozik, Akhal Teke ménese pedig történelmi időket idéz. Amikor 2013 körül nála jártam, büszkén mutatta a kétszáz főt befogadó, feszített tetejű, napsárga jurtáját, én pedig megálltam a közepén, és kijelentettem, két hét múlva itt akusztikus koncertet fogunk adni. Hát így kezdődött, megszerveztük a Woodstock az Ugaron elnevezésű tábort, ami később fesztivállá nőtte ki magát.

– Budapesten vagy vidéken érzi jobban magát?

– Nézze, én annyira vagyok fővárosi, mint vidéki. Józsefvárosban születtem, a Rákóczi térre vittek haza. Még féléves sem voltam, amikor Tahiba költöztünk, a nagyszü­leimhez. Aztán jött az alföldi tanyavilág: előbb Orgovány, majd Gátér külterületén laktunk, búbos kemencés vályogházban. Valamiféle kettősség mindig is jellemző volt rám. A végletek embere vagyok. Régebben koreográfusként és táncosként sokfelé megfordultam a világban, ötcsillagos szállodákban laktam és exkluzív helyeken léptem fel.

De minden további nélkül elköltöznék arra a salgótarjáni tanyára, amit Pásztor apukámtól örököltem, ha nem lenne olyan messze. Nekem most telt be a pohár a budapesti léttel kapcsolatban. Élhetetlenné vált a főváros. Rátaláltam a Pilisben egy 35 négyzetméteres faházra, ami tökéletesen megfelel az igényeinknek. Néha még küzdünk a kihívásokkal, mert itt nem lehet leugrani az éjjel-nappaliba, aztán rendszeresen kell nyírni a füvet, és szólni a szippantósnak, ha eljön az ideje. De a környezet mindenért kárpótol, kezdem elfelejteni a budapesti elektroszmogot és benzingőzt. A gyerekeim itt járnak majd előkészítőbe és iskolába. Nekem pedig tök mindegy, hogy honnan indulok el fellépni és hová térek vissza.

– Jól fogadták a „fővárosi művésznőt” vidéken?

– Ne nevettessen már ki, még hogy én művésznő! Amennyire tudok vadállat lenni a rockszínpadon vagy csábító díva egy televízió­show-ban, annyira észrevehetetlen vagyok a hétköznapokban. Mackónadrágban, XL-es pólóban, kontyba tekert hajjal a kutya nem állított még meg a piacon. Inkább szelíd szobanövény vagyok, mint sztár­allűrös díva. Ha azon a hőfokon égnék állandóan, mint a koncerteken, abba már belehaltam volna. Igyekszem egyensúlyt tartani: egyszer néma csöndben, vigyorogva nézegetem a bogarakat, másszor pedig felzabálom az aréna első sorában csápoló rajongókat.

– Mi az, ami elkedvetleníti, netán napokra padlóra küldi?

– Nagyon akarom az igazságot megtalálni, még ha ez egyre nehezebb is. Minden hírforrás felhígult, ami már az életünk része, legyen az internet vagy bármi más. Egyre inkább a megérzéseimre kell hagyatkoznom. De mire átrágom magam a mérhetetlen mennyiségű információn, és sikerül kibányászni az általam valósnak vélt igazságot, abba néha bele lehet zakkanni. Az is megvisel, ha valami szörnyűséget olvasok.

– Vannak azért kapaszkodók?

– A művészet és az emberi kapcsolatok. Egy zenekari próbának vagy egy táncos edzésnek olyan rezgése van, ami elfeledteti a tegnapi homályt. Jót röhögni a barátokkal, hosszan átölelni a szeretteimet, csacsira besörözni a haverokkal – ezek is kizökkentenek és elemelnek a mindennapok nehézségeitől. Most például a világbajnok latin táncossal, Andrea Silvestrivel gyakorolok, az úgynevezett ProAm (profi és amatőr) versenyeken is fogunk indulni.

Nekem furcsa az a hihetetlen precizitás és kitartás, ami ehhez szükségeltetik, de nincs pardon, bírnom kell az iramot. An­nál inkább, mert én az a fajta em­ber vagyok, aki nagyon el tud hasalni, ha nincs kedve valamihez, vagy épp űrhajó módjára elröpül a világegyetembe egy-egy lelkes pillanatban.

– A tánc most egy újabb út?

– Nem új. Gimnazistaként dzsessz­balettoztam, majd londoni éveim alatt, miután végeztem a takarítói munkámmal, rohantam a latin klubokba. Imádtam a napsütötte tájakról érkező temperamentumos népeket, nagyon jól kijöttem velük. Aztán elkezdtem keresni a tánc akadémikus formáját is, így kötöttem ki a kortárs balettnél. Érdekes, a televíziósok nem annyira ismerték a táncos múltamat, amikor a TV2-nél behívtak a Dancing with the Stars szereplőválogatására. Gondolhatnák az olvasók, hogy nekem csettintésre megy a dívás, csábító énemet hozni, de őszintén szólva, 48 éves koromig nem igazán került még elő, viszont rettentően izgalmas most felfedezni.

– Tényleg megírta a végrende­letét?

– Tizenhét évvel ezelőtt szerepeltem a Survivor túlélőshow második szériájában, kötelező volt a szerződéshez végrendeletet csatolni. Minden vagyonomat a testvéremre hagytam, vagyis a gitáromat és a Ghetto Blaster magnómat. Mivel életben maradtam, máig megvannak. És mivel nincs tervbe véve a halálom, így másik végrendeletre sincs szükség. Amúgy most selejteztem ki a cuccaim háromnegyedét, jut hely bőven a nyugalomnak.