Koncz Gábor: Már sokszor meghaltam

– Nagy mesélőnek ismerem. Biztosan van története az 1956-os forradalomról is, bár akkor még csak a 18. életévét taposta...

– Végzős voltam a miskolci gimnáziumban. Amikor a fővárosban kitört a forradalom, az iskola­vezetés hazaküldte a diákságot. Én visszamentem a szülővárosomba, Mezőkeresztesre, de oda nem gyűrűztek be az események, nyugalomban teltek a hetek, mintha mi sem történt volna. Azt terveztem, hogy felvételizek a Színművészetire, de mivel egy ideig nem indítottak új évfolyamot, így csak 1959-ben próbálkozhattam. Hál’ istennek, elsőre felvettek.

– Mindig nagy szeretettel beszél a szülővárosáról. Sokat jelent önnek?

– Nagyon sokat. Ahogy telik az idő fölöttem, egyre élesebben törnek elő a régmúlt emlékei. Azok az élmények, amelyek 18 éves korom előtt történtek velem, számomra mindennél fontosabbak. Például az a március 15-i ünnepség, amikor a mezőkeresztesi tanácsháza lépcsőjén 12 évesen szavaltam. Nagyon hideg volt, de a lelkesedésem melegített.

– Hallott egyáltalán gyerekfejjel a színészmesterségről?

– A miskolci színház járta a vidéket, hozzánk is eljutottak. Tizennégy esztendős koromban láttam először profi előadást a helyi kultúrházban. Ahogy megérkeztek a műszakiak, a díszletezők, attól kezdve ott tébláboltam köztük. Este pedig az első sorban ültem a szü­leimmel együtt, s felkönyököltem a színpad szélére, úgy figyeltem a deszkákon megvalósuló csodát. Mit tudhattam én akkor – amit jóval később Várkonyi Zoltán vígszínházi igazgatóm mondott –, hogy az a jó színház, ahol közel kerül a néző a színészekhez?

– Milyen útravalóval érkezett a pályára a vidéki, rövidnadrágos kisfiú?

– Dacosan és gőgösen jöttem. Illetve nyitott szívvel és tele ambí­cióval. Már akkor is nagy szakadék tátongott egy vidéki és egy fővárosi fiatal között. Talán a pestiek dörzsöltebbek, bizonyos dolgokban járatosabbak voltak, azonban sok tekintetben nem tudták felvenni a versenyt a küzdelmekkel és nélkülözésekkel teli élethelyzeteken edződött vidékiekkel.

Nekem óriási tartást adott a paraszti munka. Nagyapám hamar megtanított lovagolni. Szerettem vezetni a táncoló lovakat is, nem éreztem félelmet, pedig a szekér jól meg volt rakva, aminek a tetején ültem. Aratáskor segítettem apámnak, most is látom magam előtt, ahogy suhan a kasza előtte. Egyébként ezt a szerszámot a mai napig ereklyeként őrzöm, elég csak ránéznem, és lélekben már ott is vagyok a mezőkeresztesi búzaföldeken.

Aztán házról házra jártunk a cséplőgéppel, hordtam fel a padlásra az egymázsás, gabonával teli zsákokat. Nem lázadtam ellene, de a lelkem mélyén úgy éreztem, nekem mást írtak meg a csillagok, mint hogy traktorista brigádvezető legyek a szűkebb pátriámban.

– Az is ösztönözte, hogy csak azért is megmutatja?

– Mindenképpen. Életemben akkor jártam először Pesten, amikor felvételizni mentem a főiskolára. El sem tudtam képzelni, hogy ne vegyenek fel! Háromezer-ötszázból tizenketten kerültünk be. Hogy miért voltam ennyire biztos magamban? Talán a vidéki parasztgyerekre jellemző mentalitás miatt, hogy többnek kell lennünk másoknál. Gondoljon csak a szegénysorból kikerülő, bizonyítási vágytól feszülő népi kollégistákra, éppenséggel Soós Imrére vagy Szirtes Ádámra.

– Mit őriz még ereklyeként édesapja régi kaszáján kívül?

– Sok más használati tárgyát is. Hajdanán Londonba indulásom előtt megkérdeztem tőle, mit hozzak neki. Azt válaszolta: esőt. Pontosan tudta, amiből ott sok van, abból Keresztesen kevés. Végül egy kézi borotvát választottam, ahogyan a moszkvai utamon is.

Mindkettőt nagy becsben tartotta, a fenéshez bőrszíjat vagy -övet használt, a finomfenéshez meg az alkarját. Most én őrzöm tovább ezeket a késgyűjteményemben. Látom, meglepődött, hát ez meg miféle mánia. Mivel nem iszom alkoholt, kollégáim mindig egy különleges kést vagy tőrt hoztak premierajándéknak. Van a szobám falán vagy hetven darab.

– Nagyapám borotválkozótükrét, apám fenőszíját, borotváját én is eltettem. Miért ragaszkodunk az ilyen tárgyakhoz?

– Mert általuk fel tudjuk idézni az emlékeinket. Becsukom a szemem, és elmesélem, mit látok ma­gam előtt. A házunk ajtaja előtt áll egy csodálatos barackfa, annak ágára akasztja fel apám a borotválkozáshoz használatos négyszögletű tükröt, majd kiviszi a konyhából a hokedlit, s ráteszi a meleg vízzel teli lavórt.

Egyik kezében pamacs, másikban borotvaszappan; vagy fél óráig pamacsolja az arcát, hogy puhuljanak a borosták, csak utána huzigálja végig rajta a hosszú pengéjű borotváját. A végére olyan sima lesz a bőre, mint a csecsemő feneke.

– Színészi múltjából is vannak kézzel fogható emlékei?

– Nemrég volt egy rólam szóló kiállítás Mohorán, a Tolnay Klári Emlékházban. Sok dokumentumot, tárgyat adtam kölcsön, a megnyitón pedig sokat meséltem az életemről. Ugyanezt teszem a Gyorsvonat című önálló estemen is, amellyel negyven éve járom az országot. Amikor nem játszom a színházban, bárhová szívesen elmegyek. Nem az anyagiak miatt, hiszen sosem voltam nagyravágyó, egyszerűen nem tudok tétlenül üldögélni odahaza.

– Fellépésein mindenről őszintén vall. Nincs tabu téma?

– Szoktak a családomról is kérdezni. Az egyik lányom jelenleg Dubajban, a másik Szardínián él. Két gyönyörű lányunokám van, gyakran küldenek magukról fényképet, de az az igazi, amikor hazajönnek, és együtt lehetünk. Egyikük már kérdezgeti, mikor készítünk szarvasszalámit, segíteni akar a töltésben.

Ugyanis minden évben kilövök egy szarvast, és már hagyománnyá vált, hogy közösen dolgozzuk fel a húsát. Örülök neki, hogy ezt a drága kislányt jobban érdekli a szalámitöltés, mint a Barbie baba. Lám, a paraszti vérvonal öröklődik!

– Hogy viseli a szerettei távol­létét?

– Nehezen. Mondogatom nekik, nem tudtok majd hazajönni apátok temetésére, ha éppen nem lesz repülőjárat. Azzal vágnak vissza, hogy én örökké fogok élni. Érdekes, hogy sok olyan darabban játszottam, melynek szereplőjeként a végén meghaltam.

Úgy látszik, nekem ez a sors jutott a színjátszásból. Persze ez is nagy ajándék, hiszen kivételes tehetséget feltételez. Tudja, hány színész van, aki szerepe szerint szeretne meghalni akár csak egyetlenegyszer is? Ha már itt tartunk, megjegyezném, a mi mesterségünkhöz az imént felhozott tehetségen túl egészséges önbizalom, hitelesség, alázat kell. Csak így hagyhatunk nyomot magunk után.

– Önnek szerencsés volt a pályája. Egyetért?

– Olyannyira, hogy ismerhettem a magyar írók legnagyobbjait – köztük Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Weöres Sándort, Szabó Magdát, Csurka Istvánt, Gyurkovics Tibort, Faludy Györgyöt –, játszhattam a darabjaikban, sőt némelyikükkel barátságba is kerültem. És hát egy színpadon állhattam a színészlegendákkal, hogy csak Ajtay Andort, Pécsi Sándort, Sulyok Máriát említsem, vagy Várkonyi Zoltán és Ádám Ottó direktorokat, akiktől rengeteget tanultam. Például azt, hogy egy előadáson a szünet fontosabb, mint maga a dialóg.

– Mostanra másokkal együtt Koncz Gábor is „nagy öreg” lett! Hogy viszonyul ehhez az új gene­ráció?

– Esküszöm, minden szavunkat isszák a fiatal kollégák. Bennük van az igény a tanulásra. Ha máshol nem tanítják meg nekik, hol kell szünetet tartani vagy miként kell előkészíteni egy poént, akkor leg­alább tőlünk, „nagy öregektől” halljanak ezekről. El ne feledjem az egyéniség, az emberi tartás fontosságát. Történhetett a színpadon akármilyen mozgalmas jelenet, ha Páger vagy Sulyok belépett a színpadra, azzal is magukra tudták vonni a közönség figyelmét, ha csak leültek és nézték a cipőjük orrát.

– Úgy tudom, önnek már szobra is van…

– Két évvel ezelőtt a mezőkeresztesiek annak jeléül, hogy közülük való vagyok, egész alakos kőszobrot állítottak nekem. A költségeket adakozásból gyűjtötték össze. Talán sokan furcsállják, hogy nem a halálom után történt mindez, de a városvezetés úgy volt vele, mennyivel jobb az, ha valaki még életében láthatja, milyen szobor készült róla. Nekik van igazuk! Ha az M3-ason autózom, mindig szánok időt arra, hogy lekanyarodjak a sztrádáról Mezőkeresztesre. Hűséges vagyok a szülőhelyemhez. Az maradtam, aki onnan eljött.

– És most hogy érzi magát ebben a rohanó világban?

– Mire az ember megtalálja az életre a megoldást, már nincs ideje megélni. Nem tudom, meddig élek. Viselem a gerincműtétem következményeit, nagyapám fokosával járok, még a színpadon is. Ezt látva a nézők jobban megtapsolnak, amikor bemegyek, mint amikor kijövök. Gödi birtokomon szeretek kiülni a halastó partjára és figyelni a teknősbékákat. És ha hívnak a régi cimboráim vadászni, máris indulok.