Honfoglaló hollandok

Gyönyörű a naplemente. Fokozatosan halványulnak el a lapos decemberi napsugarak, utoljára még megmutatják varázslatos színei­ket. Mintha valami hatalmas tűz lobogna végig az égen, a szétszaggatott felhők rései között átragyognak a vörös legkülönbözőbb árnyalatai, hogy a horizontnál aranysárgává változhassanak. Nehéz lenne ennél a látványnál szebbet festeni, a természetet nem lehet fölülmúlni. A fák sűrűjéből váratlanul átlibben előttünk egy szarvascsorda. Légiesen szökkennek, és szempillantás alatt eltűnnek. Egész nap jártuk a környéket, arra keresve a választ, miért szeretnek itt élni a hollandok.

Most már tudjuk.

Az utóbbi tíz-tizenöt évben egymás után költöztek a ceglédi tanyavilágba a nyugat-európai országokból érkező külföldiek, leginkább Hollandiából. Az alföldi mezőváros harminc-negyven kilométeres körzetében mintegy háromszázan vásároltak itt tanyát. Lenyűgözte őket a csöndbe borult táj, kilépve a nagyvárosok zsúfoltságából, fellélegezhettek a végtelen területek láttán, mindazonáltal rátaláltak a régóta hiányolt nyugalomra. Nem is vágynak innen vissza, életük hátralévő részét a világtól elvonulva szeretnék leélni.

Nem könnyű velük kapcsolatot találni, hiszen kerülik a nyilvánosságot. Nem azért jöttek ide, hogy újságokban szerepeljenek. Magunk is régóta próbálunk olyan hollandokat találni, akik elmesélnék a saját történetüket, különféle praktikákat vetettünk be, mire közlékenyebb riportalanyra leltünk, és végül a szerencse is a kezünkre játszott. Gondoltuk, az lesz a legjobb, ha először felkeressük a ceglédi Holland Ízek Házát. Ha valamelyiküknek hiányoznak az otthoni ínyencségek, oda biztosan betérnek, mi meg majd jól elbeszélgetünk velük.

– Mi a kedvenc sajtja? – fordulok a csemegepultnál nézelődő férfihoz, Dirkhez.

– Csakis a köményes! Mi mást nem veszünk! – adja a választ, amin csodálkozom, mert erre a sajtfélére biztosan nem gondoltam volna. Én leragadtam a félkemény goudánál, a hollandok azonban a hosszan érlelt sajtokat kedvelik.

Dirk vásárlás közben elmagyarázza, merre lakik. Kocsértól három kilométerre vett egy lepusztult tanyát. Ahogy mesél róla, különös érzés kerít hatalmába. Emléktöredékek villannak be. Az a kis parasztház a nyárfaerdő ölelésében… A kacskaringós dűlőút… Mintha már jártam volna ott. Az újdonsült tanyagazda invitál bennünket, nézzünk szét nála. Bólintok, megyünk. Attól kezdve más nem is jár a fejemben, pedig még előttünk a sok élmény.

*

Aki a holland specialitásokra, sajtokra, élelmiszerekre, fűszerekre, édességekre szakosodott, és a jól ismert holland jelképekkel, fapapuccsal, népviselettel, tulipáncsokorral, szélmalommakettel díszített boltba betér, annak azonnal jár az automatából egy forró ital, ez az anyaországban is így szokás. Aki pedig könyvet hoz a közösbe, ingyen vihet helyette másikat. A tulajdonos, Sárik Zsuzsanna felfejti múltjának részleteit, és mindjárt az elején kiderül, honnan is származik a hollandok iránti szimpátiája.

– Eredetileg három hét szabadságra indultam Hollandiába, végül tizennégy esztendő lett belőle – mosolyodik el az üzletasszony, aki korábban huszonöt évet húzott le szülésznőként a ceglédi kórházban. – A kint élő magyarok biztattak, menjek ki dolgozni. Nem sokat gondolkodtam rajta, amúgy is foglalkoztatott már a váltás gondolata. A házi betegellátásban helyezkedtem el. Szerettem csinálni, de amikor meghalt az édesanyám, elhatároztam, hogy hazaköltözöm, amivel a holland párom, Albert is egyetértett. Időközben kitört a koronavírus-járvány, csak nagy nehezen tudtam visszamenni intézni a dolgaimat. Legközelebb már úgy jöttem, hogy elindítom a vállalkozásomat, nyitottam is egy sajtboltot egy szűkös garázsban.

Ezen a ponton mellénk telepszik a csemői tanyájáról érkező Dé Jw Jonkman, akit DJ Dé néven is ismernek a környéken, mivelhogy jó hangulatú bulikat szokott tartani, ezenkívül szenvedélyes rádióamatőr is. Barátságuk azzal kezdődött, hogy Zsuzsanna kölcsönkért Dé húgától egy kompresszort, amiért természetesen nem számolt fel kölcsönzési díjat, azt viszont mellékesen megjegyezte, ha legközelebb Hollandiában jár, hozzon neki frikandelt.

– Az lóhúsból készül – teszi hozzá a holland férfi.

– Nem igaz! – ellenkezik Zsuzsanna párja, Albert Huizing, aki eddig csöndben üldögélt közöttünk.

Kivesszük a hűtőpultból a mirelit fasírtot, aminek dobozán böngésszük az összetevőket. Nem lóhúsból, hanem csirkehúsból csinálják, így a kedélyek is megnyugszanak.

– Ilyesmit nem tudok repülőgépen szállítani, úgyhogy át kellett gondolni, miként oldjam meg az üzletem áruellátását – tér vissza vállalkozására az asszony. – Mivel Albert eladta a kinti házát, munkája pedig kötetlen, így Magyarország és Hollandia között ingázunk. Két hét itt, nálam, egy hét ott, a rokonoknál. A sajtokat és a fagyasztott termékeket előre megrendelem, a többit pedig megvásárolom.

Zsuzsannát és Albertet tizennégy éve mutatta be egymásnak egy ismerősük, majd mivel egyikük a fővárosban, másikuk vidéken élt, nyolc évig nem találkoztak. De aztán komolyra fordult a kapcsolatuk.

– Albert jobban akart ide jönni, mint én – árulja el Zsuzsanna.

– Azért, mert itt nyugisabb az élet, nincs zsúfoltság, és barátságosak az emberek – teszi hozzá Albert.

– Mondjon valami rosszat is rólunk! – figyelmez­tetem.

– Hát a bürokrácia túl van bonyolítva. Az utak állapota pedig katasztrofális.

*

Hogy milyenek is ezek az utak, azt magunk is megtapasztaltuk már sokszor. Most éppen Mikebuda külterületén autózunk, szerencsére van „felvezetőnk”, mert különben innen már nem találnánk vissza. A földút napos időben járható, de nem nehéz elképzelni, mi lehet itt télvíz idején.

Még egy kanyar, és begördülünk az erdő közepén lévő Búbosbanka tanyára, ahol Maria Douwes éli mozgalmas hétköznapjait immáron nyolc éve. Persze addig sem tétlenkedett, kalandos életpályát tudhat maga mögött. Kilencéves volt, amikor szüleivel, öt bátyjával és négy nővérével együtt Hollandiából Ausztráliába emigráltak, 1961-től 1965-ig éltek ott.

Maria ötven év után tért vissza gyerekkorának helyszíneire, elmondása szerint éppoly szép és izgalmas volt a valóságban ez az ország, mint ahogyan álmaiban elképzelte. Négy hónapig tartó kalandos körutazásáról blogot írt, majd könyvet adott ki. Régebben szerepelt egy híres mozifilmben, nemrég pedig egy magyarországi musicalben a főszereplő anyját alakította. Nemcsak népzenét játszik, hanem Beatlest és Johnny Casht is. Több könyve jelent meg, köztük a lenyűgöző élettörténetüket elmesélő hollandiai magyarokról és magyarországi hollandokról. Mindezek mellett nálunk nyelvtanítással is foglalkozik.

– Télen jártam először ezen a vidéken. A hóval borított tájon kecses patanyomok látszottak. Lenyűgöző volt – meséli Maria, aki kommunikációs szakemberként és szóvivőként dolgozott az amszterdami önkormányzatnál, ahol nagyívű projekteket vezényelt le, az egyiken még Beatrix királynő is megjelent.

– Magyarország lett az új hazám. Hollandiában már vendégnek érzem magam. Az ősszel egykori kollégáim, barátaim eljöttek az amszterdami könyvbemutatómra, nagyon jó volt velük lenni, de amikor mindenki távozott, ott maradtam egyedül. Rettenetes érzés volt. Vágytam vissza a tanyámra, ahol végre lélegzethez juthatok és ápolhatom a kertemet.

Maria őszintén bevallja, hogy a környéken élő honfitársaival nemigen tart kapcsolatot, végül is nem azért költözött ide. Különben sem érne rá szomszédolni, hiszen rendkívül elfoglalt. A közelben lakik egy német férfi és egy magyar nő, velük szívesen elbeszélget. Számíthat Józsi barátjára is, aki sokat segít neki a ház körüli munkákban. – És milyen kiváló pálinkát főz! Valóságos gyógyszer! – kacsint egyet Maria, majd behív a házába. Leemeli az autoharpot a falon látható húros hangszerek közül, és eljátszik rajta egy holland népdalt. Befejezésül lírai monológba kezd:

– Láttam a közelben, hogy egy korhadt boroshordóba fészkelt egy búbosbankapár. Szerettem volna, ha nálam is megjelennek, ezért madárodúkat helyeztem ki a fákra. Nagy örömömre az idén elfoglalták az egyiket. Ezért is neveztem el a tanyámat róluk. A vaddisznók mindennapos vendégeim, bejárnak a hátsókertbe. A konyhaablakból figyelem, ahogy turkálják a nekik kitett ételmaradékot. Aztán menetrend szerint megérkeznek a mókusok a dióra. Egyszer egy albínó szarvas is feltűnt, nem akartam hinni a szememnek. Boldog vagyok, hogy ilyen csodákban lehet részem.

*

Egyre izgatottabban várom a kocséri terepszemlét. Dirk épp az imént telefonált, hogy mikorra vár bennünket. Elstartolunk riportunk következő helyszínére. Holland barátunk szóban felvázolt térképe szerint haladunk, a faluközponttól három kilométerre lévő tanyájához a 93-as útjelző táblánál kell jobbra fordulni. Nincs messzire innen a karámmal körülvett istálló és parasztház, látjuk is. Ismerősnek tűnik… Enyhe balkanyar vezet vissza az erdőszéli útra, és már meg is érkezünk.

De én emlékszem erre! A nagykapun felirat: „Tanya Diansha – IV. dűlő 20.” Igen, ez a cím… Dirk de Doodt faklumpában siet elénk, előbb azonban elzárja a kutyákat, így biztonságosabb. Megcsodáljuk az amerikai vérvonalú lovakat, a házigazda felpattan az egyiknek a hátára. Nem sokkal utána bemutatja, hogyan tud körmölni. Kénytelen volt ezt is megtanulni, mivel ilyen munkára végképp nem találni embert arrafelé. Egyébként mindent maga csinál. Az épületek renoválását és felújítását sem bízta másra.

– Nem volt itt három eperfa? – kérdezem az udvar közepén.

– De volt. A korábbi tulajdonosok egyike kivágatta – jön a válasz.

Becsukom a szemem és látom magam előtt a tanya évtizedekkel ezelőtti állapotát. A fehérre meszelt falú házat, s a vele szemközti istállóépületet, aminek tőszomszédságában disznóknak, szárnyasoknak épített ólak álltak, egészen hátul pedig birkahodály. Volt egy kacsaúsztató is a gémeskút oldalán. A lakóház körül gyümölcsös és szőlőültetvény, távolabb kukoricás.

– Igen! Itt laktak a nagyszüleim! – hasít belém a felismerés.

Forog velem a világ. Gyerekkoromban sokat időztem itt, főleg a nyári szünetekben. Mi a faluban laktunk, ahol nem volt ennyi jószág, úgyhogy sok élménnyel szolgált egy ilyen parasztgazdaság. Emlékszem, ahogy besötétedett, odabújtam a nagyanyámhoz, mert féltem, hogy valamilyen szörnyek bújnak elő a közeli erdőből. Apránként élesednek az emlékeim, s kipotyognak a könnyeim.

– Menjünk be a házba – javasolja Dirk.

Két szoba, kis konyha, még kisebb kamra utal a korabeli elrendezésre, az üvegezett verandát már a holland tulajdonos építette hozzá. Odabenn szembetűnik több eredeti, ívesre faragott ajtófélfa, ami megerősíti a feltételezésemet, hogy tényleg a nagyszüleim házában járok. Micsoda ajándék a sorstól! Ez a szokványosnak induló riport egy véletlen – köményes sajtos – találkozásnak köszönhetően életem egyik legmeghatározóbb élménye lett! Ugyanis több mint ötven év után visszatérni egy olyan helyre, amiről már azt hiszi az ember, hogy nem is létezik, tényleg nem mindennapi lehetőség.

Megható látni, hogy újra élet van a tanyában. Dirk öt éve költözött a kocséri határba, előtte kamionsofőrként járta a világot. Megfordult Magyarországon is, akkor tapasztalta, milyen barátságos a mi népünk, valaki még az otthonába is behívta, hogy mégse az autóülésen fogyassza el az ebédjét. Amikor 2005-ben elhatározta, hogy elhagyja Hollandiát, csak Magyarország jöhetett szóba. Először a Balaton mellett lakott, majd Drávatamásiba költözött, végül az Alföldön honosodott meg. Jászkarajenő és Tiszakécske után talált Kocsérra. Nagy szerencse, hogy egyik ismerőse a figyelmébe ajánlotta ezt a tanyát. Lett egy újjávarázsolt otthona, amivel megmentette az enyészettől a nagyszüleim régi hajlékát.

– Soha nem mennénk innen vissza Hollandiába – ezt már Dirk párja, Lucy Dirksen jelenti ki a Sárhalom dűlőben megbúvó tanyáján, ahová négy éve költözött, előtte dunántúli lakhelyei voltak. Portáját tizenhét kutyával, hét macskával, huszonegy csirkével és két kecskével osztja meg. A csivavák odabenn élvezik a ház melegét, közben karácsonyi dalok szólnak nekik a magnóból. Lucy szeretné eloszlatni a tévhiteket, hogy a hollandok az emelkedő tengerszint miatt hagyják el a hazájukat, illetve nálunk dőzsölnek a holland nyugdíjukból.

Neki például leszázalékoltként egyáltalán nincs extrajuttatása. Fontosabb számára az itt megtalált nyugalom és a természet által felkínált sok szépség. Most éppen azt a gyönyörű naplementét élvezi, ami látogatásunk végét jelzi. Ahogy integet utánunk, alakja beleolvad a vöröslő horizontba.