Macskák után lovak

„Hívna egy kicsit később? Épp most ültem fel a lovam hátára” – szól a telefonba valahol a pomázi határban a 78 esztendős Ternovszky Béla rajzfilmrendező. Manapság is sok a dolga, kikapcsolódásként pedig lovagol.

– Ami a lovakat illeti, nem új keletű szenvedély – ezt már otthona csendjében meséli a nemrég Kossuth-díjjal kitüntetett alkotó. – Hajdanán mind a három lányom járt lovasiskolába, kész vagyont hagytunk ott. Aztán adódott egy lehetőség, hogy a vejem kollégája külföldre visszaköltözve túladott a lovaikon, így „mentettünk meg” egy kisbéri félvér kancát a csikójával együtt. Sajnos később a kancát elvesztettük, de a gyászidőszak után gondoskodtunk az utánpótlásról.

Ternovszky Béla fiatalon kacérkodott a gondolattal, hogy akár orvos is lehetne, apja nyomdokain haladva pedig valamiféle művészi pályát választhatott volna, de végül esztétika–filozófia szakon végzett esti egyetemen. Bekerült a Pannónia Filmstúdióba, ahol eleinte rajzoló, majd mozdulattervező és rendező lett. Életművét itt építette fel nagy idők tanújaként és legendás produkciók részeseként.

– Amikor én odakerültem, akkor kezdődött egy intenzív fejlesztés, mivelhogy a vállalat kapott egy amerikai széria gyártására szóló megrendelést, muszáj volt felvenniük fiatal rajzolókat. A Magyar Televízió is egyre több sorozatra tartott igényt, illetve a mozikat is el kellett látni rajzfilmekkel, amelyeket a híradó és a főműsor között vetítettek. Ha valaki még emlékszik rá, például a Gusztáv térhódítása is itt kezdődött. Fesztiválsikereinket, népszerű produkcióinkat, valamint megbízható és minőségi munkánkat látván külföldről is folyamatosan érkeztek felkérések. Kétségtelen, hogy a Pannónia feljutott a csúcsra, sőt túlnőtte magát, és szinte törvényszerűen bekövetkezett a hanyatlása is, ami nagyjából a rendszerváltozás időszakára esett. Megszűnt a rajzfilmgyártás állami támogatása, a Magyar Televízió animáció iránti érdeklődése is alábbhagyott, az induló kereskedelmi televízióknak pedig eszük ágában sem volt velünk dolgoztatni, inkább behozták az olcsón megvásárolt Disney-rajzfilmeket.

Sokat lehetne még beszélni a témáról, például a gyerekcsatornákon futó animációs műsorok színvonaláról, ami sok esetben kritikán aluli. Ami pedig a hihetetlen mérvű technikai fejlődést illeti, Ternovszky mester elfogadta, de megszokni nem tudta.

Amíg hagyományos módon (vagyis kézzel) készültek a rajzfilmjei, egyetlen munkatársától sem kért olyasmit, amit maga ne lett volna képes megcsinálni. Egyszer csak azt vette észre, hogy már képtelen lépést tartani a komputerek térhódításával lehetővé váló újabb és újabb változásokkal. Abban maradunk: egy határon túl már berzenkedik a látottaktól.

Az viszont örvendetes, hogy szárnyra kaptak a magyar fiatalok – három egyetemen is tanítják nekik az animáció titkait –, pályázhatnak központi támogatásokra, alkotásaikkal pedig egyre hangosabb sikereket érnek el, jelentős díjakat nyernek nemzetközi fesztiválokon, és döngetik az Oscar-díj kapuját is. A Ternovszky által rendezett, 1986-ban bemutatott magyar–német–kanadai animációs bűnügyi filmvígjáték, a Macskafogó is az aranyszobrocska közelébe jutott, és mára örök klasszikussá vált.

– Anno az októberi premier után a magyar sajtó fanyalgott, leginkább Nyugat-majmolónak tartották a filmet. A közönség viszont imádta! Ezt figyelembe véve az illetékes szakmai plénum a Macskafogót nevezte a következő évi Oscar-díjra, de nem a legjobb animációs filmek, hanem a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában, ahol egy magyar rajzfilmnek nem sok esélye lehetett. Ez nagy hiba volt, mindazonáltal számomra elégtételt jelentett. A közönség visszajelzése mindig a legfontosabb. A villamoson fültanúja voltam, hogy párbeszédeket idézgetnek a filmből. Inkognitóban jegyet váltottam egy „sima” előadásra, és igencsak meglepődtem a moziban, amikor a végén felcsattant a nézők tapsa.

Egyébként Ternovszky Béla sosem vágyott nemzetközi karrierre, már csak azért sem, mert ahhoz külföldre kellett volna költöznie. Neki a családja mindig is fontosabb volt, mint bármiféle kétes hírnév. Amikor animátorként egy hónapos munkára hívták Brüsszelbe, alig várta, hogy visszajöhessen. Így volt ez a német Pumukli-sorozat gyártásakor is. Amerikába főleg nem vágyott. A Walt Disney Company vagy a Hanna-Barbera Cartoons sem izgatta, utóbbi megvette ugyan Jankovics Marcell János vitéz rajzfilmjét, de soha nem mutatta be, nehogy fény derüljön mások tehetségére.

– Franc tudja, mi a siker titka – szögezi le a Magyar Művészeti Akadémia tagja. – Lehet görcsösen vágyni rá, de nem biztos, hogy jön. Nekem szerencsém volt, mert kiváló csapatban dolgozhattam, Dargay Attilától Jankovics Marcellen át Nepp Józsefig. Mindent, amit tudok, Jankovicstól tanultam, de mindent, amit elértem, Neppnek köszönhetem. Róla a Kossuth-díj kapcsán érkező gratulációk özönében sem feledkeztem meg, azt írtam: a kitüntetést „legkiváltképp neked köszönhetem, Dodi”. Szakmai kérdésekben, pályázatok elbírálásában, bizottságokban még mindig számítanak rám, és volna még pár filmtervem is, ugyanakkor egyre jobban vágyom a pomázi nyugalomra. Megyek is vissza a lovaimhoz.