Tánc a falu körül

– 2020-ban nyerte el a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját. Mi a feladata?

– Két palóc gyökerű faluban, Rimócon és Kupuszinán fotózok olyan időseket, akik viseletben járnak, és tudnak mesélni a régi, hagyományos falusi életről. Ezenkívül részt veszek olyan eseményeken, amelyek a hagyományhoz köthetők. Délvidéken, a legdélebben levő palóc faluban, Kupuszinán óriási élményem volt tavaly nyáron egy lakodalom. Ott még viseletbe öltözve, a rezesbanda zenéjére táncol a násznép a falu körül.

– Nagytarcsán él családjával – férjével, valamint négy- és hatéves kisfiaival –, április 23-án pedig fo­­tókiállítása nyílt a településen.

– Igen, egy minikiállítás nyílt a fotóimból. Az ünnepi alkalomra nagytarcsai viseletbe öltöztettek az asszonyok. Megtiszteltetés felölteni ezeket a gyönyörű ruhákat, főleg a kölcsönkapott, nagyjából hatvan­éves menyasszonyi szoknyát. Nagy élmény felfedezni, hogy Budapesttől néhány kilométerre is élnek viseletes asszonyok. Mi kilenc éve jöttünk ide, nem éltek itt rokonaink.

Sokan költöztek lakóparkokba, megkétszereződött a falu lakossága. Akik ide érkeznek, talán nincsenek tudatában, hogy az ófalu még a mai napig is hogyan működik – pedig ez óriási érték. Ezek a falvak viszont sokkal zártabbak a palóc településekhez képest. Lehetséges, hogy azért, mert közel van Budapest, vagy mert Nagytarcsa lakossága szlovák eredetű, az idősek még ma is szlovákul beszélnek egymással. Amióta a hagyományok fotózásával foglalkozom, már be tudok jutni az ő közösségeikbe is.

– Hogyan kezdte el fotózni a viseletes asszonyokat?

– Kisgyerekkoromtól fogva szerettem volna megörökíteni a múló időt. Sok időt töltöttem nagymamámnál Kisecseten, ott ragadott magával a bőszoknyás asszonyok világa. A szomszédban láttam traktort, bárányt, sertést, teheneket, és a gazdasszony, Zsuzsika néni viseletben jár a mai napig. 17 éves koromtól fényképezek, jelenleg is vállalok családi fotózásokat, de a dokumentarista alkotások készítése a fő vonal. Amikor emberekkel találkozom, számomra az a legfontosabb, hogy felismerjék, mennyi érték veszi őket körül.

Aki ebben élte le az életét, az talán nincs is tudatában annak, hogy ezeket az értékeket érdemes megőrizni. Régen a falvakban természetes volt a jellegzetes viselet. Manapság már nem teljesen van így. Amikor Rimócra és Kupuszinára kezdtem járni, idegenként toppantam be, viszont látták a lelkesedésemet. Felráztam a falu népét, most már talán tudják azt, hogy mennyire értékes, amit megőriztek. Hatással vagyunk egymásra. Megörökítem őket, ők pedig látják magukat, az értékeket, amiket képviselnek.

– Mi a hitvallása?

– Abban élek, azt csinálom, amiről álmodoztam. Egy hét évvel ezelőtti rádiós interjúban föltették nekem a kérdést, hogy mit szeretnék csinálni 10 év múlva. Akkor azt mondtam, hogy szeretnék édesanya lenni, és dokumentarista fotósként megörökíteni a hagyományban élőket. Minden megvalósult, és még sokkal több is. Úgy látszik, hogy a sors, a gondviselés, a Jóisten, ki miben hisz – én az Istenben hiszek –, egyengeti az utamat, amikor kicsit belefáradnék. Az utóbbi hónapokban nagyon sok emberrel találkoztam, és némileg telítődtem a történetekkel, mert időnként elég súlyos dolgokat mesélnek az idősek az életükből. De valahogy ezen is át tudok lendülni, azoknak a könnyedebb pillanatoknak a segítségével, mint például amikor viseletbe öltöztetnek a nagytarcsai nénik.

– Mi kell az álmok megvalósításához?

– Az, hogy mertem nagyot álmodni. Hinnünk kell abban, hogy az álmaink megvalósulhatnak, és ezért szorgalmasan dolgozni kell. Az érdeklődésem őszinte. Nemcsak elvenni akarok az asszonyoktól, lefotózni őket, és tetszelegni a képeikkel a közösségi portálokon, hanem tényleg rájuk szánom az időmet és a figyelmemet. Nagyon sokat kapok tőlük azzal, hogy beengednek az életükbe. Az lehet a kulcs, hogy többször visszamegyek hozzájuk, őszinte odafordulással meghallgatom őket. Úgy érzem, ez az utolsó pillanat, amikor meg lehet örökíteni a rájuk jellemző hagyományos életmódot. Ők még nagycsaládba születtek, 80-90 éves korukra viszont egyedül maradtak, a gyermekeik kirepültek, máshol alapítottak családot.

– Mi vagy ki nyújt nekik támaszt?

– A lenyűgöző, töretlen istenhitük. Olyan mély bizonyosság van bennük, ami azt az embert is megérinti, aki nem hívő. Rengeteget imádkoznak, éjszakánként a fiatalokért is, hogy ők jól boldoguljanak. Nagyon megható ez. És bár a mindennapokban egyedül élnek, látogatják őket a gyermekeik és az unokáik. Sokan ezért művelik a földet, veteményeznek, hogy legyen mit adni az unokáknak. Ez is olyan életcél, amely viszi őket tovább. Én az otthon melegét Kisecseten érzem, a parasztházban, ahol se víz, se gáz nincs, és évtizedek óta ugyanabban a lavórban mosakszunk.

– Milyen többletet nyújt Kis­ecset?

– A lelassulás élményét. Ez korábban, amíg a belvárosban dolgoztam, és másodállásom is volt, nagyon hiányzott az életemből. A lelassulást szerencsére a gyerekekkel együtt is meg lehet valósítani. Úgy vélem, nem kell őket túlfoglalkoztatni, túlprogramozni, az egyszerű gyerekkor az ideális. Amikor a gyerekeimmel Kisecsetre megyünk, egész nap remekül eljátszanak a bottal meg a kaviccsal is. Úgy, mint a dédszüleik. Nincs homokozó, de a vödörbe szednek a vakondtúrásból egy kis földet, és rögtön tudnak játszani. Nem kellenek nagy igények, meg lehet kevesebből is valósítani, hogy élménygazdag gyermekkoruk legyen.

Rájövök, hogy itt van meg maga a teljesség, ennél több mindenre nincs szükségünk. Virágvasárnap együtt mentünk Rimócra szentmisére. Meglátogattuk aznap az egyik Bözsi nénit. Úgy éreztem, hogy kölcsönös öröm, ha ő megismeri a családomat, a családom pedig őt. A gyerekeknek nagy élmény volt kerekes kutat is látni, Bözsi néni tyúkjait megnézni. A fiaim megsimogatták Bözsi néni ráncolt szoknyáit, rácsodálkoztak, hogy milyen szép. Húsvétkor a férjemmel és a gyerekekkel mindannyian együtt voltunk Kupuszinán, és meg tudtunk látogatni egy olyan idős házaspárt, akik teheneket is tartanak még a háznál. Ez már arrafelé is ritkaság, a gyerekeknek viszont óriási élmény. Hasonló dolgok történnek velük, mint velem kisgyerekként a nagymamámnál.

– A közösségi médiának milyen szerepe van a munkájában?

– Rengeteg visszajelzést kapok üzenetekben, képeket, történeteket osztanak meg velem a követőim a saját életükről: például a nagymamájukról régi fotókat. Ezek nagyon érdekesek, vannak olyanok, akikkel utána tudok személyesen is találkozni. Egy kis közösség kezd formálódni körülöttem. Nagyon örülök annak, hogy többen visszajelezték: rádöbbentek arra, nekem is van egy Bözsi nénim a szomszédban, elmegyek hozzá, beszélgetek vele. Vagy otthon ők maguk elővették az örökölt régi viseletdarabokat, de eddig a megőrzésen kívül nem fordítottak rá nagyobb figyelmet.

Ráeszmélnek arra, hogy milyen értékesek a régi dolgok, nemcsak megőrizni, hanem használni, viselni is érdemes ezeket. Mindenkit arra biztatok, fedezze fel bátran a környezetét. Engedem, hogy vezessen az élet, minden reggel azzal a kíváncsisággal kelek fel, hogy ma milyen meglepetés, csoda ér. A fotókhoz általában kis történeteket is írok, és ennek kapcsán már kaptam olyan megkeresést, ahol lehetőségem van hosszabb interjúkat is készíteni. Titkon erre is vágytam, de külön nem kerestem a lehetőséget, hanem egyszer csak megérkezett. Kíváncsi vagyok, milyen csodákat tartogat még az élet.