Bányasirató Oszlopon

Olyan szánni valóan állnak – igazgató, bányász, csillés, polgármester – az összesen másfél ezer köbméternyi, egyszer már kitermelt meddővel betömedékelt és Jó szerencsét! felirattal ellátott zárófal előtt, mint sirató hozzátartozók szoktak a tragédia helyszínén. Közülük kellő visszafogottsággal az igazgató, Fekete István jegyzi meg: ez volt az ország utolsó mélyművelésű bányája, ráadásul legalább egymillió tonna bauxit és mintegy 180 ezer tonna szén maradt odalent. Ebben az energiaválságos időben ilyen jól megy az országnak?

– Megy a fenét ilyen jól – csattan fel Wolf Ferenc polgármester, aki nagypapa létére elektromos rollerrel száguldozik a falu utcáin. – Manapság trendi felelőtlenül ócsárolni és bezáratni a bányákat, lefojtani a gáz- meg olajkutakat, mert szennyezik a klímát. Ez parasztvakítás! Sőt a klímaharcosok hülyesége. Pél­dául az elektromos versenyautókat is dízeles aggre­gá­torokkal töltik fel. Püff neki! Szerintem a bakonyi szén meg bauxit milliárdokat ér, és pótolhatatlan, ezért lesz még nálunk bányászat!

De most nincs, pedig nélküle ezen a vidéken kicsinyke volt a kenyér, kevés hozzá a szalonna, még akkor is, ha a kegyúr Esterházyak derék és dolgos katolikus németeket telepítettek ide az 1700-as években, mert a föld, a jószág meg az erdő csak tengernyi verejtékért adott néhány parasztholdnyi boldogulást. A kínlódás mellé jól jött és ropogós bankókkal kecsegtetett a csaknem 100 esztendeje elsőként megnyitott dudari szénbánya, amely a Trianonban galád módon elcsatolt területeink ásványkincseit hivatott pótolni, és ahová eleinte Oszlopról meg más falvakból napszámosokat, cselédeket, gazdákat toboroztak jövedelmező „vakondéletre”. Sokan berzenkedtek, mondván, amíg a bányának nincs muskátlis ablaka, addig ők le nem mennek oda, mégis 1947-ben már félezer, az 1956-os forradalom idején pedig 1500-nál több embernek a kőszén adott kenyeret.

Érthető volt az oszlopiak öröme, amikor több mint 40 esztendeje náluk is találtak nem csak szenet, de még bauxitot is, amit miután kitermeltek a föld alól, egyenesen a testvéri Szovjetunióba szállítottak, ahonnan cserébe kész alumíniumot kapott vissza a szocialista népgazdaság.

Elkullogva a betömedékelt akna elől és már lent a faluban a 79 esztendős Szenft Márkusné, Klári nénivel – aki a mozgó postásra vár a háza előtt – idézzük meg az akkori mellkasfeszítő, dicső bányászéveket, a párt- és munkásőrmajálisokat, a sramlizenés bányászbálokat.

– Azért szerettem bányász lenni, mert jó volt a brigádunk, a hangulat meg a fizetés. Általános után eleinte a tsz-ben dolgoztam, amikor pedig beindult a termelés, akkor azonnal jelentkeztem, és néhány hetes tanfolyam elvégzése után felvettek laboratóriumiminta-elő­ké­szítőnek. Emlékszem, akkor a Fekete Pista igazgató úr még csak tanuló volt az irodában. A férjem is ott dolgozott, Isten nyugosztalja, betanított munkásként a fúrómester mellett. Azokat a mintákat, amiket a földből kinyertek, azokat készítettem én elő, és küldtem geológiai vizsgálatra. Három műszakban dolgoztunk, mégis sokszor tartottunk összejöveteleket, táncmulatságot vagy sátoros bulit, ahol az öreg Eráth Tóni bácsi harmonikázott, de csak akkor, ha nem kellett fejtágítóra járni. Később a két fiam meg a vőm is a bányában dolgoztak, amíg lehetett, aztán jött a leépítés, az előnyugdíjazás.

Akkor már a tapolcai születésű Fekete Pista gyerek ült a bányaigazgatói székben, ahová tekintélyes kerülővel érkezett, hiszen a pannonhalmi jezsuitáknál pallérozódott, ahonnan Miskolcig repítette a boldogulás vágya, végül ott szerzett bányageológusi meg művelői diplomát.

– Fiatalon kellett elfogadtatni magamat az Oszlopiakkal, különösen a fizikaiakkal gyűlt meg a bajom – emlékezik vissza. – Volt közöttük nem is egy, aki még írni-olvasni sem tudott. Szót érteni velük, irányítani őket, miközben veszélyes üzemben lévén egymásra voltunk utalva, és nem volt egyszerű még akkor sem, ha a bauxit kevésbé veszélyes, mint a szénbányászat.

Szakmai beszámolók és értékelések szerint még az 1990-es években is ebben a térségben volt Európa legmodernebb bányája, ahol a bauxittól vöröses földet vastag kerekű homlokrakodók, szállítógépek, illetve középen csukló hajlékony és sebes masinák szántották. Az érctelepeket már számítógépes rendszerrel kutatták, de az ércet az ősi módszerrel, azaz robbantással jövesztették, és szállítószalagon juttatták 150 méteres mélységből napszintre.

– Nem volt úri meló, nem is azért vállalta az ember, hanem kifejezetten a pénzkeresés végett – mondja Scheffer Zoltán, aki még a 60. életévét sem töltötte be, mégis már 12 éve nyugdíjas, illetve újabban bányászjáradékos. – Lent a huzatos sötét lyukban eleinte csak azért tűrtem a vörös port, szívtam a kénes, nyirkos levegőt, mert megérte. Mikor a szakmunkásképző után lakatosnak szegődtem, a felét sem kerestem meg annak, amit szakképzetlen csillésként, mondhatom, trógerként Fekete Pista bácsiéktól kaptam ki havonta. Ma is emlékszem, 6500 forintot kevés magyar melós vitt haza a nyolcvanas évek elején. Nem is kellett többet édesanyámtól zsebpénzt kunyerálni.

Somogyi István, a kollégája mosolyogva helyesel, de csak akkor szólal meg, miután benyitunk a szerszámokkal, fejlámpákkal, alkatrészekkel meg vágó- és köszörűgépekkel teli karbantartó műhelybe. Akkor kezdi mesélni, hogy ő is géplakatosnak tanult, de a szakmában 1982-ben csak 2700 forintot keresett, a bányában viszont segédmunkásként is azonnal 8700-at.

– Én voltam a császár az egész faluban – néz körül a halott hangárban –, be is fizettem 28 ezret, és még abban az évben megszereztem az úrvezetői jogosítványt – emlékezik, majd azt is elárulja, hogy a családja előtt tett könnyelmű fogadalma ellenére nyugdíjasként is visszajárt a bányába egy kis fröccsrevalóért. Nevetve mondja, hogy megszegett fogadalma után odaállt a fürdőszobatükör elé, és köpött egyet.

– Hogy ezekkel mi lesz? – kérdez vissza Fekete igazgató uram, miközben végignéz a feleslegessé vált berendezésekkel teli műhelyen. – Hát ami kelendő, azt eladjuk belőle, még az is lehet, hogy cakli-pakli az egészet – legyint lemondóan.

Törvényszerű, hogy a nem is olyan régen még a világ élvonalába tartozó bauxitiparunk, akár a szénbányászat, ilyen gyászos véget érjen? Hogyan jutott idáig a rendszerváltás előtt még évi 3 millió tonnás kitermelés, amellyel a világ hetedik helyét foglaltuk el, és miért kellett dolgozók ezreit elküldeni? A hazai mélyművelés utolsó mohikánjának az a meggyőződése, hogy Magyarországnak ma és a jövőben is szüksége lenne bányákra, még akkor is, ha 1945 után a Kádár-rendszerben túldimenzionálták a szerepét, mert ahogy a dicsőítést, úgy 1990 után a felszámolást is gyakran politikai okok motiválták.

Ugyanakkor az egyre inkább energiaválságos helyzetben meg kellene fontolni az újranyitás lehetőségét, mert az állandó kapkodás csak bolhafogáskor szokott eredményes lenni. Megemlítette például Németországot, Angliát, ahol ha be is zárnak tárnákat, előtte kitermelik az ásványkincseket, és készletezik ínségesebb időkre. Fekete igazgató úr állítja: a hazánk alatt lévő több milliárd tonnányi szénvagyon akár 200 évig is képes fedezni az ország energiaszükségletét, ha… Tényleg, mire várunk?!

A bauxitot végül két esemény fektette ravatalra. Az egyik annak a Szovjetunióval 1962-ben megkötött szerződésnek a lejárta, amely értelmében 1990-ig a bauxitért alumíniummal fizettek, illetve az a történelmi tény, hogy a Szovjetunió felbomlott. Ezt követően még évi 800 ezer tonnás kitermeléssel úgy-ahogy életben maradt az ágazat, amikor 2010-ben bekövetkezett a kolontári vörösiszap-katasztrófa. Hazánk legsúlyosabb ipari tragédiáját követően többé nem volt miről beszélni.

– Mára azért is lehetetlenné vált az érdemi termelés, mert a felelőtlen zöldek meg a klímavédelmi bozótharcosok elkergették Európából a piacot, miközben a kitermelés költségei az egekbe mentek, ráadásul hosszú idő óta szakemberképzés sincsen – tárja szét két karját az igazgató. – Befalaztuk, holott nyitni kéne.

– Úgy vártuk az üzem indulását 1982-ben, mint gyermekek szokták karácsonykor a Jézuskát – mondja a polgármester az Esterházyak építette templom és régi iskola mellett a plébánián, amelyet mostanság Fekete uram vállalkozása tart rendben bérleti díj gyanánt. – A grófi család alapozta meg és építette fel a falut, alakította ki dolgos, istenhívő közösségét, de utánuk a legtöbbet a bányától kaptuk. Utcáinkat leaszfaltoztuk, az orvosi rendelőt, a művelődési házat felújítottuk, sőt ingatlanokat is vásároltunk abból az évi 16 milliós iparűzési adóból, ami 40 esztendeje nagy pénz volt mifelénk, és amit a bánya fizetett.

Volt mit javítani az 1945 után kisemmizett sváb falu sárba tiport környezetén csakúgy, mint lakóinak összeszabdalt lelkületén, hiszen az orosz megszállás előtt még több mint ezerfős településről 1948. január végén 510 személyt telepítettek ki a német Rajna vidékére és Ulm városába, a házaikba pedig Felvidékről elkergetett magyarokat, tótokat költöztettek. Arra a napra Szenftné Klári néni, akivel a mozgó postásra várva beszélgettünk, azért emlékszik élesen, noha csak 5 éves volt, mert azon a napon, január 27-én volt a születésnapja, és őt akkor senki sem ölelte, simogatta meg, mert mindenki jajveszékelve sírt, csomagolt, búcsúzott.

Klári néni keresztfiának, Wolf polgármester úrnak népes famíliájából például csaknem félszáz embert löktek a vagonba, többek között a nagyszüleit is, de a derék és tehetős nagyapa erőt és bátorságot gyűjtve Németországból hamarosan visszaszökött a feleségével együtt. Szerencséjükre a helyi hivatalosságok hajlandóak voltak félrenézni, amíg fedelet találtak maguknak, mert az ő házukban már mások laktak.

A könyörtelen ki- és betelepítések, üldözések, kivégzések megtanították a bakonyoszlopiakat vérrel és könnyel, azaz mindenáron ragaszkodni a falujukhoz. Gyakoriak is voltak a nemzetiségi alapú verekedések a telepesek, a felvidékiek és a maradék bennszülöttek között, hiszen sokan közülük csak a saját anyanyelvüket beszélték. Szerencsére 1948-ban Jung József személyében fiatal áldozópap érkezett ide, aki igazi közösségi ember volt, olykor tiltott témában is tartott előadásokat templomban, sekrestyében vagy akár focipályán, miközben tánccsoportot, énekkart, sramlizenekart verbuváltak, és összeállt magyarból, svábból, tótból a falusi csapat, de például vegyes házasságról az 1970-es évekig szó sem lehetett.

– A kényszerű és keserves megbékélés közepette nálunk a morbid nevű Jóbarátság Tsz meg a dudari, később pedig már az oszlopi bánya jelentette a megélhetést – emlékezik gyerekkorára Wolf polgármester. – Az asszonyok eljártak a közösbe dolgozni, miközben otthon jószágot, gyereket neveltek, a férfiak pedig, amikor kitelt a műszak a bányában, kapát vettek a vállukra, és irány a háztáji. Minden vasárnap kötelező reggeli szentmise, aztán amíg otthon főtt a húsleves, addig a férfiak rumos kávét, nagyfröccsöt rendeltek a kocsmában, mi, gyerekek pedig szédültre cigiztük magunkat az udvari vécé mögött.

Manapság a 400 lelket is alig meghaladó oszlopi faluközösségben jó, ha 130-140 ember beszél még svábul, a többiek friss bevándorlók a környék városaiból, Zircről, Győrből, Várpalotáról, de akár Budapestről is. Előfordulnak közöttük olyanok, akik nehezen viselik a sobri jóskásan betyáros bakonyi romantikát, olykor nem tudnak mit kezdeni a falusi élettel meg emberrel, ezért hol nagyképűek, hol lekezelőek, még azt is bejelentik, ha túl korán kukorékol a kakas, kondul a harang. De ameddig megszoknak vagy megszöknek, addig is egyre több elhanyagolt telket, romos házat vásárolnak meg és tesznek rendbe, miközben jó néhány új önkormányzati porta is gazdára talál. Az építkezéseknek, az Esterházy-kastélyban működő gyerekotthonnak, aztán a győri Audinak meg a közeli multiknak köszönhetően pedig munkanélküliség sincs, amiből egyenesen következik: Oszlop bánya nélkül is fejlődésre ítéltetett.

Mielőtt utamra engedne igazgató, bányász, polgármester, még büszkén mutatják meg a templom alatti, méltóképpen helyreállított családi kriptát, benne 24 környékbeli falu felvirágoztatásáért ténykedő Esterházyak koporsóival. Wolf polgármester, miközben keresztet vetünk, még odasúgja: – Az elüldözött őseinkről sem feledkezünk meg, németországi sírjaikra Oszlopról szoktunk bauxitos anyaföldet vinni.