Ne akarjuk megúszni!

– Nagyon bátor, őszinte „emberfilm” készült: ön szinte pőrére vetkőzteti gyászoló lelkét a nézők előtt. Azért is lepett meg nagyon ez a kitárulkozás, mert a férje halálakor nem bánt önnel kesztyűs kézzel a média...

– Amikor 2010 januárjában Zsoltnak egy hegymászóbaleset következtében térd alatt amputálták a jobb lábát, megtapasztaltam, hogy milyen a média egy része. Két dolgot szeret nagyon: a vért meg a könnyeket. Zsolt úgy állt ehhez, hogy úgyis hamar lecseng a szenzáció, inkább nyilatkozik, és akkor majd békén hagynak minket. Amikor 2013 májusában eltűnt, még nem tudtam magam megvédeni, hiába ismertem a média természetét.

Zsolt társa voltam az életben és a hegymászásban, én magam is meghódítottam két nyolcezres himalájai csúcsot, úgyhogy pontosan tudtam, mit jelent az: a férjemnek és társának, Kiss Péternek a 8586 méteres Kancsendzöngára a feljutás túl sok időt és energiát vett igénybe, nem tudtak visszaereszkedni a négyes táborba, komoly védőfelszerelés nélkül már két napot töltöttek a csúcs közelében… A hír hallatán sok riporter, újságíró keresett meg, és kérdezték, hogyan drukkolok a férjemnek. Nekem kellett feleségként kimondanom: tudom, hogy Zsolt meghalt. Megértés, együttérzés helyett nemegyszer ítélkezés áradt felém: hogy mondhatok le a reményről?!

– Úgy érezte, mintha lenne egy elvárt módja a gyásznak?

– Igen. Sírni kell, fekete ruhában járni, nem szabad nevetni. De én nem adtam meg a külvilágnak a könnyeket, egy szoros falat húztam magam köré, nem engedtem át rajta az érzéseket. Az agyam átkapcsolt egyfajta robotpilóta üzemmódra, a két kisgyerekem miatt nem omolhattam össze, túl kellett élnem. Ez volt minden motiváció. Azt hittem, olyan erős vagyok, hogy egyedül is boldogulok a gyászommal, de ez a stratégia nem működött.

– A film egyik erénye, hogy Sterczer Hilda személyes tragédiáján túl kapaszkodót nyújt a gyászfeldolgozás folyamatához. Önnek mi jelentett mankót?

– Nem lennék itt és így, ha Tapolyai Emőke pszichológus nem terelget a gyászban. A léleknek egyébként többféle kerülőútja adódik, a gyógyszerfüggőségtől az alkoholizmuson, a munkamánián vagy a társkapcsolaton keresztül az extrém sportig képes menekülni az ember a fájdalom elől. Ezekkel szemben hatalmas lépés elfogadni egy empatikus szakértő segítségét, kijönni az „egyedül is megy” zsákutcájából. Egy évig dolgoztunk a falbontáson, és még egy év kellett, hogy megengedjem magamnak a fájdalmat. Sajnos ezt nem lehet megúszni: addig nincs felépülés, amíg nincs szembenézés a fájdalommal. A gyász olyan, mint amikor egy házat bombatámadás ér, és összeomlik az egész.

Az első sokk után el kellett kezdenem lassan, darabonként megnézni minden egyes törmeléket, és eldönteni, hogy akarom-e továbbvinni vagy nem. Ez a válogatás sokáig tartott, merthogy jó ideig azt gondoltam, hogy szinte mindent továbbvinnék – aztán lassan rájöttem, hogy a jelképes hátizsákomba mégsem fog beleférni az egész ház, és újra meg újra válogatni kell egészen addig, amíg már csak egy hátizsáknyi tiszta alap marad, amire föl kell építeni az új életet. Ennek a folyamatnak a része lett aztán egyfajta önismereti út: ki is az a Sterczer Hilda?!

– Megtalálta a választ?

– Igen. Tudom, hogy a média számára Erőss Zsolt feleségeként vagyok a legkönnyebben értelmezhető, de szeretnék már ebből a skatulyából kitörni. Zsolt mindig is az életem egy része marad, minden tőlem telhető módon ápolom annak a rendkívüli férfinak az emlékét, aki húsz évvel ezelőtt első magyarként mászta meg a világ legmagasabb hegyét, és aki a Föld 14 nyolcezer méter fölötti hegyéből tízet meghódított, ebből kettőt műlábbal – de „a nemzet özvegyénél” komplexebb, szuverén személyiség vagyok.

Amikor végre összeraktam azt a bizonyos hátizsákot, a mászás meghatározó értékként maradt velem. Zsolt halála után derült ki, hogy a lányomnak nehézségei vannak a koncentráció terén, így kezdtem el foglalkozni ezzel a témával, és jutottam el a fejlesztő falmászáshoz. Több barátunk ösztönzésére 2014-ben létrehoztuk – Zsolt becenevével élve – a Hópárduc Alapítványt, amelynek kuratóriumi elnöke vagyok.

– Az alapítvány honlapján találó mondásra leltem The Edge-től, a U2 zenekar gitárosától: „Onnan lehet tudni, hogy valami rosszul működik, hogy semmi se változik.”

– Hiszek a fejlődésben. Hiszem, hogy a változás az élet maga. A Hópárducnál a célunk az, hogy a változás fejlődést hozzon, és a fejlődés egy kiteljesedett életet tegyen lehetővé a figyelemzavaros vagy mozgáskoordinációs problémával hozzánk forduló gyerekeknél. A terápiás mászás hihetetlenül segíti az önreflexiót, a fókuszáltságot. Ezeket a gyerekeket játékosan arra tanítjuk, hogy vannak erősségeik, és ezeken keresztül képesek lesznek dolgozni azon, ami nem megy annyira jól.

– Zsolt tragédiája után azt is sokan felrótták önnek, hogy miért engedte hegyet mászni a kétgyermekes férjét, ráadásul műlábbal. Kérte tőle valaha, hogy hagyjon fel vele?

– Soha. Ahogy nem lehet egy sast kalitkába zárni, úgy nem lehet valaki útjába állni, az álmait elvenni, még akkor sem, ha az veszélyes. Ettől a filmtől azt is remélem, hogy talán többen megértik az extrém sportolókat. A gyermekeink születésekor abbahagytam az expedíciós hegymászást, és a férjemet támogattam tovább ebben a szenvedélyében, de ha tehettem volna, én is megyek tovább ezen az úton, merthogy annyira tiszta, egyértelmű világ az ott. A hegyen béke van és önmagunkra figyelés, ami nagyon hiányzik a „lenti” világból.

A hegymászás ahhoz hasonlít, mint amikor az ember megkapja a rákos diagnózisát: van esélyed, hogy túléld, és van esélyed, hogy meghalj. Ez elgondolkodtat arról, hogy mit is ér az élet. Egy magas hegyen, főleg egy nyolcezresen érezzük az élet törékenységét, az ember értékét. A világ legmagasabb hegyei között megtapasztaljuk, hogy mekkora lehet a Teremtő, ha a teremtett világ ilyen hatalmas. Egyszerre van jelen a mélység és a magasság a hegymászó életében is.

– Az ön hitében hozott változást a férje elvesztése?

– Az Isten-kapcsolatomban komoly törést jelentett. Egészen a tragédiáig a hitem egyet jelentett a sérthetetlenséggel, ez vitt fel engem is a nyolcezresekre – nem lehet bajom, Isten a hajam szálát is számontartja –, és ezért nem értettem, Isten miért engedte meghalni Zsoltot. Ez a szilárd istenkép omlott össze hirtelen, és bár visszataláltam, az az egykori ősbizalom végleg elveszett. Ha Isten valakit arra teremtett, hogy meg tudjon mászni egy nyolcezrest, és nem él vele, akkor az elpazarolja a tehetségét. Ez genetika, erre születni kell, és Zsolt jól tudta magáról, hogy erre született. Az ember életében a céltalanság a legveszélyesebb, ez volt a hitvallása.

– Ön is osztja ezt?

– Igen! Szülőként, tanárként, mentálhigié­nés szakemberként és az előadásaimon nem győzöm hangsúlyozni, milyen óriási dolog, ha az ember felfedezi magában, hogy van egy képessége, szenvedélye, amit mindennél jobban szeret, és ami célt ad. Gyakran látom, a gyerekek azzal a mentalitással jönnek az iskolába, hogy „valahogy ússzuk meg a mai napot”. Ilyenkor azt mondom nekik: „Gyerekek, meg fogjátok úszni. A mát is, a holnapot is. De így fogjátok leélni az egész életet, hogy megúsztuk?!”

Az életet nem megúszni kell, hanem megélni. Úgy eltölteni, hogy nyomot hagytunk. A hegymászót azért nem értik az emberek, mert ő nem akarja megúszni, sőt ki is hívja a sorsot maga ellen azzal, hogy elébe megy a nehézségeknek. De ezt itt lent is meg tudjuk tenni.

– A film ott ér véget, hogy Hilda pszichológus segítségével elindul a gyászfeldolgozás hosszú útján. Hol tart most, majd’ egy évtizeddel később?

– Boldog, elégedett nő vagyok. Azt csinálom, amit szeretek, és újra azzal élek, akit szeretek. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy kihozott a mélységből, és megtanított másképp látni a világot.