A népszámlálás nem számháború

– Budapesten beszélgetünk a görögkatolikus kulturális központ kegytárgyboltjában. Érsek atya, mivel érkezett Debrecenből a fővárosba?

– Autóval jöttünk egy munkatársammal, és volt egy stopposunk is.

– Azért kérdeztem, mert önről köztudott, hogy szereti a különféle járműveket: például motorozik, rollerezik, a minap pedig a Budai-hegységben siklóernyőzött is. Mindeközben egy olyan egyház magyarországi vezetője, amely számára kiemelten fontosak a hagyományok. Hogyan is kapcsolódnak mindezek össze?

– Az Isten nekünk gazdag és izgalmas világot teremtett. Jellemző rám, hogy én csordultig töltöm a poharat mindazzal, amit az Isten ad. A mérges poharat nem: ami nem az Isten tervei szerinti öröm, vagy nem tudom, hogy micsoda, abból nem kérek. Nem azért, mert bűn, hanem mert nem visz előre. Isten ajándékát látom abban, hogy ilyen pompás világot alkotott nekünk. Szerintem azzal is kifejezzük Isten felé a hálánkat, hogy fölfedezzük és élvezzük a világ szépségét.

– Talán abban is a világra való nyitottsága mutatkozik meg, hogy az egyik legolvasottabb internetes híroldal népszámlálással kapcsolatos véleménycikkére reagált.

– Azért ragadtam billentyűzetet, mert némileg felbőszített az ateisták azon álláspontja, hogy az emberek ne válaszoljanak a népszámlálás vallásra vonatkozó kérdésére.

– „Ez nem számháború, hanem életvezetés, a jövő tervezése” – írta egy másik cikkében a Facebookon a népszámlálásról. Mégis, mi lehet az ateista társaság szándéka?

– Szerintem az lehet a céljuk, hogy ne tűnjön nagyon hívőnek ez az ország. A népszámlálás egyébként nem az ateistákkal való birkózás terepe. Ők azt szeretnék, hogy minél több ember mondja magát hitetlennek, én meg azt, hogy minél több ember vallja magát hívő embernek – de mindez nem a népszámlálási adatkitöltésen múlik, amelynél az egyetlen cél az, hogy a valóságnak megfelelő adatok szülessenek. A kommunizmus alatt óriási erők dolgoztak azon, hogy az emberek eltávolodjanak Istentől.

Tehát nem lehet azon csodálkozni, hogy nagy számban vannak nem hívők vagy hitetlenek, illetve az egyházból kiábrándult emberek. Én pontosan a vallásra vonatkozó részt tartom a legfontosabbnak, mert az életünk legmeghatározóbb kérdése, hogy merre megyünk, hová tartozunk, vagyis van-e kapcsolatunk Istennel vagy sem. Szembesülnünk kell tehát azzal a kérdéssel, hogy milyen a viszonyunk az egyházhoz. Még az is lehet, hogy kiderül: valami közöm mégiscsak van hozzá, mert például a szeretett nagymamám annak idején hitben élt.

– A különböző felekezetek kampányt indítottak amellett, hogy az emberek a népszámláláskor is vallják meg a hitüket. Miért lényeges ez az egyházaknak?

– Számunkra stratégiailag fontos, hogy lássuk, hol élnek ma görögkatolikusok. Történelmileg Borsod, Szabolcs és Hajdú-Bihar megyében vagyunk nagy számban, mára viszont szinte az egész ország területén élnek egyháztagjaink. Sokan költöztek el, és így mi rengeteg embert veszítettünk el. Arra törekszünk, hogy őket megtaláljuk, a kapcsolatot kiépítsük velük.

A 2001-es statisztikai eredmények alapján mintegy 270 ezer gö­rög­katolikust számláltunk, és láttuk, hogy mely településeken hányan élnek, hol vannak annyian, hogy már létre lehet hozni egy közösséget. Úgy gondolom, hogy ez minden felekezetnél hasonlóképpen működik, tehát az állami hivatalos és szakmai felmérés mindenképpen segít az egyháznak, hogy a híveit vagy az eltávolodottakat is bizonyos értelemben megtalálja. Ez a legfontosabb szempont. De az sem elhanyagolható, amit az előbb említettem: arra kell késztetnünk az embereket, hogy a vallás kérdését ne söpörjék le az asztalról, hanem komolyan foglalkozzanak vele.

– Akkor ismerjük meg egy kicsit önöket! Egy kívülálló számára talán úgy tűnhet, hogy a görögkatolikus egyház és liturgia a nyugati és a keleti kereszténység között helyezhető el. Mi jellemzi a görög­kato­li­kusokat?

– A görögkatolikusok földrajzilag is Nyugat- és Kelet-Európa határán élnek: Lengyelország, Magyarország, Szlovákia keleti, Ukrajna és Románia nyugati felén, illetve nagy számban még a Közel-Keleten. A ke­­leti rítus ugyanaz nálunk, mint az ortodoxoknál. Legalábbis ez a feladatunk, hogy így legyen. II. János Pál pápa 1994-ben kiadott Orientale Lumen (Kelet világossága) apostoli levelében úgy fogalmazott, hogy a keleti katolikusoknak az a feladatuk, hogy Kelet kincseit a katolikus egyházon belül éljék meg. Ebből fakad ez a hivatásunk, hogy hidat képezzünk a két egyház között. A hagyományaink keletiek, az egyházszervezetünket tekintve pedig a katolikus egyház része vagyunk.

– Keleti szomszédunkban hónapok óta háború zajlik. Hozott ez változásokat az egyházuk életében?

– A hozzánk érkezett, főleg kárpátaljai magyar nemzetiségűek megnövelték a templomba járók számát. A nem magyar anyanyelvű ukránok ragaszkodnak a liturgikus szolgálatokban az ukrán nyelvhez. Még a háború kirobbanása előtt megszerveztük, hogy ukrán nyelvű pap is szolgáljon nálunk az itt élő ukrán görögkatolikusok között. Most, hogy a háború miatt nagyon sokan érkeztek, ukrán anyanyelvű gö­rög­ka­to­likus szerzetesek is segítik a menekülteket.

– Érsek atya szerzetes volt a dámóci monostorban, amikor 2008-ban érkezett a felkérés, hogy legyen püspök. Jól tudom, hogy éppen a kertben dolgozott, amikor megcsörrent a telefonja?

– Igen. Egy régi iskolaépületet kaptunk meg, amelynek az egyik tantermét kápolnává, a másikat könyvtárrá és cellákká alakítottuk át. Így éltünk ott nagyon egyszerű körülmények között nyolc éven át Orosz Atanáz atyával. Ott gazdálkodtunk, Atanáz atyáé volt a gyümölcsös, enyém a veteményes. Valóban éppen munka közben hívatott a nuncius, hogy menjek, mert mondanivalója van számomra.

– 2015-ben már az önálló magyarországi metropólia érsek-metropolitája lett. Lehetett volna nemet mondani lassan másfél évtizede a püspöki felkérésre?

– Ezt meg is kérdeztem a nunciustól, mert akkoriban nagyon szépen kezdett kibontakozni a mi szerzetesi életünk. Erre már évszázadok óta nagy szükség volt, hiszen a tatárjárás után a Magyarországon élő keleti szerzetesség elsorvadt. Mi úgy gondoltuk, az Úristen azt bízta ránk, hogy életre keltsük a szerzetességet. A püspöki kinevezéssel ez a szerzetesi élet megszakadt, azóta is várjuk és keressük a monasztikus közösség újraindulásának lehetőségét.

– Miért fontos, hogy legyen szerzetesi közössége az egyháznak?

– Az egyház Jézus Krisztus titokzatos teste. Ebben a testben Krisztus a fő, mi pedig a tagjai vagyunk. A szerzetesség a szív, amely nem látszik, de folyamatosan lüktet, és vérkeringéssel látja el a testet. Elengedhetetlen, hogy állandó imádság legyen az egyházban. A szerzetesek gyakorlatilag főállásban imádkoznak, miközben a saját munkájukból kell megélniük. Állítom, hogy az egyház azért sem találja a mai világban a helyét, mert ezek az imádkozó közösségek is elsorvadtak, és kevés a szerzetes.

A mai világot sokkal inkább meghatározza a materializmus, mint a kommunizmus alatt, amikor az hirdetett ideológia volt. Mára oda jutottunk, hogy amikor az egyház a lélek fontosságáról, az üdvösségről meg a lelki békéről beszél, akkor az emberek nem értik, miről van szó. Annyira elanyagiasodott a tömegek gondolkodása, hogy nem tudjuk őket megszólítani. A másik oldalon viszont ott van az egyház hibája: megyünk az emberek után, hogy megszólíthassuk őket, holott az egyháznak nem az emberek után kell mennie, hanem támpontot kell adnia a tévelygőknek, hogy rátaláljanak Krisztusra. Nyugaton már jellemző, hogy az egyház a tömegeket úgy akarja magának megnyerni, hogy az evangéliumtól eltérő tanításokat kezd hangoztatni. Ezért mondom, hogy nem találja a helyét az egyház a mai világban.

– Mi lenne a céljuk?

– Az, hogy biztos pontot jelentsünk az emberek számára. Nagy előnyünk, hogy mi, keletiek erősen ragaszkodunk a hagyományokhoz. Ezek meg tudnak minket tartani, amikor elbizonytalanodunk. Az ősiség ma is friss, és van ereje megszólítani az embereket. Azzal tudunk legfőképpen segíteni, ha ennek a hiteles, Isten-kapcsolatból táplálkozó imaéletnek a vonzerejét kínáljuk fel az embereknek. Lasszóval nem lehet keresztényeket fogni, hanem csak azzal, hogy vonzóvá tesszük: Istennel élni jó.

– Miért?

– Mert ez óriási belső erőt jelent. Isten szabadnak alkotta az embert, ezért megtehetjük, hogy nélküle éljünk. De nem érdemes, mert egészen más, hogyha azzal a tudattal élek, hogy az Isten szeret engem. Ha az embert az Isten szeretete veszi körül, mint a családban a szülők szeretete, akkor tud kiteljesedni, és derűssé, egészségessé, bátorrá válni.