Egy juhászcsalád élete

– Hé, hova megy a juh? Gyertek, barikáim, legalább egy képet csináljunk, gyertek, ne legyetek szégyellősek. Rigókám, te is megjöttél? Ilyenkor persze mindig idejössz, mikor valaki van itt. Tessék, egy szelet kenyér. Vándor kutyám, te is elfogadsz egy darabot?

Nagy a felfordulás jöttünkre, kutya, kecske, juh szalad szét a határban, egyik a kukoricásban, másik az akácosban, a pesti jövevények láttán csak a böglyök nem rebbentek szét, a csacsi hátán kisarjad a vér.

– Kimozgatom őket, mikor meg húznak vissza, normális képet csinálhatnak róluk. – Pali bácsi a gyakorlott lapszerkesztő szemével próbálja irányba tenni a nyáj fejét, farát. – Meg hát a kanász megy a nyája után, nem a juhász! – Még mindig átjárja a delejes juhászöntudat az augusztus 16-án 72. évét betöltő somogysárdi okleveles maszek juhászt. – Ne a kukoricásba, na, megállj! Hova megy a Kismiska? Há’ megy oda a kis juh?

A Kiss-tanyán nincs olyan juh – se tenyészkos, se vezérürü, pecsenye- és újszülött bárány–, amelyik nem itt jött a világra. Kiss Pál okleveles maszek juhász mégis azt tervezi, eladja a 189 jószágból álló nyáját.

– Nagyon szomorú vagyok. Olyan potom pénzt beszélnek, a betyár istenit! Egy 39 kilós bárányért adnak 43 000 forintot. Egy öt hónapos bárányért! Én meg kérek 55 000 forintot, és felháborodnak, hogy hát mit képzelek! A 12 hetes bárányért meg ha kapok 30 000 forintot, sokat mondok. Pedig olyan beteg vagyok. Nézze, kezem, lábam gyenge, mindenem fáj.

Hiába, volt, amikor télen a mínusz 22 fokban aludtam kint a jószággal. Hogy miért kell megöregedni egy embernek! Eladom a nyájat, és utána az én kis feleségem hívja az orvost, hogy kérjen időpontot nekem. Eladok mindent, azt tervezem, aztán elmegyünk a fürdőbe. Nem voltunk már vagy tíz éve. De nincs szívem megválni tőlük. – Ahogy támadt a keserűség és indulat, úgy le is horgad. Szomorúan áll a hatalmas szűrben, mintha a nagyapjától örökölt nehéz, díszes öltözet tartaná egyben a juhászt.

A házaspárnak szinte az egész élete itt telt, a falécekből, gerendákból a népi építészet íratlan szabályai szerint felhúzott építmény közelében. A használati tárgyakat, például az újszülött bárány jelölésére szolgáló rovásokat Pali bácsi készítette – a népművészet csodája minden, amit a puritán nyári laknak is használt fészerből vesz elő.

– Amúgy nehogy félreértse, nem én vagyok az utolsó somogyi juhász – tisztázza a tényeket. – Van itt több juhász is Somogyban, de a mi családunkban anyai-apai ágon elfogytunk. Kiss János dédöregapám juhász volt, az ő apja, Kiss Péter az én apám, Kiss Gyula a nagyapám, Kiss Jóska is az volt, az összes nagybátyáim juhászok voltak, de már egy se él. A gyerekeik közül meg senki se viszi tovább. Van nekem egy húsz évvel fiatalabb öcsém, aki kőműves-vállalkozó. A fiam kiváló asztalos, a kislányom trafikot visz meg kocsmájuk van.

A nejem – az Öreglakról származó Kiss Pálné Pisák Edit – családjában is juhászok voltak, de a Pisákokból sincs már több juhász, a kedves feleségem az utolsó, aki még foglalkozik az állatokkal. Egy rövid időre, amikor én elmentem juhágazat-vezetőnek, akkor négyórás munkába állt, a Kortyintóban ő volt a fröccsöntő. Tudja, mi az? Ő volt a csapos. Az én Szivikém tiszta vérű juhász és fröccsöntő – ahogy belemelegedik Pali bácsi a beszélgetésbe, a népművészi vénáján túl megvillan a humora is, oldódik a sok gond és a keserűség. Ám az állatok csak nem sorakoznak fel a kedvünkért, hiába a kergetőzés.

Visszamegyünk a faluba, ahol Edit néni ebéddel, pálinkával, borral, sörrel várt bennünket. A juh meg csak deleljen.

– Van zöldségem, megterem minden, egyedül a kenyér az, ami kell a boltból, meg a Pali bácsinak ez az erősítő. – Edit néni a frissen vágott tyúkból készült paprikást kínálja nekünk a falusi ház konyhájában. – Nem is tudjuk, mi lesz velünk, ha abbahagyjuk. Pali most kap 41 000 forintot nyugdíjnak. Mire elég az? Hogy az őstermelőt miért nem akarják megfizetni?! Pedig reggeltől másnap reggelig dolgozunk, mégis két évet számolnak egynek a nyugdíjába. Tessék, merjenek ám, mert elhűl közben – kínálgat.

Kiss Pál 14 évesen állt juhásznak. Dolgozott a helyi Állami Gazdaságban, volt maszek juhász is, majd a feleségével – akivel idén augusztusban ünnepelték 48. házassági évfordulójukat – Szőkedencsre költöztek. Majd elszegődtek a nagybajomi téeszbe, visszajöttek Bodrogra, végül Somogysárdon vették meg a házat, ami a mai napig az otthonuk.

– Micsoda élet volt Somogysárdon, mikor ideköltöztünk! Olyan Hubertus-lovaglásokat csináltunk! Tudja, mi az? Lovaglás, hintózás, mind mentünk ki a faluból. Azért hívtuk Hubertusnak, mert ahol pihenő volt, ott megittunk egy-egy jó Hubertust, szendvicsek, sonkák, minden volt.

– Mikor szűnt meg az a nagy élet? – kérdezem.

– Akkor, amikor megjött ez a nagyon jó világ.

Befejeztük az ebédet, újabb, regénybe illő anekdoták és ma már csak skanzenban látható népművészeti kincsek kerülnek elő. Harangok, csengettyűk, no és a juhászbotok, miknek többségét Pali bácsi faragta, vagy némelyiket a juhásztársaitól kapta, s olyan is akadt köztük, amelyik több száz éves családi ereklye.

– Ez a legöregebb, üköregapámat evvel verték agyon a csendőrök. Nézze, ezt a sárgaréz kampót soha nem kell fényesíteni! A többi megfeketedik idővel, de ez örökké ilyen fényes. Nappal juhászkodott, éjjel ­betyárkodott az öreg, aztán elfogták a csendőrök a társával együtt. Fekete Jóska a csollányos erdőben volt kanász, a felesége adta fel őket a csendőröknek, remélve, a férjét szabadon engedik. A nő a testével, a férje az életével fizetett az árulásért. Nem sokat tudok, mert nem volt szabad beszélni róla. Édesapámnak az édesanyja 1966-ban megmutatta azt a fát, ahová berakták a lopott húst, Somogyjárdon, az István-dombon. Fiatal gyerek voltam még, édesapámtól kérdeztem, igaz-e, amire azt válaszolta, öreganyád nem tudja, mit beszél. Nem volt róla szabad beszélni. Mert számadó juhász volt, búcsút inthetett volna a munkájának, ha ez kiderül. Szivikém, nincsen nekem még valami jó kis borod?

Előkerül az oklevél is, amire kiváltképp büszke! Juhászversenyre nevezett be 1988-ban, amit úgy hirdettek meg, hogy az első tíz helyezett szakmunkásvizsgát tehet – anélkül, hogy a szakmunkásiskolát el kellene végeznie.

– Én voltam az ágazatvezető, aztán nekem mégsem volt szakmunkásvizsgám. Abba’ bíztam, bekerülök az első tízbe. Harmadik lettem, és a vizsgám is sikerült. Annak idején a honvédségnél voltam még hasonlóan kellemetlen helyzetben, hogy nyolc általános iskolával szakaszparancsnok-helyettes lettem. Lebetegedett a Szilasi őrmester, így lettem az. Mondták a többiek, úgy maradt ez rajtad, mint szamáron a fül, erre ne légy olyan büszke. Aztán végül mégiscsak én voltam az, aki tizedesként szerelt le! Ott is hárman voltunk, akiknek nem volt érettségijük, de érettségizett gyerekek voltak a kezem alatt, azt kellett csinálniuk, amit én mondtam nekik. De soha nem éltem ezzel vissza. Nem tudok jól írni, nem tudok jól olvasni, de én mindig kiszúrtam, kinek van jó beszélőkészsége, odaadtam neki, amit el kellett mondani, olvassa el, bementünk a terembe, és megtartotta az előadást helyettem. Úgy lehúztam két évet a honvédségnél, hogy senki nem tudta meg, hogy én nem tudok olvasni. Ma is Szivikém olvas fel nekem, ha van valami. Szállítólevelet meg az állatorvosit én töltöm ki, de azt találják ki, mi van odaírva!

Kiss Pál több mint három évig volt juhágazat-vezető a téeszben. Hogy boldogult? Elvitte otthonra a munkát, a munkalapot odahaza töltötte ki, hogy ne zavarja senki. Aztán egyszer, amikor egy juhászának, aki fél hónappal korábban kezdett el dolgozni, csak 1600 forint járt, majd két hónappal később – hiszen ellett a juh közben – kijött neki 38 000 forintos bér, hívatták az irodáról a lányok. Pali, ez nem jól van, elírtad. Egy ember ennyit nem kereshet! Dühbe gurultam, és rájuk förmedtem. A betyár istenit, amikor 1600 forintra jött ki a fizetése, egyikőtök se lázadozott, senki nem háborodott fel. Most 38 000 forint, mert nem olvastátok, hány bárányt adott le, hány kilóval, azt mondjátok, elírtam. Hát nincs elírva! Ennyit dol­gozott!

Nem csak a könyveléssel gyűlt meg a baja Pali bácsinak az átkosban. Másfél évre felfüggesztve hat hónap börtönbüntetést kapott egyszer azért, mert megütötte a villám a főállattenyésztőt. Elfutotta a méreg, amikor jött, hogy hajtani kell nyíratni a juhokat. Tiszta ganéj volt az állat, mire mondta, így nem lehet nyíratni. De a főállattenyésztőt ez nem érdekelte – tornatanár volt az illető, akit elhelyeztek Veszprémből ide, mert megsimogatta az egyik hölgyikének a seggét.

– Így lett főállattenyésztő nálunk. Akkor bizony nem lesz nyírás! – mondtam. Elfutott a méreg, és őt meg megsuhintotta a villám. Rögtön négy rendőrautót hívtak. Nem kértem bocsánatot, ezért feljelentett. Még az apámtól sem kértem soha bocsánatot, nemhogy egy ilyen szarházitól! Mentünk a bíróságra. A bírónőnek mondtam, hogy tehetek én arról, hogy megütötte a villám. Mire a bírónő: de azt maga fogta, Pali bácsi! Én soha nem szaladtam el senki elől.

Kiss Pál sok-sok nótát ismer, somogyiakat meg másokat szeret is, tud is énekelni. Most is vár Szennából valami népzenészeket, akiknek énekelni fog. A ver­seiből is mutat párat. „Lassan lemegy a nap, csend borul a tájra, ballag a nyáj haza a tanyára. Az öreg juhász fáradtan ballag utána, de elégedetten néz a jóllakott nyájra, mert tudja, hogy otthon őt is szerető párja vacsorával várja.” A hosszú házasság titkát tartjuk a kezünkben a kopottas cetlin, a nehezen olvasható sorokat betűzve?

– Mikor mi száll meg. Van, amikor énekelek az én Szivikémnek. De ők, Pisákok szebben tudtak énekelni. Na, akkor visszamegyünk a tanyára?

Autóba szálltunk fél négy körül, hátha végre jó képet vág nekünk a nyáj.

– Szivikém, van szaporulatod! – Amire visszaérünk, már 190 juh várta a gazdáit. Az asszony a gémeskútból vizet húz a bárányok itatásához, Pali bácsi elhajtja a nyájat a repceföld irányába, mi pedig vele tartunk. A délelőtti izgatottságnak nyoma sincs.

– Látja, most már hogy egyben van a nyáj?! Ez a juhászat ám, így egybetartani őket! Nem úgy, mint egy kanász, hogy szerteszét mennek! Legeltetni kell a juhot, nem hajtogatni ám!

Ballagunk az állatok után, közben előkerülnek a szűr alól saját kezűleg készített míves bőrtarsolyok, a bőrtarsolyból az erelő bizsók és a szúrcsap meg a rézgálic.

– Nézze, ha ezzel a két eszközzel nem tudom megmenteni az állatot, akkor semmi sem segít rajta: az erelő bizsók akkor kell, amikor beremeg az állat a vetésen. Akkor már tudom, agyvérzése van, a szemgödör alatt megpöccintem az eret, és nem futja el a vér az agyát, lassan kifolyik, megmenekül. A szúrcsap fúvódás ellen jó, amit a gerinctől és a csípőtől négyujjnyira függőlegesen kell beleszúrni az állatba, hogy kijöjjön belőle a gáz. A kék köves tarsolyomban a rézgálicot hordom a sántaságra. Mert mire telefonon elérem az állatorvost, már megette a rosseb. Egyszer az állatorvos mondta: halál ellen nincs orvosság. És rajtam kívül csak a dög válogathat!

A repceföld végén fordul a nyáj. Mi Pest felé vesszük az irányt, Kissék visszaindulnak a faluba, este hétkor még egyszer kijönnek a tanyára, az utolsó etetés, itatás ideje az. – De ma sietünk, fél kilenckor kezdődik a Winnetou második része. A Dunán most reklám nélkül játsszák. Tudja, milyen ritka ez?

Másnap reggel nyolckor kezdődik minden elölről. Hiszen hogyan is tudna annak a birkának enni adni más? El se fogadja sem az idegent, sem a benti etetést, úgy hozzászokott már a Kiss-nyáj a legeltetéshez.