Csodakút Péterhidán?

Az Isten háta mögötti Péterhida ritkán kerül be a hírek világába, most mégis megtörtént, mert Szabó Lászlóék 1936-ban készült kerekes kútjából „50” Celsius-fokos vizet húztak fel a szivattyúval. És ott cirkulált a házak között a remény. Termálfürdő létesülhet egy 150 lelkes, amúgy a horvát határnál megbúvó faluban, vagy inkább a meghibásodott búvárszivattyú tartotta melegen egy hónapon át a vizet?

RiportVarga Attila2021. 10. 12. kedd2021. 10. 12.

Kép: Péterhida falu a Horvát határ mentéd Dráva part meleg vízű kutat találtak ennek apropóján látogattunk a településre 2021 09 20 Fotó: Kállai Márton / Szabad Föld

Csodakút Péterhidán?
Péterhida falu a Horvát határ mentéd Dráva part meleg vízű kutat találtak ennek apropóján látogattunk a településre 2021 09 20 Fotó: Kállai Márton / Szabad Föld

A remény, hogy a Dráva holtágai mellé ékelt faluban valami rettentő kincsre leltek, egy rövid időre befürkészte magát néhány helybéli fejébe. Leginkább Szabóékéba, ugyanis a családfő fiának tavaly hatmillió forintért vásárolt, jelenleg lakatlan ház udvarán a 16 méter mély kútból majd egy hónapon át meleg vizet nyertek a búvárszivattyúval.

Akár termálfürdő is lehetne itt egyszer, de minimum egy felfújhatós medence meleg vízzel a helybélieknek, és a geotermikus energiával a fűtést is megoldhatnánk – vélték. Az „50” fokos víz híre bekerült a Somogy megyei, sőt még az országos sajtóba is, amely már önmagában példátlan a 150 lelkes falu történelmében.

Ami korábban történt itt, azt nem írták meg az újságok, de a televíziókban sem említették annál az egyszerű oknál fogva, hogy akkor azok a hírközlő eszközök még nem is léteztek. A krónika szerint Péterhida a Tibold nemzetség ősi birtoka volt, később II. Ulászló a Báthoriaknak adományozta, és 1550 körül a babócsai plébános is a falu földesuraként tengette napjait. A Péter-hídja néven is említett település a szentgyörgyvári uradalomhoz tartozott, 1677-ben a Széchényiek tulajdonába került, és egészen a XX. századig az övék is maradt.

Látványos a harangtorony, és a civilek felújították a Ratalics malmot is. Fotó: Kállai Márton

Ami a hősöket illeti, 1848 őszén egy Jellasics hadához tartozó granicsárcsapat megtámadta a falut, de a helyi nemzetőrök és népfelkelők sikeresen visszaverték a támadást. Az I. világháborúban 25, a II.-ban 16 péterhidai lakos halt hősi halált, nevüket kőbe vésték, az emlékmű az önkormányzat mellett látható.

Péterhida a Drávának és holtágainak köszönhetően ősi halásztelepülés: története során szinte mindig élt itt legalább 10-12 halász, sőt állítólag a földművelésügyi minisztériumnak is volt itt halászati kísérleti telepe. A helyi paprikás halleves jellegzetessége az volt, hogy mindig nagy haldarabok kerültek bele, talán megvan még a receptje valahol egy asztalfiókban. Az 1960-as évek elején azonban a Rinyát szabályozták, az Ó-Dráva elmocsarasodott, így az addig ősi kellékeket, eresztőhálókat és varsákat használó halászat hanyatlani kezdett.

Még a Dolgozó Nép Alkotmánya Mgtsz sem tudott sokat tenni a halászati ágazatok megmentéséért. A lakosság is csökkent, 1960-ban 540-en, öt év múlva már csak 470-en éltek Péterhidán, ma pedig már 150-en sem. A helyi iskolát, amelynek alsó és felső tagozata is volt, be kellett zárni, nincs már kocsma sem, a boltocska pedig naponta csak pár órát van nyitva.

Akár termálfürdő is lehetne itt egyszer? Fotó: Kállai Márton

A fa­lu melletti mocsaras vidéken a horvát határ, a horvátok Petridának, Petricának hívták a települést, amely nemcsak látszólag, talán valójában is haldoklik. Ahogy a Fő utcában sétálok, látom, hogy három ház közül kettő eladó, de oly ritkán jár erre érdeklődőket kalauzoló ingatlanközvetítő, talán csak akkor, amikor az Óperencián túli üveghegyet csőrével koptató madárka meg-megáll itt pihenni.

A Fő utcában, a csodakutas portán, amelyről olvasni lehetett Győrben, Tihanyban, Tatabányán, s Fényeslitkén is, az öreg ház mellett az udvaron asztalok és székek a szőlőlugasnál. Hosszan futnak végig a melléképületek, így a 100 éve téglából rakott szerszámosház és lóistálló is. A néhai Dömötör bácsi portáján a lomtáras helyiségben a falinaptáron egy 1987-es topleszes szépség, aki azóta vélhetően nagymama már. De a lényeg a lényeg, a kerekes kút oldalán a fúrómester neve: Semofcsán József, Babócsa, 1939.

Egy hónapig meleg víz jött fel a kútból, s még most is langyosodik. Fotó: Kállai Márton

– Nincs már benne semmi meleg! – sóhajtja Szabó László, miközben megigazítja a fején a rózsaszínű baseballsapkáját. – Korábban ebbe a fémkádba szivattyúztam a vizet, amelyikből napokig locsoltuk a paradicsomot és a veteményeskertet, na meg nyáron a gumi fürdőmedencét is megtöltöttük. Aztán egyszer észrevettem, hogy gőzölög a felhúzott víz. Meleg víz, nocsak! Mivel a vízügynél dolgozom én is, leginkább a falu vízelvezető árkait tisztítom, a Malomárkot, a Pálinkafőző-árkot, tíz nap elteltével telefonon szóltam a központi kollégáknak, hogy nálunk már egy ideje meleg víz jön a kútból.

Ki is jöttek a katasztrófavédelem embereivel közösen, megnézték a körülményeket, mintát vettek. Negyvenkét fokosnak mérték a vizet, ez már kellemetlenül meleg a fürdésnél. Azt állapították meg, hogy biztosan a hibás búvárszivattyú elektródái melegítették fel használatkor a vizet. Kételkedtünk ugyan a szakvéleményben, de mivel kivettük a szivattyút a kútból, újra hideg lett a nyert víz, ezzel el is felejtettük ezt az egészet.

Szépség. Mintha az idő is megállt volna. Fotó: Kállai Márton

Keserű szavak a tárgyilagosság jegyében. Szabó László huszonkilenc éves fia egy ideig itt lakott a nyáron a kis menyecskéjével, de nem jött be nekik a falusi élet, ezért őszre visszaköltöztek egy közeli városba. Üres a porta, és még a kútban is hideg a víz! Szeretnék eladni a házat – tudván, hogy a 6 milliós vétellel rossz üzletet kötöttek – legalább 5 millióért.

Amikor Budapestről felhívtam a falu polgármesterét, Kaló Tímeát, ő rögtön mondta, hogy hülyeség az egész történet, egy búvárszivattyú zárlatossága miatt ne menjünk el hozzájuk. Még szégyenszemre én győzködtem, arról, hogy az internet szerint szép a falu, tán lenne mit bemutatni, s megígértem, hogy a „csodakútról” nem kérdezem. De mutassa be nekünk inkább a vízimalmot, a haranglábat, az öreg fát, a levendulást, meséljen az egykori halászfaluról, ahol sajátos, nagy halszeletes halászlét főztek, tán még a receptjét is ismeri valaki.

Jó ezt tisztázni, mielőtt 600 kilométert utazna az ember.

Ehhez képest zárva az önkormányzat, bár megjegyzem, jócskán késtünk a megbeszéltekhez képest. Kaló Tímea polgármester nem veszi fel a telefont, s nem is hív vissza. A harmadikra annyit ír, bár nem őriztünk közösen ludat, hogy „Visszahívlak”. Majd azt: „Ha végeztem, visszahívlak”.

*

Az értesítésére várva, kihasználom az alkalmat, hogy igazán szétnézzek a faluban. Járomi János és Gyurka Gábor a hideg, esős időben szélvédett helyen, a buszmegállóban diskurál. Arról, hogy Járomi szerszámkészítőként hány évig dolgozott gyárakban, s pesti srácként itt volt katona huszonhét hónapig, s ide nősült, Gyurka pedig mire vitte volna, ha gépkocsivezetőként egykor hivatásos katonának áll és Nyírbátorba költözik, lám, negyvenkét évesen szép pénzzel mehetett volna nyugdíjba.

Járomi János és Gyurka Gábor a „mi lett volna, ha„ helyzetekről beszél. Fotó: Kállai Márton

Gyurka Gábor, aki barcsi gyerekként évtizedekig egy tejüzemben dolgozott, egyébként Péterhida utolsó kocsmárosa, ha akarna, tudna a he­lyiek gondolatvilágáról beszélni. Négy-öt éve bezárt, kis falu, nem volt forgalom. Gyurka horgászik, mert van még elég hal a vizekben.

Mesélik, hogy olajbányász-gyakorlattal rendelkező fúrómester a „csodakutas” jelenségről azt mondja, nemrég földrengés volt Horvátországban, elmozdulhattak a rétegek a mélyben. Márpedig ha ezen a földgázban gazdag környéken a föld alatt a gáz és a víz egyensúlya felborul, akár gejzírként is feltörhet a forró víz, amely természetesen képes arra is, hogy egy kút hideg vizét egy időre felmelegítse.

A folyószabályozások miatt girbegurba errefelé a horvát határ. Szárazon is át lehetne menni, de ott Magyarországot kerítés védi. A falucskában szép a harangtorony, és felújították a vízimalmot is. Megnéztük a vasúti megállót, naponta tán egyszer jár a vonat, és a szépen felújított vízimalmot is körbejártuk. Az érdem a Péterhida Egyesületé. Az információs tábla alján telefonszám. A hívott fél autóval rövidesen megérkezik.

– Somogy megyében a mező- és erdőgazdálkodás, a pásztorélet volt a jellemző. A számtalan vízfolyás miatt több mint 100 malom működött errefelé. A száradás miatt a vízhozamok csökkentek, és a malmok is gazdaságtalanná váltak, a Babócsai-Rinyán ez az 1808-ban épült Ratalics malom viszonylag jó állapotban megmaradt – mondja Lantos Zoltán, a Péterhi­dáért Egyesület vezetőségi tagja.

A fiatalember egyébként békéscsabai, korábban a Duna–Dráva Nemzeti Parkhoz került erdészeti állásba, aztán feleségestül, családostul ide költözött. Faluszépítésbe, hulladéktelepek felszámolásába, parkosításba kezdtek, s pályázati pénzből sikerült a malmot is felújítaniuk.

Az érdektelenség ellen harcolnak Lantos Zoltánék. Fotó: Kállai Márton

– Az elmúlt 60 évben teljes határzár volt itt, Tito óta semmi nem történt, s ez hozzájárult a teljes nihil kialakulásához. Mégis azt éreztük, hogy végtelen nagy tenni akarás van az itt élők egy részében, s bár a legtöbb ember aprópénzzel lekenyerezhető, húszan-harmincan mégis bevonhatók a közös munkába. Amennyiben a helyi identitástudat kialakul, akkor van remény arra, hogy ne szivárogjon el a lakosság. Mert olyan adottságai vannak a falunak, hogy az is elég a turizmushoz, ha nem történik semmi. A határ most elválaszt, de talán összeköt majd egyszer. Már akad is néhány szálláshely.

A Péterhidáért Egyesület a malom felújítása mellett a malom környékét és a vasúti megállóig húzódó sétányt is rendbe tette, a parkosítását is elvégezte, sok közösségi programot, például a környéki őrdombokat bemutató régésznapot tartottak, többnyelvű prospektust nyomtattak.

Negyvenegy háborús hősi halottja van Péterhidának. Fotó: Kállai Márton

Elbúcsúzva kalauzunktól, folytatjuk a kis falu felfedezését. Rejtelmes az a kúria, amelyet benőttek a kúszónövények. A focipályán elkorhadt a felső kapufa, vagy talán egy óriás ropinak nézte és leharapta. Mindez csak előjáték ahhoz képest, ahogy az önkormányzat által szervezett „klubélet” helyszínei kinéznek Péterhidán. A település szívében található „kultúrközpont” ajtaja tárva-nyitva.

Bent kiszakadt ülésű, dohos székek, kilátszik a szivacs, penészes asztalok, dobozokban az üres sörösflakonok, az asztalokon a rozsdás szardíniásdobozokban megannyi cigarettacsikk.

Kint a repedező házfalon egy tábla 2008-ból, miszerint a fejlesztés a Dél-dunántúli Regionális Fejlesztési Tanács támogatásával valósult meg. A mellette lévő igencsak elhanyagolt épület oldalára festékszóróval odaírták: P-Club.

Így néz ki egy állami támogatásból felújított centrum. Fotó: Kállai Márton

Gyenge a talaj termőereje, állítólag nem érdemes itt semmihez sem hozzákezdeni. Csak a szerencse segítene, valami nagy szerencse. Vagy ha Pató Pál úr erre járna, és tanácsot adna. A településért valóban aggódó Lantos Zoltán szavai is eszembe jutnak: „Apró tyúklépésenként megyünk le a szakadékba.”

A polgármesternő sem jelentkezik. Néma mindene. (Se másnap, se rá egy hétre.)

Péterhida környékén olaj- és gázkutak vannak. Nem mindegy, hogy miféle olajak, gázok, meleg vizek cirkulálnak a Föld gyomrában. A légvonalban 10 kilométerre található Csokonyavisonta magas jodid-, fluorid- és metakovasav-tartalmú vize 1943-ban olajkutatás során jutott a felszínre. A gyógyvizet savtúltengés, emésztési zavarok, epebántalmak, székrekedés, elfajulásos gerincbántalmak, idült nőgyógyászati panaszok, vesebetegségek és mozgásszervi problémák kezelésére ajánlják. Gyógyfürdője fellendülést hozott a településnek, címerében egy meztelen nőalak emelkedik ki a vízből.

Hadd idézzem fel a „csodakutas” Szabóéknál tett látogatásunk – eddig elhallgatott – fontos epizódját.

– Nézzük meg, milyen most a víz! Fölhúz egy vödörrel? – ajánlom Szabó Lászlónak. Tíz fokra hűlt a hőmérséklet, még mindig szemerkél az eső. Egy kabát is jól jönne.

Jó volt egy ideig reménykedni a hasznosításában. Fotó: Kállai Márton

Két hete, hogy kivették a szivattyút a mély kútból. Nekifeszül a férfi, tekeri a kart, emelkedik a vödör, majdhogy bele nem esik a fekete lyukba a férfi rózsaszínű sapkája.

Csikorog a lánc a láncon, ahogy feltekeredik a kerekes fahengerre. És lám, ott ring a víz a vödörben. Belenyúlunk. A legnagyobb megdöbbenésünkre nem kúthideg, hanem langyos víz van benne. Lehet vagy 25 fokos.

Szabó László leveszi a sapkát, megtörli a homlokát.

– Langyos. Már megint!

Ezek is érdekelhetnek