Most már otthon vagyok!

Csodálatos és különleges ez a szerethető kis ország, a Himalája lejtőin, beszorítva a két óriás, Kína és India közé. A szinte érintetlen természet itt éppúgy jelent hófehér gleccsereket, tiszta vizű, rohanó folyókat és a világ legmagasabb meghódítatlan hegycsúcsait, mint kedvező klímájú, termékeny völgyeket, több ezer növény- és állatfajt, szubtrópusi dzsungelt. Az idetévedt szerencsés utazót emellett egy meglepő és veszélyes repülőtér, impozáns kolostorerődök, több ezer buddhista kegyhely, évszázados hagyományokat őrző apró települések, kedves és tiszteletre méltó emberek, vagy a magyar ízlésnek is igen csípős csilipaprikás ételek várják. És valami furcsa elnevezésű fejlesztési politika: a bruttó nemzeti boldogság” – egyebek mellett így mutatja be a 780 ezer lakosú királyságot Valcsicsák Zoltán, a Magyar–Bhutáni Baráti Társaság elnöke, aki az Álmomban Bhutánban ébredtem című sikerkönyvében arról is ír, hogy az ország sok évszázadon át el volt zárva a külvilágtól, a gyarmatosítók sem tudták bekebelezni, így a gazdasági és társadalmi fejlődés is elmaradt, olyannyira, hogy az 1950-es években még feudális viszonyok uralkodtak arrafelé. Nem volt aszfaltút, elektromos áram, papírpénz, de ipari tevékenység, közoktatási rendszer, modern technika és parlamenti demokrácia sem. Aztán az ezredforduló után robbanásszerű változások történtek, nem beszélve arról, hogy a kormány mérni kezdte az össznemzeti boldogságot. Aki egyszer járt ott, elvarázsolja a Mennydörgő Sárkány földje, és visszavágyik oda. 

Így volt ezzel Valcsicsák Zoltán is, akit az imént idéztem. Elöljáróban arról mesél, hogyan kezdődött a „bhutanizálódása”. 

– Belgiumban dolgoztam a Levi Strauss cégnél, ahol a vállalati felelősségvállalás stratégiai feladatait­ és a cég alapítványának ügyeit intéztem. Ekkor hallottam először Bhutánról. Londonban véletlenül kapcsolatba kerültem egy bhutáni hölggyel, aki a férjével együtt létrehozta és vezette a Loden Alapítványt, ők is sokat meséltek az országukról. Olyan sok lenyűgöző történetet hallottam, hogy szerettem volna mindet­ „testközelből” megtapasztalni. Például azt, mi az a bruttó nemzeti boldogság, milyen a bhutániak buddhista életszemlélete, és mit jelent a gyakorlatban a fenntartható fejlődés. Miután eljöttem a munkahelyemről, egy időre ki akartam szállni a mindennapi mókuskerékből, és valami teljesen mást akartam csinálni. Ehhez kapóra jött Bhután és a Loden Alapítvány. Először 2011 januárjában utaztam Bhutánba, önkéntesként. Azt gondoltam, pár hónap után hazajövök, és a szakmai életem visszazökken az addigi kerékvágásba. De nem így lett. Az életem megváltozott a kintlétem alatt, végérvényesen beleszerettem az országba. Azóta több mint húszszor mentem vissza, ilyenkor több hetet, hónapot töltök ott. 

Zoltánra nagy hatással volt a kristálytiszta levegő, a megnyugtató áramlás (flow), a derűs hangulat, a mindent átható spiritualitás, az emberek őszintesége. Bhután az első pillanattól kezdve meglepte. Erről a már említett könyvében így ír: „[az élmények] felszínre hozták bennem a kíváncsiságot, az újra és másra való nyitottságot, az idegen kultúrák és nézőpontok elfogadását, a segíteni akarást, a természet szeretetét, a csendes szemlélődést, az egyszerűség iránti vágyat, a sokszor megmagyarázhatatlanul kitörő életörömöt, valamint azt a mély és tartós boldogságot, amelyet csak lélekemelő emberi találkozások adhatnak. Sárkányföld számomra nem csak egy felfedezésre váró távoli országot és annak lakóit jelenti, hanem egy csodálatos álmot is, amelyet ébren és éberen álmodok, miközben egyre növekvő számú útitársammal járom felfedezőutam. Az utat, amely Bhután és a világ, önmagunk és egymás jobb megismerése és elfogadása felé vezet.” 

Az álomból való ébredés után a mindennapok valósága következett. Visszatérve Valcsicsák Zoltán elhatározta, akivel csak tudja, megismerteti és megszeretteti Bhutánt, valamint minden tőle telhetőt megtesz a két ország közötti kapcsolatok fejlesztése érdekében. Azóta tevékenysége legnagyobb része Bhutánhoz kötődik. 2011-ben megalapította a Magyar–Bhutáni Baráti Társaságot, melynek ma már mintegy kétszáz tagja van. Az egyesület nevéhez számos budapesti és vidéki rendezvény fűződik: hazánkban szervezték meg a világ első bhutáni filmfesztiválját, részt vettek a bhutáni anyakirályné magyarországi látogatásán, kezdeményezték az első bhutáni–magyar hagyományos íjásztalálkozót, konferenciákat, előadásokat, beszélgetéseket tartanak, utazócsoportokat vezetnek, kreatív és vállalkozó kedvű bhutáni fiatalokat támogatnak, újabban pedig megteremtik az elvonulás lehetőségét a mánfai alkotóházban. Zolinak rengeteg barátja van Bhutánban, például a volt miniszterelnök, képzőművészek, filmesek, színészek, énekesek, vállalkozók, és többször találkozott személyesen a királlyal, de ugyanolyan érdeklődéssel fordul az egyszerű vidéki emberek vagy a szegénységből kitörni vágyó fiatalok felé is. Jelenlegi PhD-kutatásaiban is a bhutáni értékvezérelt vállalkozókat vizsgálja. 

∗ 

Nézzük, mi is az a bruttó nemzeti boldogság. Valamikor a hetvenes években a negyedik bhutáni király egy külföldi sajtótájékoztatón felmerülő kérdésre azt válaszolta, hogy náluk nem ismert a bruttó nemzeti termék (GDP) fogalma, annál inkább hisznek a bruttó nemzeti boldogság (GNP) megteremtésében. Erre sokan felkapták a fejüket, majd kissé alábbhagyott az érdeklődés. A királyságban azonban egyre népszerűbbé vált a felvetés, olyannyira, hogy a kilencvenes évektől az ország erre a filozófiára építette fejlesztési politikáját, fenntartható gazdaságát, még az iskolában is tantárgy lett, kutatóközpontot hoztak létre. Aztán 2012-ben egy ENSZ-konferencián Bhután bemutatta a koncepcióját, mintegy gazdasági, társadalmi, érzelmi példát állítva a világnak, és kezdeményezte a boldogság világnapja bevezetését. 
A világon Bhután az egyetlen, ahol mérik a lakosság boldogságindexét, ami mára a védjegyükké vált. Ötévente kérdezőbiztosok járják az országot, hogy feltérképezzék az emberek fizikális és mentális állapotát. A négyórás felmérésen kilenc témakörben – oktatás, egészségügy, természeti környezet, kormányzás, kultúra, közösségi élet, időbeosztás, lelki egyensúly, életszínvonal – mintegy százötven kérdés hangzik el. A válaszokat bonyolult statisztikai módszerekkel dolgozzák fel. A lakosság boldogságszintje legutóbb, 2023-ban 93,6 százalék volt. 
Magyar vonatkozása is van a témának: A boldogság ügynöke címmel magyar–bhutáni dokumentumfilm készült, melynek rendezője Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai. Ez az első olyan alkotás az országban, mely helyi nézőpontot tükröz. A rendezőnő 2012-ben ismerte meg a bhutáni Arun Bhattarait, akivel egy nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzésen találkozott. Mivel jól megértették és kiegészítették egymást, elhatározták, hogy közösen készítenek egy bhutáni témájú filmet. A monostor gyermekei apa-fia kapcsolatot dolgoz fel, 2017-ben mutatták be nagy sikerrel. Következőleg még nagyobb fába vágták a fejszéjüket: elkísérték a bruttó nemzeti boldogság kérdezőbiztosait­ vidéki útjaikra, melynek során bepillantást nyerhettek a bhutáni emberek hétköznapjaiba és megrázó életsorsokat filmezhettek. A road movie-nak is beillő A boldogság ügynöke 2019 és 2023 között forgott, a Covid miatt húzódott el. Eddig húsz országban mutatták be és tizenhat díjat kapott. Dorottyát nemrég az Európai Filmakadémia tagjai közé választották. 

∗ 

– Aki Bhutánban járt, azt mondja, megváltozott az élete. Önre milyen hatással volt az ország? 
– Eddig kilencszer voltam ott. Az én Bhután-szeretetem Arun révén összekapcsolódik a filmkészítéssel. Az ország engem is elvarázsolt az ősi kultúrájával, a természeti szépségeivel és a máig érezhető elszigeteltségével, de mivel az elmúlt tíz évben két filmet forgattam itt a bhutáni barátaimmal, számomra az alkotás terepévé is vált. Ahogy beérkezik a repülő a légtérbe, az alattunk elterülő táj olyan, mint egy terepasztal. Magas hegyek, színes kolostorok, kanyargó folyócskák, picinyke települések. Az emberek hagyományos népviseletben (gho, kira) járnak-kelnek, hallani a templomok csengőit, a szerzetesek rituáléit – mint egy időutazás. A bhutániak nyitottak, kedvesek, őszinték, forgatásaink során bárhol találkoztunk velük, lényükből eredendő bölcsességgel és kíváncsisággal fogadtak. Ezt az életérzést a filmben is meg akartuk mutatni. 

– Munkája során megismerhette a vidéki valóságot. Voltak nehéz helyzetek? 
– Mivel rendező barátom személyes meghívására mentem, nem kellett kifizetnem a turistavízumot, és másfél hónapig tartózkodhattam az országban. Sokat jelentett az ő hely- és nyelvismerete, így akadályokba sem ütköztünk. Stábunkkal mindenhol szabadon mozoghattunk. Arun családjával is sok időt töltöttem, így valamennyire beleláthattam az életükbe. 

– Forgatási élmények? 
– Sokszor nem tudtuk előre, kikkel fogunk találkozni. A dokumentumfilmezésben a váratlan történetek a legerősebb pillanatok. Egyszer például az egész napos forgatás után fáradtan elmentünk még valahová, ahol egy kamaszlány lakott az alkoholista mamájával. Magunk is meglepődtünk azon, hogy a lány mennyire megnyílt a kamera előtt és milyen szívszorítóan mesélt az életükről. Mindannyiunkat megérintett. Előfordult, hogy a semmi közepén elakadtunk a sárban, és egyszer csak az erdőből előbukkant néhány fiatal, akik aztán megmentettek bennünket. 

– A film központi témája a bruttó nemzeti boldogság, viszont a szomorú emberi sorsok néhol ellentmondanak a világ elé tárt sikernek. 
– Az volt a célunk, hogy azt is bemutassuk, milyen valós élethelyzetek húzódnak meg az egyéni boldogságindexek mögött. Kerülni akartuk, hogy propaganda felhangja legyen a filmnek. Mindazonáltal magát az elgondolást nagyszerűnek és inspirálónak tartom, hiszen emberközeli és értékközpontú megközelítésre alapozódik. De ahogy más ideológia esetében, itt sem sikerül mindent átültetni a gyakorlatba. 

∗

Bhutánban még gyerekcipőben jár a filmipar, televíziózás is csak 1998 óta létezik. Néhány forgatócsoport – köztük a CNN, BBC – megjelent már ott, de a Sárkányföldre beérkezőknek kemény napidíjat (100 dollárt) kell fizetniük, hogy ne kerekedjen felül a turizmus. Sokáig nem kaptak állami támogatást a bhutáni filmesek, nem volt könnyű felszínen maradniuk. Mivel a közönség csak indiai produkciókat látott, a bollywoodi mozi volt az etalon, persze az ő szerelmi történeteik jóval kisebb költségvetésből készültek, hosszú jelenetekkel, dalokkal, táncokkal és boldog befejezéssel. Ezt már a Koppenhágában élő Barbara Adler sorolja, akinek édesanyja közép-amerikai, édesapja pedig magyar származású, ő maga Los Angelesben született és ott nőtt fel. Európába 1969-ben költözött, 1979-ben lett dán állampolgár. Operatőr szakon végzett a Dán Filmművészeti Egyetemen, dokumentumfilmeket készített, vizuális kommunikációt tanított, több speciális diplomát szerzett, nyugdíjba meneteléig látványtervezést oktatott a Dán Királyi Képzőművészeti Akadémia Design Egyetemen. 

– Sokat utaztam az Egyesült Államokban, Európában és Afrikában. Először azonban Bhutánban éreztem otthon magam – árulja el koppenhágai otthonában riportalanyom. – Érdekes, intelligens emberekkel találkoztam, akik kedvesek, kíváncsiak, udvariasak voltak. Minden félelem nélkül ellazulhattam köztük. 1984 óta tizenötször jártam Bhutánban. Első alkalommal egy nemzetközi csoport tagjaként skandináv iskolák számára készítettem oktatási anyagokat az országról. Egy gyönyörű völgyben landolt a kisrepülőgépünk, s ahogy kiszálláskor körülnéztem, mindjárt felsóhajtottam: „Most már otthon vagyok!” Azóta kötődöm Bhutánhoz és a népéhez. Sok barátot szereztem. Különösen közel áll hozzám egy fővárosi, háromgenerációs család. Általában náluk lakom, amikor ott vagyok. Közülük többen Dániában élnek és dolgoznak, velük gyakrabban találkozom, már-már a családom részének tekintem őket. Ami pedig a bhutáni munkakapcsolataimat illeti: filmtechnikai kurzusokat tartottam, valamint rendezéssel, operatőri munkával, látványtervezéssel, vágással, színészettel kapcsolatos tanfolyamokat vezettem. Mindemellett számos film tanácsadója voltam és részt vettem az első rövidfilmfesztivál zsűrijében is. 

Barbara Koppenhágába visszatérve néhány barátjával együtt megalapította a Dánia–Bhután Baráti Egyesületet. Az elmúlt évben összegyűjtötte azon fényképeket, amelyeket azok a dánok készítettek, akik a nyolcvanas-kilencvenes években Bhutánban éltek vagy dolgoztak. Ez a digitális archívum hamarosan elérhető lesz a kutatók számára. A felvételekből, valamint egy bhutáni fotós és divattervező képeiből az október végén megrendezendő első bhutáni divathéten a fővárosban, Thimpuban nagyszabású kiállítás nyílik majd a Királyi Textil Akadémián. 

– Az eltelt harminc év alatt végigkövettem Bhután fejlődését. Bámulatos az a folyamat, ahogyan az elszigetelt ország a demokratikus átalakulással, a bruttó nemzeti boldogság filozófiájával, a modernizációval, a gazdasági fejlődéssel, a turizmus felvirágoztatásával, és még sorolhatnám, mi mindennel felrajzolta magát a világtérképre. És ezek az átalakulások a barátaimra is hatással voltak. Minden Bhutánban töltött idő, az ott élőkkel való együttlét, a buddhista tanulmányaim gazdagítottak. Azóta is tanulok boldogabb és kiegyensúlyozottabb életet élni. 
Maradva még Dániánál: a bhutáni király a helyi hagyományokat, a spirituális örökséget, a bruttó nemzeti boldogságindexet, a természetközeli és modern életvitelt ötvözve álmodott meg egy „okosvárost”, amely a térség hatalmas gazdasági és szellemi fejlődését eredményezheti. A Gelephu Mindfulness City elnevezésű projekt egyik tervezője a koppenhágai Bjarke Ingels Group (BIG). Az egymillió lakosra méretezett grandiózus városteremtés világszenzáció lehet, főleg, ha sikerül a buddhista örökség megőrzésével önfenntartó közösségeket létrehozni, a természettel összhangban lévő tevékenységet folytatni, s az emberek belső békéjét minél több területen érvényesíteni. Bhután jövője és a bhutániak boldogságindexe ezen múlik.