Egy kastély élete

Vidám, játékos, időtlen és szórakoztató, tragikusan életszerű – idén Olaszországból, Chiléből, Ukrajnából és Magyarországról érkeztek az alkotók az Ari Kupsus Galéria nemzetközi művésztáborába. Az iszkaszentgyörgyi Amadé–Bajzáth–Pappenheim-kastély nyári fényárban úszó, tágas tereit művészek foglalták el, akik rendkívül változatos élményekkel, érzésekkel gazdagodtak.

LakóhelyemMarkos Mária2022. 07. 16. szombat2022. 07. 16.

Kép: Iszkaszentgyörgy Amadé–Bajzáth–Pappenheim-kastély 2022.06.23 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Egy kastély élete
Iszkaszentgyörgy Amadé–Bajzáth–Pappenheim-kastély 2022.06.23 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Mintha kifeszült volna az idő az isz­kaszent­györgyi Amadé–Bajzáth–Pappenheim-kastélyban. Az ódon falak, a tágas kert kusza bukszusai, az egykori főúri családnevek mögött rejtőző történelmi múltat, az 1945-öt követő időszak pusztulást hozó évtizedeit valami régről ismerős varázslat köti újra a jelenhez: a kastélyba ismét beköltözött a művészet, a kortárs magyar és nemzetközi kultúra színes és izgalmas kavalkádja.

A tevékeny, alkotásban, ötletekben és tettekben gazdag időszakot egy finn vállalkozó és műgyűjtő, Ari Santeri Kupsus hozta vissza a birtok falain belülre. A 23 éve Magyarországon élő műgyűjtő 2013-ban kibérelte a kastély egyik szárnyát a magyar államtól, hogy minden év májusától szeptemberéig itt éljen és teret adjon a művészeteknek és a művészeknek.

Ari Kupsus rendszeresen tart tárlatvezetéseket az érdeklődőknek. Fotó: Németh András Péter

Az iszkaszentgyörgyi kastély berendezésével ugyanaz történt, mint ami a többi magyar kastélyban. 1945-ben pár hét alatt a falusiak leürítették, kanál nem maradt a több mint 60 szobában. Az épületnek viszont az a része, mely a „Kupsus-birodalomhoz” tartozik, igazi kastély a kastélyban: a majd tucatnyi szoba berendezése egytől egyig bérlője kifinomult műgyűjtői vénájáról árulkodik. Az emelet a múlté, a rokokó, biedermeier, empire korszakok a világ különböző antikvitásaiból származó tárgyai, a hozzájuk fűződő történetek szobáról szobára ejtik ámulatba a látogatót. Az épület nyugati szárnya már nagyon is a jelenről szól. A bálteremnyi oldalszárnyat az alkotótábor művészei foglalták el tíz napra.

– A művésztelepet tizenegy éve indítottam útjára. Minden évben pályázatot írok ki, de a híre ma már körbejárja a világot. Az egyik olasz festő, Roberto Fontana posztolt a Facebookon, amire egy mexikói jó barátja már el is küldte a pályázatát a jövő évre. Pupi Fuschi szintén így került ide: tavaly látta Nicolo mű­veit, és pályázott az idei táborra. A tíz nap nem csak alkotással telik, elviszem őket a Balatonra, fél-fél napot Füreden és Tihanyban is töltünk. Fontos nekem, hogy megismerjék a magyar kultúrát. Miért? Mert én is itt lakom 23 éve. Szeretem megmutatni a külföldieknek, hogy én miért is imádom ezt az országot.

„A kastélyba ismét beköltözött a művészet, a kortárs magyar és nemzetközi kultúra színes és izgalmas kavalkádja...” Fotó: Németh András Péter

Ari Kupsus más módon mutatja meg hazánkat, mint ahogy ezt egy magyar tenné. Azt vallja, hogy manapság, amikor Magyarországról nagyon rossz hírek terjengenek a világban, mutassuk meg az igazi értékeinket. Pár hónappal ezelőtt, amikor a Finnországba delegált magyar nagykövet asszony megkérdezte tőle, mit mutasson meg Magyarországból, azt válaszolta: koncentrálni kell a kultúrára, zenére, művészetre – és a magyar borra. Ha így tesz, soha nem lesz negatív a fogadtatás.

*

A műteremben gyönyörűek a padlótól plafonig nyújtózó ablakokon beszűrődő délelőtti fények. Csend és elmélyült alkotás, a festőállványok körül festmények sorakoznak, az alkotóhét végén nyílik a kiállításuk. Nicolo húsz éve él kétlaki életet Budapest és Palermo között. Visszatérő témája a két város hol patinás, hol ódon palotái, a belső terek és udvarok. Számtalan vázlatot és kész művet mutat telefonja képgalériájából is.

Az iszkaszentgyörgyi kastélyban a téma szó szerint a földön hever, minden egyes lemálló vakolattal stíluskorszakok hullanak le, újabb és újabb rétegeket mutatva meg múltjából. A kastély utolsó tulajdonosa, a Pappenheim család egykori otthona 1945 után volt kórház, menekültszállás, az 1950-es években munkásszálló. Itt kapott helyet a hivatal, a helyi rendőrőrs, bérlakások, gyógyszertár és a posta is, az általános iskola ma is az egyik málladozó épületszárnyban működik.

Ari Kupsus nem csak az épületszárnyát, de a mintegy ötezer hektáros angolpark egy részét is gondozásába vette.

– A gróf annak idején 247 féle növénykülönlegességet hozott külföldről, de ezek 99 százaléka elpusztult, mert nem bírták a klímát – mesél a különleges parkról a bérlője.

A finn bérlő a saját műgyűjteményének darabjaival rendezte be a kastélyt. Fotó: Németh András Péter

Bámulunk a távolba a déli lejtőn, nehéz elképzelni azt a hat méter magas bukszusdzsungelt, amely körbenőtte a barokk medencét. – 300 ezer eurós árajánlatot kaptam az 5 hektáros barokk kert restaurálására, de nekem nem volt annyi pénzem. Ötletek viszont akadtak, felvettem a kapcsolatot egy finn kertészeti iskolával, és 2013 májusában, amikor beköltöztem a teljesen üres kastélyba, küldtek nekem diákokat, hozták a szerszámokat, és egy hónapig takarították a kertet. Azóta is minden tavasszal kapok két kertészdiákot. A finnek gyakorlatilag fenntartják nekem ezt a kertet.

A szintén Palermóból érkezett Roberto Fontanát a zöldellő magyar vidék ragadta meg. Képei erdős, ligetes tájképek – ezelőtt nem járt mifelénk, a szikrázó olasz égbolt és az azúrkék tenger után érdekes tanulmány a magyar táj az olasz festőnek.

Merényi Dávid a külföldi művésztársakhoz hasonlóan tanulja a magyar vidéket. A művésztelepen a falusi házakról készült sorozatán dolgozik. Sváb házak, sátortetősök és Kádár-kockák egyaránt sorakoznak a vásznain.

– Tizenegy évet éltem Rómában, ahol a magyartól nagyon eltérő az építészet. Hazaérkezve megfogott a hazai táj, ez lett az egyik fontos témám. A kollektív tudatban a sátortetős falusi házak a hosszú nyarak, a kifeszített, időtlen meleg napok képeként él az emberben. Nem voltam itthon az iskolás éveimben, nem ismertem a magyar vidéket, most ismerkedem mindezzel. Térképen rögzítem, mappákban tartom a projekt minden egyes kész és tervezett elemét, mindent, amit még meg akarok nézni. A képeimen próbálom ütköztetni a felületeket. Valami éles, valami homályos, egyik elem alá van rendelve valaminek, a másik nem. Valahol az ég van előtérben, valahol a kerítés, minden játékos és változatos.”

A palermói Robertót a zöld táj ragadta meg. Fotó: Németh András Péter

A művésztelepen a finn filantróp nem csak az ellátásukról, de a magyar vidék megismertetéséről is nagyvonalúan gondoskodik. Egyedül az alkotáshoz szükséges anyagokat kell magukkal hozniuk. Ami a festékesdobozok mennyiségét illeti, Roberto a rekorder, ő Palermóból egy húszkilós bőrönddel érkezett, körülötte festékesdobozok, ecsetek, vásznak és falapok mindenfelé. Jó barátja, Nicolo épp az ellenkezője: néhány zselés tollal és akrillal alkot, ennyi elég a vegyes technikájú képeihez. Max Sir ebben is kilóg az alkotók közül. A chilei művész a háború kitörése után Ukrajnából menekült Magyarországra. Max elsősorban színházi rendező, színész, író.

A Hamletet rendezte Lembergben. A műterem, ahol utolsó három évében alkotott, az összes addigi alkotásával, személyes értékeivel ott maradt, azóta sem tudja, mi történt velük. Azóta készült képein, amiken a táborban is dolgozik, a háború szörnyűségét próbálja kiadni magából. A festményt egy a híreket bejáró halott kislány ihlette. A gyermek holttestét egy műanyag zacskóba tették, úgy földelték el. A látottak akkora hatással voltak rá, hogy azóta ezen a témán dolgozik. A képen, a gyermek teteme felett ukrán szavak olvashatók egy ismert és népszerű ukrán versből: „Beszélj hozzám, beszélj hozzám”. A költő, akit idéz, a háború első hetében elesett.

Max Sir a háború borzalmait ábrázolja. Fotó: Németh András Péter

Amikor e festmény első változatát kiállították a Bródy Sándor utcai Ari Kupsus Galériában, az ukrán nagykövetség közreműködésével szervezett jótékonysági kiállításon, rengeteg ukrán állt meg előtte. „Beszélj hozzám, beszélj hozzám” – a meghalt gyermek felett az ukrán verssor nagyon erősen hatott. A galéria árverésén akkor 667 ezer forint jött össze, Max humanitárius segítségként küldte tovább a pénzt Ukrajnába a rászorulóknak. A művész, félretéve minden projektjét, a képekből származó pénzt idén csakis a háborúban nélkülözők megsegítésére fordítja.

– Amikor a világ a hátával fordul hozzám, / mögöttünk falak vannak és távolságok, / beszélj hozzám, beszélj hozzám, / mert a szavakkal lehet szeretni – Jurij Izdrik versét a tábor egyetlen filmrendezője, Yevheniia Kolesnykova fordította le nekem. Zsenya a chilei festő alkotói folyamatát filmezi, a filmet nemzetközi filmfesztiválokra fogja elküldeni. – A filmben nem lesznek szavak. A nézők a saját bőrükön fogják érezni az alkotás folyamatát. A festmény az ukránok számára számos szimbólumot tartogat: a kétféle ukrán zászlóra utal a színhasználat. A ma használt kék-sárga mellett a piros-fekete színek a II. világháború idején használt forradalmi zászlóban szerepeltek, és a szabadságot jelentették.

Merényi Dávidot a sátortetős házak nyűgözték le. Fotó: Németh András Péter

A filmrendező Maxszal együtt menekült Magyarországra. Zsenya egy kis településről származik, mely csupán kétórányira fekszik az orosz határtól. Kiválóan beszél magyarul, ami egy véletlennek köszönhető: amikor nem vették fel a kijevi színművészeti egyetemre, elkeseredésében annyira zokogott, hogy a felvételi űrlap kitöltésekor félrenyomta a gombot: a német szak helyett, amit B verziónak jelölt volna meg, egészen véletlenül a magyar szakot ütötte be. Utólag persze nem bánja, mindenesetre nagyot nézett, amikor a beiratkozás első napján nem a német zászlót pillantotta meg az épületen. Két év után filmrendezőnek jelentkezett, addig kitartott az érdekes, kihívásokkal teli nyelvünk mellett. Vallja, az életben minden úgy történik, ahogy kell.

– Azért is jöttem ide a háború elől, mert tudok magyarul. Nem volt választás, hogy melyik határhoz menjek Lembergből. A férjem talált egy buszt, tele indiaival, akiknek azt ígérte, én leszek a tolmács, majd betolt a tömött járműbe, amivel Csapra érkeztünk. A szüleim nem tudtak elmenni, mert ők az Oroszországgal szomszédos megyében élnek, amit már az első nap lezárták. A férjem, aki indiai-ukrán kettős állampolgárságú orvos volt, visszatérhetett volna Indiába. De ő orvosként a segítést választotta, és meghalt a háborúban.

A chilei Max Sir Ukrajnában élt, ő is hazánkba menekült. Fotó: Németh András Péter

A művész a táborban készülő filmből a befolyó összeget ukrán orvosoknak, segítőknek szánja, egy filmfesztivál szervezőjének küldi el először.

– Maxszal közösen interjúkat szervezünk, fontos, hogy minél több ember tudjon erről a projektről. Sikerült már ebben a rövid időben is jó pár dolgot megcsinálni, adtunk élőben egy interjút az ukrán csatornának, a terveinkről beszéltünk, a képekről, a kiállításszervezés­ről, amiben az ukrán nagykövetség segít.

Zsenya leállítja a filmjét. A laptop háttérképén egy kecske mókás feje látható. Édesanyja küldte az otthoni fotót, hátul a kert, a vetemény, az állatok óljai. Mint nálunk, vidéken.

Yevheniia Kolesnykova filmrendező is itt alkot. Fotó: Németh András Péter

– A kecskék a legokosabb állatok. De nagyon hiányzik a macskám is. Remélem, visszatérhetek majd a szüleimhez. A vidéki otthonom maradt az egyetlen otthonom, mert a nagyvárosi már nincs sehol.

*

Sybill von Manteuffel-Szoege, az Amade–Bajzáth–Pappenheim-kastély egyik utolsó tulajdonosa szobáját, benne minden személyes tárgyával a második világháború elől menekülve hagyta ott. Akkor 18 volt, és 87 éves korában tért vissza gyerekkora legkedvesebb helyszínére. Belépett egykori szobájába, leült egy székre, és zokogva így szólt Ari Kupsushoz:

– Ari! Hosszú életem legrosszabb napján, 1944. október 16-án menekültem el, és itt, ebben a gyönyörű szobában kellett hagyni mindent, ami akkor drága volt nekem. Soha nem tudtam visszajönni, és soha nem hittem, hogy ismét itthon aludhatok.

A finn így válaszolt:

– Tudom, hogy ez az ön szobája volt, és a mai napig az ön szobája maradt. Visszarendeztem, és ha bármikor jön, nyitva áll maga előtt.

Azóta Sybill grófnő évente több alkalommal látogat iszkaszentgyörgyi otthonába. Idén 96 éves.