Egy színes üveggolyó

1. Melyik születésnapja a legemlékezetesebb?

– A harmincadik. Bécsben tartózkodtam magyar útlevéllel, hivatalos résztvevője voltam az Europahaus nemzetközi kiállításnak. Ültem a Galícia presszóban, ahol általában az '56-os disszidens barátaimmal találkoztam. A nem hivatalosan kapott rézkarcmegrendelésekből pénzem is volt, amit szerettem volna barátaim körében elkölteni a születésnapomon, de hiába vártam, nem jött senki.

Foglalkoztatott a gondolat, hogy esetleg disszidálok. A Galícia tulajdonosa a kedvembe akart járni, ezért nem sejtve, hogy a cigányzenével ki lehet üldözni a világból, ezekre dobálta schillingjeit a wurlitzerbe. Akkor még úgy döntöttem: 1965. július 27-én hazajöttem Budapestre, csak később disszidáltam.

2. Bántja-e valami, amit elszalasztott az életében?

– Bizonyára sok esetben választhattam volna okosabban, de nincs rá bizonyíték, hogy az minden szempontból valóban jobb lett volna.

 3. Mit szeret önmagában?

– Hogy az elvtársiasságot sohasem kevertem össze a barátsággal. 1967-ben közzétettem az ars poeticámat, és soha nem éreztem kísértést arra, hogy azt megtagadjam.

 4. Mivel lehet kikergetni a világból?

– Ha Gyémánt úrnak szólítanak, mert Gyémánt úr, ha van ilyen, az lehet akár a „sarki fűszeres”.

 5. Kíváncsiságból kivel cserélne életet egyetlen napra?

– A saját, Istentől kapott életidőmet még képzeletben sem tudnám elcserélni.

 6. Ha egy álomutazást nyerne, mit választana úti célul?

– Azt gondolom, akinek szerencséje van megszületnie e világra, bármilyen is az, nyert egy álomutazást.

 7. Mi a legértékesebb értéktelen tárgya?

– Egy színes üveggolyó, amit 1985-ben a Műcsarnokban megrendezett gyűjteményes kiállításomon kaptam egy tizenéves kislánytól, aki a Művészet folyóiratban olvasott rólam Egy elveszett üveggolyó nyomában címmel. Fogalmam sincs, hogy az idők hordalékának nevezett gyűjteményem mely rejtekében búvik éppen. A lényeg, hogy tudjak a létezé­séről.

8. Mire sajnálja legjobban az időt?

– Arra, amit nem alkotással töltök.

 9. Mire nem sajnálja a pénzt?

– A kóbor cicák etetésére.

10. Szokott-e jótékonykodni?

– Egyetértve a zseniális Karinthy Frigyessel, nem elég büntetni azt, aki a bűnt elköveti, mert azt is büntetni kell, aki jót tehetne, de nem teszi. Ezért jótékonykodás helyett kötelességből alapítottam és vezettem az Óbudai Festőiskolát arra érdemes pályakezdő művészeknek, ahol a követelmény egy sikeres felvételi vizsga volt. 1986-tól nyolc éven át folyt a képzés ingyen, kiállításokon és művészte­lepeken mutatkoztunk be, többen közülük már elismert művészek. Számomra természetes segíteni és emlékezni azokra, akik hasonló önzetlenséggel voltak ­irántam.

11. Melyik írótól olvasta a legtöbb könyvet?

– Könyvespolcomon Karinthy Frigyes kötetei zsúfolódnak három polc terjedelemben, noha ennyi művet valójában nem is volt ideje írni. Közülük jó néhány különféle borítóval, különböző kiadóktól, antikváriumokból gyűjtögetett azonos című, főként novelláskötet. Némelyik írása egész életemre hatással volt, mint például a Cirkusz vagy a Találkozás egy fiatalemberrel.

H. G. Wellshez írt előszó helyett közölt levele sem volt csupán szórakoztató okfejtés, ha úgy vesszük, filozófiai értekezésként is értékelhető. Szerencsésnek tartom magam, hogy legalább a fiát (Cinit) személyesen megismerhettem Londonban, Határ Győzőéknél. A néhai Új Tükörben az én illusztrációimmal jelentek meg a novellái. Karinthy Márton (Marci), az Ördöggörcs írója, a Karinthy Színház létrehozója és igazgatója a barátom volt, az egyik legsikerültebb képemet róla festettem.

12. Mi a számítógépén a háttérkép?

– A számítógépemen nincs háttérkép.

13. Ha az állatkertben egyetlen állatot kellene megfigyelnie egy napig, melyiket választaná?

– A mosómedvét, mert olyan kedves és jóságos arca van, sőt a mozdulatai is különlegesek, miközben fürge ujjacskáival tisztára mos mindent. Azt hiszem, örülnék, ha egy ilyen kedves kis lény itt lakna a műteremben. Az viszont kérdés, hogy milyen örömet szerezne a mi cicánknak, akit azért is szeretek, mert hasonlít a mosómedvéhez.

+1 Milyen idézetet tenne ki a hűtőajtóra, hogy minden reggele ezzel induljon?

– „Az élet minden másodpercét az értékeli fel, hogy az élet véges.” (Örkény István)

Gyémánt László Kossuth-díjas festőművész, grafikus, stílusa alapján „gyémántográfusnak” is nevezhetjük. Már hatévesen erre a pályára készült, és nyolcvanhat esztendősen elmondhatja, hogy mozgalmas és izgalmas pálya áll a háta mögött. Sosem volt a rendszer kegyeltje, már főiskolásként „kihúzta a gyufát” egyik alkotásával, majd a diplomamunkájával. Első (zártkörű) kiállítása 1965-ben volt a Fiatal Művészek Klubjában, ugyanabban az évben egy bécsi nemzetközi tárlaton is szerepelt. Többfelé hívták külföldre, de nem adtak neki útlevelet, végül 1970-ben politikai menedéket kért, és letelepedett Londonban, onnan három év múlva Bécsbe költözött, s idővel megkapta az osztrák állampolgárságot – mindeközben távollétében két év négy hónap börtönbüntetésre ítélték „visszatérés megtagadása” miatt. 1982-ben jött haza, és újra bekapcsolódott a művészeti életbe. Dzsessz témájú képei mellett számos portrét készített magyar hírességekről.