Majd’ minden tájegységnek megvolt, megvan a maga Rátótja...

Falvaink legendás tréfái

Nagyapáink idejében alig volt olyan falu, amelyikkel a szomszédos községek ne csúfolódtak vol­na. A legismertebb eset talán a rátótiaké, akik találtak a határban egy furcsa kinézetű tököt, amit csikótojásnak véltek, s megpróbálták kiköltetni. De nem volt lovuk, hát a falu elöljárói ültek felváltva a tojáson.

A csikó azonban csak nem akart kikelni, meg szagosodott is már egy kicsit, kivitte hát az elöljáróság a határba, s ledobta egy nagy hegyről. Gurult, gurult a tojás, míg meg nem fogta egy bokor, ahonnan ijedten ugrott ki egy nyúl, amit kiscsikónak láttak a rátótiak. Azt nem tudni, hogy a Veszprém megyei Gyulafirátóton vagy a vasi Rátóton történt-e az eset, de azóta a hasonló történeteket rátódiának nevezi a szakirodalom.

Majd’ minden tájegységnek megvolt, megvan a maga Rátótja, a Bodrogköznek például Kisgéres. A táj híres néprajzos tudósai, Balassa Iván és Viga Gyula tucatnyi tréfás történetet szedett csokorba a ma már Szlovákiához tartozó, de ma is színmagyar községről. Az egyik történet szerint ballagnak hazafelé a vásárból a géresiek, amikor találnak az úton egy ketyegő órát. Nem láttak még ilyet, azt hitték, valami ketyegő fityfene, nagy botokat ragadtak hát, s jól ellátták az óra baját. Azóta is járja a mondás: Agyonverték, mint a ke­tye­gő­fenét Géresben.

Azt is beszélik, hogy a géresiek egyszer Miskolcra mentek, a színházba, de késve érkeztek. Már javában tartott az előadás, igyekeztek hát minél csendesebben elfoglalni a helyüket, amikor a színpadon a főszereplő azt kérdezte a szereplőtársaitól: „Kik vagytok ti, honnan jöttetek?” Akkor felállt a géresi polgármester, s nagy szégyenkezve azt felelte: „Kisgéresiek vagyunk, de elromlott a buszunk, azért késtünk.”

Egy másik történet szerint a géresi asszony a lakást takarította épp, amikor a bekapcsolt televízióban a műsorvezető beköszönt: „Jó napot kívánok, kedves nézőim!” Mire az asszony zavartan azt felelte: „Egy kicsit rosszkor tetszett jönni, aranyos, éppen most takarítok.”

Híres étek a géresi derelye is. Egy lagziban a szakácsné kicsit többet iszogatott a jóféle géresi borból, s a túró helyett hamut rakott a derelyébe. Rájött persze a násznép, s azóta is mondják: A géresi derelye hamuval van megtöltve.

Ha a Bodrogközben járunk, nem szabad elfeledkeznünk a ti­sza­ka­rádiakról sem, ott is megestek érdekes dolgok. Egy karádi legény például a Tisza túlsó partjáról vitt asszonyt, aki már anyai örömök elé nézett, pedig még hátra volt a lakodalom. A Tiszán csónakon keltek át, de az egész úton igen bágyadt asszony folyton csak azt hajtogatta, hogy „jaj, de eltörődtem”. A parton aztán a gyermeket is megszülte, a lagziban pedig már kutya baja sem volt. De azért a karádiakra azóta is mondják: eltikkadt, mint a karádi menyasszony.

Van ennek a történetnek egy talán még megmosolyogtatóbb változata is, csak egy kicsit odébb, a szatmári Túrricsén. Ott is tart a lakodalom, folyik a bor meg a jóféle szatmári szilvapálinka, csak a menyasszony ül fancsali képpel a főhelyen. Ő már unja a mulatságot, bújna az urával a jó puha ágyba. Ezért mondják még ma is gyakran Szatmárban az unott arcú vendéglátóra: fekhetne, mint a ricsei menyasszony.

S ha már Szatmárban járunk, hozzunk még egy példát, méghozzá Pátyodról. A Szamos menti kisközséget azzal bosszantják, hogy a pátyodi bolond tótok imádják a villanydrótot. Történt ugyanis állítólag, hogy még a villamosítás kezdetén a vihar kidöntött egy villanyoszlopot, és a drótok szikráztak kegyetlenül. A falu lakói pedig azt isteni csodának vélték, és ünneplőbe öltözve, templomi zászlókkal vonultak ki a szikrázó drótokhoz.

No, de ugorjunk át egy kicsit a közeli Hajdú-Biharba, lássunk ott is egy-két példát. Hajdúszoboszlót a szomszédos községek Bálintfalvának csúfolták. Az elnevezés onnan ered, hogy a XIX. század első évtizedeiben igen sok Bálint nevű férfi élt Szoboszlón. De csúfolták a város lakóit azzal a mondással is, hogy egy kapában maradt, mint a szoboszlai tengeri. Elfelejtették ugyanis, hogy hányszor is kapálták már, a felesleges fáradságtól viszont kímélték magukat.

Kabáról is a csúfolók özönét költötték a környékbeliek. A legismertebb talán az a mondás, amely így szól: mást gondolt, mint a kabai muzsikus. Az öreg prímás halálán volt ugyanis, de váratlanul felgyógyult, s amikor felemlegették ezt neki, azt felelte kacagva: „Felkeltem, mert mást gondoltam.” Ha pedig nincs meg az egyetértés egy társaságban, ma is azt mondják: nincsenek egy akaraton, mint Kabán a Fodor Márton lovai. Egyik jobbra, a másik balra húz.

Nagyapáink idejében alig volt olyan falu, amelyikkel a szomszédos községek ne csúfolódtak vol­na. Fotó: Fortepan

A dunántúliak is megérték a pénzüket persze, nekik se kellett a szomszédba menniük, hogy a másikat bosszantsák. A Kapuvárhoz tartozó gartaiakat például kecskésnek is nevezi a népnyelv. A hagyomány szerint ugyanis a vásárlásra kinézett kecskét a gartaiak felvezették egy kis magaslatra, és onnan leugratták. Ha nem tört el a lába, megvették. Innen ered a mondás, miszerint jó lába van, mint a gartai kecskének.

A Székesfehérvár környéki sörédieket békásoknak csúfolták, mivel az országút melletti nádas tavukban örökké kuruttyoltak a békák. De megoldották, mégpedig fölöttébb ötletesen, a békahelyzetet. „A bíró elrendelte, hogy valamennyit agyon kell verni. Meg is tették, viszont békák híján a szúnyogok szaporodtak el. Nekiálltak hát békákat keresni, de már csak egyet találtak. Azt aztán, hogy el ne szökjön, megkötözték a tó fenekére. Azóta emlegetik a sörédiekről, hogy megkötözték a magbékát.”

Nagyon leleményes férfinépség lakja Pátkát, akiket bundapálinkásokként emlegetnek a szomszédok. Történt pedig, hogy a már nem éppen józan pátkaiak hazaszállítás közben eltörték a pálinkáskorsót, s a kiömlő drága portékát egy vastag bundával igyekeztek összegyűjteni a földről.

A szúnyog is madár?!

A mai országhatárokon túli magyarlakta vidékek is szerették megcsipkedni a szomszédokat. Ladányi Krisztina Kárpátalja magyar falvainak csúfolóit kötötte csokorba pár éve. Ezek szerint az Ungvár közeli Tiszasalamon cifra Salamon, mert szerettek cifra ruhába járni. A nagydobronyiak bicskások, bühőkök, akik folyton verekedtek.

A rátiak retkesek, a tiszaásványiak lekvárosok, az eszenyiek túrósok, a gejőciek hagymások – a négy falu a munkácsi, ungvári piacokon e termékekkel kereskedett, s kereskedik ma is. A telekiek mókusok, talán azért, mert ezt a falut erdő vette körül, ahol sok volt a mókus.

A mai országhatárokon túli magyarlakta vidékek is szerették megcsipkedni a szomszédokat. Fotó: Fortepan, Lissák Tivadar

A kisgejőcieket mondják nemeseknek is, mert régen a kis faluban majd’ mindenki kutyabőrrel büszkélkedett. Nagygejőc vadgejőc, mert az ott lakók is verekedősök, mint a dobronyiak.

Császlóc angyalfalva, ahol a katolikus lakosság minden ünnepet nagy csinnadrattával megtart. Csongor a ciroktermesztés központja volt egykor, el is nevezték cirufalvának.

Munkács és Beregszász között húzódik a hatalmas kiterjedésű Szernye-mocsár, két oldalán az egymással mindig rivalizáló település, Dercen és Nagybereg. Amikor az 1800-as évek közepén híre ment, hogy Nagybereg megkapta a mezővárosi rangot, Dercenben szinte ugyanabban az időben megszületett a mondás: „Ha Nagybereg város, akkor a szúnyog is madár.”

A kárpátaljai svábok köztudottan takarékos népség. A be­regújfalui svábság is igen beosztó, akik a szóbeszéd szerint a kockára vágott szalonnát cérnára kötik, és úgy eszik, mert így a lenyelt falatot újból meg újból ki lehet emelni a szájból – így jut a következő falás kenyérhez is egy darabka szalonna.

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.