Szánalmasan sikertelen lett Magyar Péter akciója, alig néhány százan tüntikéztek
origo.hu
Bravúros nemzetközi karriert futott be, világsztárokkal szerepelt egy színpadon, de megmaradt ugyanolyan alázatosnak és szerénynek, mint amilyen egykoron volt. Nehéz lelki utazáson van túl, ám a napi jóga és az indonéz energiagyógyászat segített neki. Tokody Ilona Kossuth-díjas operaénekessel, a Magyar Művészeti Akadémia akadémikusával, a Magyar Állami Operaház mesterművészével, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával beszélgettünk.
– Szeged környékén, a tápé-kutasi tanyavilágban nőtt fel. Milyenek voltak a régi karácsonyok?
– Ragyogóan szép gyerekkorom volt. A tanyavidéken eltöltött éveim mindmáig a legszebbek, nélkülük nem lennék az, aki vagyok. Csodálatos természeti környezetben, kedvenc háziállatokkal körülvéve, erős szülői szeretetben nőttem fel. Annak dacára, hogy szegényesen éltünk, semmiben nem szenvedtünk hiányt. Emlékszem a családi összejövetelekre, melyek közül karácsony koronaként emelkedett ki. Ilyenkor megállt az idő. Tartottuk a böjtöt, szenteste zöldségből álló bableves és mákos metélt került az ünnepi asztalra, csemegének pedig mézes alma vagy dió. Éjfélkor azért egy kis kocsonya is belefért.
Ahogy sötétedett, édesapám meggyújtotta a gázlámpát, melynek fényénél olvasgattunk. Odahaza rengeteg könyvünk volt, ötévesen már a Grimm fivérek és Benedek Elek meséit olvastam. Később Gárdonyi és Jókai regényeit, és imádtam Móra Ferencet, akivel kántortanító édesapám jó barátságban volt, együtt régészkedtek a tápé-lebői ásatásokon.
– Karácsonyfát is állítottak?
– Nekem az volt a legkedvesebb ajándék. A tápé-kutasi tanyai iskola szolgálati lakásában laktunk, télen csak az étkezőt és a konyhát tudtuk fűteni egy hatalmas sparhelttel, itt zajlott az ünnepi készülődés. Édesanyám saját kezűleg készítette a szaloncukrot, amit az előző évekből gondosan megőrzött fényes papírkákba csomagolt. Minden áthallatszott a másik szobába, s én az apró zajokból, papírzizegésből sejtettem, mi történik odaát.
Nálunk a Jézuska hozta a karácsonyfát. Szüleim titkolóztak, a fenyőt éjszaka díszítették fel. Édesapám mestere volt az illúziókeltésnek, a csengőre madzagot erősített, amit a gyékényszőnyeg alatt elvezetve a lábára kötött, és így tudott kellő időben csengettyűzni.
– Nekem is hasonló élményeim vannak. Egyszer azonban az éjszaka kellős közepén lebucskázott a karácsonyfa a földre, én pedig felébredtem, és csak néztem kerek szemekkel. De a lényeg soha nem suhanhat el: hinni kell a Jézuskában…
– Még akkor is, ha már nem vagyunk gyerekek. Tudja, a szeretetet felülről kapjuk. Ez nemcsak a szülői szeretet formájában nyilvánul meg, hanem a zene jóvoltából is, amit a férjem Isten szeretetének tart. Márpedig akkor én duplán részesültem ebben az égi adományban.
– És vegyük hozzá a közönség szeretetét is…
– Valóban, a színpadon állva ezt is érzem. Megöleljük egymást.
– Mi maradt a régi emlékekből? Áll még a kutasi iskolaépület?
– Szerencsére nem lett az enyészeté, most egy vadásztársaság tulajdonában van. Nemcsak nosztalgiázni megyek vissza oda időnként, hanem az artézi kút kristálytiszta vizéért is, amilyet szerintem sehol a világon nem lehet találni. Szeretek ott lenni. A természet még érintetlen. Megnyugtat a béke és a csend. Hallom a levegő áramlását, a méhecskék zümmögését, a patak csordogálását. Ilyenkor megrohannak az emlékek. Nem szégyellem a könnyeimet sem. Édesanyám Szeged-Petőfitelepen lakott, egy éve hagyott itt bennünket. Hónapokig tartott, mire erőt tudtam venni magamon, hogy elrendezzem a háza sorsát.
– És őrzi a szívéhez nőtt tárgyait… Miért fontosak ezek?
– Azért, mert tisztelem a múltat. A tibetiek szerint nem szabad a tárgyakhoz ragaszkodnunk. Az lehet, de nekem minden egyes darab a múltról mesél. A családi relikviákat különösen értékesnek tartom. Nagyszüleim közül csak az anyai nagymamámat ismerhettem, így érthetően nagy kincs számomra a díszes fadobozba helyezett esküvő koszorúja és fátyla. A lakásomban fő helyen áll a régi zongorám. De semmi pénzért nem válnék meg az olvasómtól, az abakuszomtól, a háromkerekű biciklimtől, vagy a keresztanyámtól kapott, kézzel hímzett kalocsai fellépőruhámtól sem. Ezek is láthatók a pályafutásom ötvenedik évfordulójára rendezett életmű-kiállításon, a mohorai Tolnay Klári Emlékházban.
– Említette, hogy a tanyavidéken eltöltött évei az egész életét megalapozták. Más az értékítélete? Más a mentalitása? Más a hozzáállása?
– Mindegyik igaz. Egészen másként alakult volna a pályám, ha a hangos nagyvárosban születek. Minden ember számára nagyon fontos a szabadság. Ahogyan Petőfinek a végtelen rónaság jelentette a lelke szárnyalását, úgy nekem is meghatározó élmény volt, hogy lássam felkelni és lenyugodni a napot. A természet makro- és mikrovilágáról nem is beszélve, ami ráébresztett arra, hogy milyen fantasztikus világban élünk. Hát ezzel a neveltetéssel, élménycsomaggal, elkötelezettséggel repültem én el a tanyáról.
– És meghódította a világot, hihetetlen karriert futott be! De sosem felejtette el, honnan jött, reálisan tudta kezelni a sikereit, alázattal, tisztelettel viseltetett feladatai iránt. Ahogy a szülői házban, a környezetében tanulta.
– Teljesen jól látja, Tibor. Én sem tudnék mást mondani. Mert ez így van. Nem vagyok senkinél sem különb, pusztán arról van szó, hogy én így érzem jól magam. Megtalálom a békémet a zenében, a nyugalmamat a fellépéseken. Életbevágóan fontos az is, hogy legyen hitem, hiszen amikor a színpadon állok, csak magamra és a Jóistenre számíthatok.
– Ezért mondta egyszer, hogy „lelki sztriptíz a színpadon állni”…
– Abszolút! Japánban egyszer előfordult, hogy kíséret nélkül rázendítettem egy magyar népdalra. Nagy sikerem volt, hiszen tudta a publikum, ez milyen embert próbáló teljesítmény. Ám idáig eljutni nem könnyű. Engem ma is a tudásvágy sarkall, és ha ez abbamarad, akkor az énekléstől is elbúcsúzom. Számomra a tanulás, a felkészülés nem gyötrelem, hanem boldogság. Persze vannak nehéz zenedarabok, melyeket számtalanszor ismételni kell, és még akkor sem tudja az ember, de a kitartás, a szorgalom, a kőkemény munka előbb-utóbb meghozza a várt eredményt. Egy énekesnek a torkában van a hangszere – sőt az egész teste a hangszere! –, de előfordulhat, hogy nincs tökéletes állapotban, hiába áhítja a színpadi nyugalmat, ilyenkor a profizmus átsegítheti a nehézségeken.
– Pályája kezdetén, az 1970-es évek elején gondolta volna, hogy ilyen bámulatos karriert fut be?
– Én mindig addig nyújtózkodtam, ameddig a takaróm ért. Nincs bennem elégedetlenség, hogy ez vagy az a szerep kimaradt a repertoáromból. Csak az számít, amit elénekeltem, s ha újból kezdeném, ugyanígy csinálnám végig. Beleszámítva a nyilvánosságra nem tartozó magánéleti szenvedéseimet is, hiszen azok is formálták, érlelték a személyiségemet – szerencsére elég erős voltam ahhoz, hogy mindet túléljem. Ehhez a pályához fantasztikus belső fűtöttség, energia szükséges, s büszkén mondhatom, hogy ezeket az őseimtől örököltem.
– A hatványozott erő, az emberi tartás a mélypontokon is átlendítette?
– Hogyne. Ha úgy éreztem, hogy magával ragadott az ár, megkaptam az isteni segítséget. Szerintem hit nélkül nem létezhet komoly művész. Nekem van hitem. Amikor bánt valami, leülök a zongorához, és kikalapálom magamból a bántást. Sokszor képes voltam egész nap játszani, mígnem egyszer csak megtisztult a lelkem. A zene számomra lelki üdvösség.
– Nem kérdés, hogy a zene, az énekhang gyógyít!
– Ebben én is biztos vagyok. Japánban sokat koncerteztem, lemezeket is készítettem. Egyszer odajött hozzám egy férfi, és elmesélte, milyen nehezen tud elaludni a kisfia. De amikor feltette neki az egyik felvételemet, csoda történt: a gyerek abbahagyta a sírást, és varázsütésre elaludt. Attól kezdve minden este az én hangom töltötte be náluk a hálószobát, nem győzött hálálkodni nekem. Éreztem a felém áradó szeretetet. A fellépéseimen is azonnal látom a közönségen, hogy könnyű vagy nehéz lesz őket magammal vinni.
– Természetes volt önnek, amikor José Carrerasszal, Plácido Domingóval vagy Luciano Pavarottival énekelt, vagy megcsípte magát, hogy ez tényleg igaz?
– Énekversenyen edződtem, volt bennem bátorság. Azt gondoltam, ha tudok valamit, abból csak jó dolog sülhet ki. Carreras az első pillanattól kezdve a testvérének tartott, de Domingo és Pavarotti is nagyon kedves volt. Attól, hogy világsztárokkal énekelhettem, megsokszorozódott az erőm és a tudásom. A legnagyobbak mindig a legszerényebbek. Mitől kellett volna félnem?
– Manapság mi foglalkoztatja?
– Tervezni nemigen lehet. Idén kevesebb fellépésem volt, de nem is bánom, mert elég nagy lelki, fizikai és szellemi megterhelésen vagyok túl. A következő évben főleg szólókoncertek várnak rám. Karbantartom magam: mindennap tornázom és tibeti jógagyakorlatokat végzek. Férjemmel együtt indonéz energiagyógyászattal is foglalkozunk, a huszonegyből a húszas szintnél tartunk. A rajtam keresztüláramló univerzum energiájával nemcsak magunkat, hanem másokat is képesek vagyunk tisztítani, kvázi gyógyítani.
– Akkor most jól van?
– Igyekszem jól lenni. A rossz után mindig jó jön.
origo.hu
metropol.hu
life.hu
magyarnemzet.hu
zaol.hu
koponyeg.hu
nemzetisport.hu
vg.hu
nemzetisport.hu
nemzetisport.hu
borsonline.hu
origo.hu