Egyszer még a megyei lap is írt az öregről, hogy már több mint ötven éve javítgat, és nem nyugszik, amíg ketyegésre nem bír akármilyen régi vagy bonyolult szerkezetet.

Hány óra?

A Vitorla utcában lakott az órás, a lakóház egyik szobájában, ahol függönnyel elválasztva a konyha is helyet kapott. A függöny rózsás volt, kicsit kopott-foszlott, de a célnak megfelelt. Mögötte sparhelt, asztalka két székkel, egy hokedli, rajta bádoglavór, meg a falon két polc a legszükségesebb edényeknek. Az öreg mestert mindig csak a széken ülve, a kis asztal mögött látták, akik elmentek az ablak előtt. Vastag szemüvege mögött bagolyszerűen pislogott Lajos mester, a lámpa csak a sok kis alkatrésszel teli lapot világította meg egészen. Keze ügyében egy hatalmas nagyító.

A falon órák csengtek-bongtak, a gyerekek kedvence persze a hatalmas faragott álló volt. Nem mintha a szőlőlevelek között megbújó kis szemeket vagy az élethű almákat, körtéket csodálták volna. Azoknak csak egy pillantás jutott. Azt várták áhítatos képpel, hogy kiugorjon a tarkára festett madár, és elkakukkolja, hány az óra. Az öreg utálta, ha gyerekkel jött be valaki, meredten nézte, nehogy valamihez is hozzáérjenek a piszkos kis ujjacskák. Az ablak előtti hely, az más volt.

Ott ácsoroghattak, sőt, amikor a madárnak éppen esedékes volt, hogy kidugja fejét az ajtó mögül, az öreg merev derékkal felállt és szélesre tárta az ablakszemeket. Így teljes pompájában láthatóvá vált a félszoba, a sok összevissza járó időmérő szerkezet. Meg a főhelyen álló kakukkos csoda. Egyszer még a megyei lap is írt az öregről, hogy már több mint ötven éve javítgat, és nem nyugszik, amíg ketyegésre nem bír akármilyen régi vagy bonyolult szerkezetet. Amikor ezt a tőszomszéd olvasta, bólogatott, s helyes­lően biccentett, hogy na, végre, igazat is írnak ezek a huncut újságírók.

Aztán megváltozott a világ, felgyorsult, ahogy mondani szokták. Igaz, egy nap csak 24 órából állt, mint régen, és 60 perccel kellett szorozni, hogy kiderüljön, hányszor araszol végig a mutató, de valahogy mégis megváltozott minden. Az öreg Mócik szerint, aki suszterként ócska cipők között töltötte az életét, minden a tévével kezdődött. Ezen aztán elvitatkoztak a téren, a festékét vesztett öreg padon kucorogva. Néha Vonyarci, a pék is beszállt a vitába. Idejük volt, mint a tenger, egyikük se dolgozott már, kezük remegett, szemük megromlott, hátuk belehajlott a több évtizedes munkába.

Néhány év múlva eltűnt a tér, a pad is elsuhant a messzi gyerekkorral együtt. Az utca házait ledózerolták, helyükre egyforma szürke emeleteseket húztak, alul garázsokkal. Az ideköltöző fiatalok már nem ismerték az órást, nem ettek a pék tejszínes kalácsából, és senkinek nem jutott eszébe az olcsón vett cipőt megjavíttatni, tán azt se tudták volna megmondani, mit is csinál a suszter.

Egy nap végigfutott a hír az újnak már nem mondható lakótelepen, hogy az öreg órás unokája hazajött. Még sokan voltak, akik a régi házakból költöztek ide, és az emlékeik között ott éltek az öreg mesterek is. Az ifjabbik Lajos megvette az egyik garázst, amiben régen kisbolt üzemelt. Ott fog nyitni valamit, a felirat szerint mindenféle kütyü javítását vállalja.

Egy héttel ezelőtt nagy üvegablak került az ajtó helyére, mögötte ott állt szépen rendbe hozva egy álló óra. Díszes faragványai élethűen körtét, almát formáztak, a szőlőlevelek között apró szemek bujkáltak. A legtetején a kis ajtón kiugrott egy kicsike faragott madár, és odarikkantotta a kirakat előtt állóknak: „Kakukk”!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.