Jólesik, hogy még emlékszik rám – jegyezte meg a telefonban, amikor interjút kértem tőle. Hat évtizedet felölelő pályája színházban és filmen egyaránt sikeres, még ma is sokat játszik, és járja az országot önálló estjével. Szülővárosában szobrot állítottak neki, örül, hogy még életében láthatja. Koncz Gábor Kossuth-díjas színművésszel, a Halhatatlanok Társulatának tagjával beszélgettünk.

Koncz Gábor: Már sokszor meghaltam

– Nagy mesélőnek ismerem. Biztosan van története az 1956-os forradalomról is, bár akkor még csak a 18. életévét taposta…

– Végzős voltam a miskolci gimnáziumban. Amikor a fővárosban kitört a forradalom, az iskola­vezetés hazaküldte a diákságot. Én visszamentem a szülővárosomba, Mezőkeresztesre, de oda nem gyűrűztek be az események, nyugalomban teltek a hetek, mintha mi sem történt volna. Azt terveztem, hogy felvételizek a Színművészetire, de mivel egy ideig nem indítottak új évfolyamot, így csak 1959-ben próbálkozhattam. Hál’ istennek, elsőre felvettek.

– Mindig nagy szeretettel beszél a szülővárosáról. Sokat jelent önnek?

– Nagyon sokat. Ahogy telik az idő fölöttem, egyre élesebben törnek elő a régmúlt emlékei. Azok az élmények, amelyek 18 éves korom előtt történtek velem, számomra mindennél fontosabbak. Például az a március 15-i ünnepség, amikor a mezőkeresztesi tanácsháza lépcsőjén 12 évesen szavaltam. Nagyon hideg volt, de a lelkesedésem melegített.

– Hallott egyáltalán gyerekfejjel a színészmesterségről?

– A miskolci színház járta a vidéket, hozzánk is eljutottak. Tizennégy esztendős koromban láttam először profi előadást a helyi kultúrházban. Ahogy megérkeztek a műszakiak, a díszletezők, attól kezdve ott tébláboltam köztük. Este pedig az első sorban ültem a szü­leimmel együtt, s felkönyököltem a színpad szélére, úgy figyeltem a deszkákon megvalósuló csodát. Mit tudhattam én akkor – amit jóval később Várkonyi Zoltán vígszínházi igazgatóm mondott –, hogy az a jó színház, ahol közel kerül a néző a színészekhez?

– Milyen útravalóval érkezett a pályára a vidéki, rövidnadrágos kisfiú?

– Dacosan és gőgösen jöttem. Illetve nyitott szívvel és tele ambí­cióval. Már akkor is nagy szakadék tátongott egy vidéki és egy fővárosi fiatal között. Talán a pestiek dörzsöltebbek, bizonyos dolgokban járatosabbak voltak, azonban sok tekintetben nem tudták felvenni a versenyt a küzdelmekkel és nélkülözésekkel teli élethelyzeteken edződött vidékiekkel.

Nekem óriási tartást adott a paraszti munka. Nagyapám hamar megtanított lovagolni. Szerettem vezetni a táncoló lovakat is, nem éreztem félelmet, pedig a szekér jól meg volt rakva, aminek a tetején ültem. Aratáskor segítettem apámnak, most is látom magam előtt, ahogy suhan a kasza előtte. Egyébként ezt a szerszámot a mai napig ereklyeként őrzöm, elég csak ránéznem, és lélekben már ott is vagyok a mezőkeresztesi búzaföldeken.

Aztán házról házra jártunk a cséplőgéppel, hordtam fel a padlásra az egymázsás, gabonával teli zsákokat. Nem lázadtam ellene, de a lelkem mélyén úgy éreztem, nekem mást írtak meg a csillagok, mint hogy traktorista brigádvezető legyek a szűkebb pátriámban.

– Az is ösztönözte, hogy csak azért is megmutatja?

– Mindenképpen. Életemben akkor jártam először Pesten, amikor felvételizni mentem a főiskolára. El sem tudtam képzelni, hogy ne vegyenek fel! Háromezer-ötszázból tizenketten kerültünk be. Hogy miért voltam ennyire biztos magamban? Talán a vidéki parasztgyerekre jellemző mentalitás miatt, hogy többnek kell lennünk másoknál. Gondoljon csak a szegénysorból kikerülő, bizonyítási vágytól feszülő népi kollégistákra, éppenséggel Soós Imrére vagy Szirtes Ádámra.

– Mit őriz még ereklyeként édesapja régi kaszáján kívül?

– Sok más használati tárgyát is. Hajdanán Londonba indulásom előtt megkérdeztem tőle, mit hozzak neki. Azt válaszolta: esőt. Pontosan tudta, amiből ott sok van, abból Keresztesen kevés. Végül egy kézi borotvát választottam, ahogyan a moszkvai utamon is.

Mindkettőt nagy becsben tartotta, a fenéshez bőrszíjat vagy -övet használt, a finomfenéshez meg az alkarját. Most én őrzöm tovább ezeket a késgyűjteményemben. Látom, meglepődött, hát ez meg miféle mánia. Mivel nem iszom alkoholt, kollégáim mindig egy különleges kést vagy tőrt hoztak premierajándéknak. Van a szobám falán vagy hetven darab.

– Nagyapám borotválkozótükrét, apám fenőszíját, borotváját én is eltettem. Miért ragaszkodunk az ilyen tárgyakhoz?

– Mert általuk fel tudjuk idézni az emlékeinket. Becsukom a szemem, és elmesélem, mit látok ma­gam előtt. A házunk ajtaja előtt áll egy csodálatos barackfa, annak ágára akasztja fel apám a borotválkozáshoz használatos négyszögletű tükröt, majd kiviszi a konyhából a hokedlit, s ráteszi a meleg vízzel teli lavórt.

Egyik kezében pamacs, másikban borotvaszappan; vagy fél óráig pamacsolja az arcát, hogy puhuljanak a borosták, csak utána huzigálja végig rajta a hosszú pengéjű borotváját. A végére olyan sima lesz a bőre, mint a csecsemő feneke.

– Színészi múltjából is vannak kézzel fogható emlékei?

– Nemrég volt egy rólam szóló kiállítás Mohorán, a Tolnay Klári Emlékházban. Sok dokumentumot, tárgyat adtam kölcsön, a megnyitón pedig sokat meséltem az életemről. Ugyanezt teszem a Gyorsvonat című önálló estemen is, amellyel negyven éve járom az országot. Amikor nem játszom a színházban, bárhová szívesen elmegyek. Nem az anyagiak miatt, hiszen sosem voltam nagyravágyó, egyszerűen nem tudok tétlenül üldögélni odahaza.

– Fellépésein mindenről őszintén vall. Nincs tabu téma?

– Szoktak a családomról is kérdezni. Az egyik lányom jelenleg Dubajban, a másik Szardínián él. Két gyönyörű lányunokám van, gyakran küldenek magukról fényképet, de az az igazi, amikor hazajönnek, és együtt lehetünk. Egyikük már kérdezgeti, mikor készítünk szarvasszalámit, segíteni akar a töltésben.

Ugyanis minden évben kilövök egy szarvast, és már hagyománnyá vált, hogy közösen dolgozzuk fel a húsát. Örülök neki, hogy ezt a drága kislányt jobban érdekli a szalámitöltés, mint a Barbie baba. Lám, a paraszti vérvonal öröklődik!

– Hogy viseli a szerettei távol­létét?

– Nehezen. Mondogatom nekik, nem tudtok majd hazajönni apátok temetésére, ha éppen nem lesz repülőjárat. Azzal vágnak vissza, hogy én örökké fogok élni. Érdekes, hogy sok olyan darabban játszottam, melynek szereplőjeként a végén meghaltam.

Úgy látszik, nekem ez a sors jutott a színjátszásból. Persze ez is nagy ajándék, hiszen kivételes tehetséget feltételez. Tudja, hány színész van, aki szerepe szerint szeretne meghalni akár csak egyetlenegyszer is? Ha már itt tartunk, megjegyezném, a mi mesterségünkhöz az imént felhozott tehetségen túl egészséges önbizalom, hitelesség, alázat kell. Csak így hagyhatunk nyomot magunk után.

– Önnek szerencsés volt a pályája. Egyetért?

– Olyannyira, hogy ismerhettem a magyar írók legnagyobbjait – köztük Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Weöres Sándort, Szabó Magdát, Csurka Istvánt, Gyurkovics Tibort, Faludy Györgyöt –, játszhattam a darabjaikban, sőt némelyikükkel barátságba is kerültem. És hát egy színpadon állhattam a színészlegendákkal, hogy csak Ajtay Andort, Pécsi Sándort, Sulyok Máriát említsem, vagy Várkonyi Zoltán és Ádám Ottó direktorokat, akiktől rengeteget tanultam. Például azt, hogy egy előadáson a szünet fontosabb, mint maga a dialóg.

– Mostanra másokkal együtt Koncz Gábor is „nagy öreg” lett! Hogy viszonyul ehhez az új gene­ráció?

– Esküszöm, minden szavunkat isszák a fiatal kollégák. Bennük van az igény a tanulásra. Ha máshol nem tanítják meg nekik, hol kell szünetet tartani vagy miként kell előkészíteni egy poént, akkor leg­alább tőlünk, „nagy öregektől” halljanak ezekről. El ne feledjem az egyéniség, az emberi tartás fontosságát. Történhetett a színpadon akármilyen mozgalmas jelenet, ha Páger vagy Sulyok belépett a színpadra, azzal is magukra tudták vonni a közönség figyelmét, ha csak leültek és nézték a cipőjük orrát.

– Úgy tudom, önnek már szobra is van…

– Két évvel ezelőtt a mezőkeresztesiek annak jeléül, hogy közülük való vagyok, egész alakos kőszobrot állítottak nekem. A költségeket adakozásból gyűjtötték össze. Talán sokan furcsállják, hogy nem a halálom után történt mindez, de a városvezetés úgy volt vele, mennyivel jobb az, ha valaki még életében láthatja, milyen szobor készült róla. Nekik van igazuk! Ha az M3-ason autózom, mindig szánok időt arra, hogy lekanyarodjak a sztrádáról Mezőkeresztesre. Hűséges vagyok a szülőhelyemhez. Az maradtam, aki onnan eljött.

– És most hogy érzi magát ebben a rohanó világban?

– Mire az ember megtalálja az életre a megoldást, már nincs ideje megélni. Nem tudom, meddig élek. Viselem a gerincműtétem következményeit, nagyapám fokosával járok, még a színpadon is. Ezt látva a nézők jobban megtapsolnak, amikor bemegyek, mint amikor kijövök. Gödi birtokomon szeretek kiülni a halastó partjára és figyelni a teknősbékákat. És ha hívnak a régi cimboráim vadászni, máris indulok.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.