Kováts Gergely Csanád: Minden vágyam egy saját társulat

– Mindig úgy nyilatkozik: önnek a tánc egyszerre a munkája, a szenvedélye és az élete. Hogyan került kapcsolatba ezzel a műfajjal, és ho­­gyan „fajult” eddig a vonzalom?

– Úgy négyéves lehettem, amikor a kis fekete-fehér Junoszty tévénket kapcsolgatva egy break­ver­senynél álltunk meg. Annyira megbabonázott ez a dinamikus, akrobatikus elemeket is tartalmazó tánc, azt éreztem: fel kell állnom, hogy leutánozzam. Onnantól kezdve lavinaként sodort magával minden, ami tánc, de lassan érő típus lévén kezdetben sokszor lustábban és kevésbé tudatosan álltam hozzá. Igazán csak a Táncművészeti Főiskolán jöttem rá, milyen kőkemény munka és elszántság kell ahhoz, ha valaki igazán jó táncos akar lenni.

– Táncosoknál gyakran emlegetik, hogy míg Nurejev kifejezetten rossz testi adottságokat kapott, Barisnyikovnak mindene megadatott a baletthez – és mindkettő a világ legnagyobb táncosa lett. Ön hová sorolja magát?

– A Nurejev-táborba, akiknek nagyon sokat kellett küzdeniük azért, amit elértek. Hadd meséljek el egy történetet! A főiskolán a képesítő vizsgánkon Pongó Ildikó és Seregi László azt javasolta, hogy adják meg nekem az ötöst. A töb­biek ellene érveltek, de Laci bácsi azt mondta: egyetért minden bírálattal, és az adottságaim se tökéletesek, „na de amit ez a fiú kihozott ebből a testből”! Ebből is látszik: akiben megvan az az elszántság és őrület, hogy folyamatosan, akár napi öt-hat-hét órákat is gyakoroljon, az boldogulhat, aki pedig félvállról veszi, elvérzik.

– A honlapján ez a mottó olvasható: „A maximum alatt nem létezik semmi.” Honnan származik?

– Maurice Béjart francia balett­művész-koreográfus-rendezőtől köl­csönöztem, merthogy ezzel maximálisan egyetértek.

– Folyton egyfajta szent őrülethez térünk vissza, és erről a Fekete hattyú című amerikai film jut eszembe, amely a művészi lét kiteljesedéséről szól, és tragédiába torkollik; Natalie Portman színészi játékát Oscar-díjjal jutalmazták. Egyszerre kiváló reklám és elrettentő példa, ezért nehéz eldönteni: a filmbeli rivalizálás, az állandó gyakorlás, a vérző lábak a valóságban tényleg ennyire felemésztik a táncosokat, vagy az egészet eltúlozta a szenzációéhes filmgyár?

– A Fekete hattyú egy olyan fikció, amely tartalmaz valóságos elemeket is. Egy biztos: nem vagyunk önsanyargatók! Ha a táncban több lenne a keserűség és a fájdalom, mint a gyönyörűség, senki se táncolna. De ugyanez elmondható az élsportolókról is. A Madách Tánciskolában a növendékeimnek azt szoktam mondani: az arányokat tekintve az örömpillanatokból, a tánc esszenciájából sokkal kevesebb jut, mint a keserves munkából, a fáradságból, a fájdalomból, de azok az igazán átütő művészi élmények egy csapásra képesek elfeledtetni a hosszú, nehéz periódusokat.

Fred Astaire szerint ha a táncelemeket, a koreográfiát valaki egyszer elpróbálja, az semmit sem ér; ha tízszer, az nagyon jó az elmének; harmincszor kell a léleknek; és talán ötven körül tarthatunk ott, amit a nézők tökéletesnek, és mégis valahogy könnyednek éreznek. Amikor állva tapsolnak. Az mindent megér!

– Miről kellett lemondania az elért sikerekért?

– Én elégedett vagyok azzal, ami történt eddig az életemben, ezért nincs bennem keserűség. Persze, szerettem volna még sok mindent kipróbálni, hosszabban teniszezni, atletizálni, autóversenyezni, más szakmákban jeleskedni, de erre nem volt lehetőségem.

– Időhiány miatt, vagy akinek a tánc a munkaeszköze, az nem kockáztathatja az épségét?

– Mindkét okból. Ettől függetlenül azért voltam én annyira csibész, hogy bizonyos dolgokat kipróbáljak, például a mai napig motorozom. A városban egyszerűen sokkal jobban lehet közlekedni így, ezért tíz-egynéhány évvel ezelőtt vettem egy robogót, később egy nagyobbat. Szerintem ez még mindig egy kisebb kockázatú sport, mint például a síelés. Azért a tanítványaimnak inkább nem ajánlom, merthogy nem árt észben tartani, hogy egy táncos pályája viszonylag rövidre van szabva: mire megszerzi a technikai tudást és az élettapasztalatot, addigra elkopik a test – úgyhogy tanácsos nagyon vigyázni rá.

– Ön előreláthatóan gondolt erre, hiszen jó ideje már a színpad mögött is tevékenykedik: koreografál és rendez is a táncolás és tanítás mellett. Csak a tánc közelében tudja elképzelni magát?

– Igen! Szerencsésnek érzem ma­­gam, mert fokozatosan, egymással párhuzamosan és számos műfajban kaptam mindenféle felkérést, ezért nem fájt annyira ez az átmenet. De őszintén megmondom, én nagyon szeretek fönt lenni a színpadon, táncolni, játszani, más személyiséggé válni, ezért minden évben nagyon várom, hogy például a Diótörőben Drosselmeyer lehessek, vagy a Szegedi Szabadtérin a Hófehérkében Morgó. Nekem a tánc egyszerűen drog!

– Ötször nyerte el a világ legjobb show-táncosa címet. Miért ezt a műfajt választotta, miközben a főiskolán klasszikus balett–néptánc szakon végzett?

– Az a legvonzóbb benne, hogy sokfajta tánctípust hordozó műfajról van szó. Az én erősségem pedig talán a humorban és az izgalmas történetmesélésben rejlik: a tánc nyelvén kisfilmeket csináltam a színpadon két és fél percben, egyik karakterből vetkőztem át a másikba, téptem le a ruhákat. A show-tánc lényege a szórakoztatás, és „ez a fiú”, úgy érzem, jól szórakoztat.

– Ön 2006-ban első helyezést ért el a TV2 Megatánc című tehetségkutató műsorában, és már második éve a Dancing with the Stars zsűrijében foglal helyet. Zsűritagként van ön­ben valamiféle küldetéstudat, mondjuk a tánc népszerűsítése?

– Egészen biztosan dolgozik bennem ilyen motiváció, hiszen a kereskedelmi televízió a nézettsége által olyan nyilvánosságot ad a műfajnak, amivel a színházak nem vetekedhetnek. Ezeket a műsorokat én táncünnepként élem meg, ahol fekete öves tolmácsként a tánc nyelvéről beszélhetek másoknak közérthetően, emészthetően. Vagy olyan vagyok, mint egy pap, csak én a táncot hirdetem, mindig más példabeszéddel.

– Többször hallottam balerináktól, hogy számukra fontos darabok „emlékcipőit” megőrzik. Önnek mit rejt a vitrinje?

– Cipőket nem, de egyéb kellékeket én is eltettem. Például két gu­miorrot a Hófehérkéből vagy egy eltört lemezt a Beatles-musicalből. Egyébként én nem a visszatekintgető, emlékezgető, hanem sokkal inkább az előrenéző, tervező típus vagyok. Minden vágyam egy saját társulat, amellyel megvalósíthatom az őrült ötleteimet: tánctörténetekkel hol humoros, hol drámai tükröt tartani a világnak.