„Egyszer mindannyian fogyatékossággal élők leszünk, ha másért nem, mert szemüveg kell vagy bot, rosszul hallunk, és az agyunk sem úgy működik, mint korábban.” Ez volt az a mondat, amely megváltoztatta Tóth Sára életét.

Legyen a tánc mindenkié

– Amikor elmeséltem az unokámnak, hogy balettozni járok, csak nevetett. De amikor megtanítottam pompomozni, már mindjárt komolyan vett – mondja Mária, miközben lassan lépked a járókeretre támaszkodva.

A többiek között „ovisnak” számít, ami anynyit tesz, hogy nem a Levendula Ház – Idősek Otthonában lakik, kívülről jár be a táncterápiás órákra. Egyre több hölgy érkezik az edzőterembe. Magdi is lekászálódik a taposógépről, még gyorsan taposott kétszázat, mielőtt elkezdődik az óra. Betöltötte a 81. évét.

Csacsogva, nevetve köszöntik egymást a „lányok”, közben Sára kiosztja a kellékeket: háromféle labdát, súlyzókat és egy-egy csillogó fekete kalapot.

– Jól vagytok? Senkinek nem fáj semmije? Húzd ki a hátadat, a széktámla csak dísznek van – vezényel Sára, és miközben a mosoly egy pillanatra sem tűnik el az arcáról, elkezdi a bemelegítő gyakorlatokat.

Fenyő Miki énekli, hogy „Csavard fel a szőnyeget még ma éjjel”, a 11 hölgy pedig ütemesen emelgeti a karját, hajlítanak, oldalra billennek a fejek, magasba lendülnek a lábak. Köröz, spicc, letesz. Mondhatnánk azt is, hogy balettórán vagyunk, ha nem mindenki ülve csinálná a gyakorlatokat.

Tóth Sára táncórát tart, időseknek. Fotó: Németh András Péter

Tóth Sára alig 30 éves. Évekkel ezelőtt a zászlajára tűzött egy jelmondatot, s azóta eszerint végzi a hivatását: mindegy, hány éves valaki vagy milyen fogyatékossággal él, joga van élvezni a zenét és a táncot, mert a tánc mindenkié. Így gondolják a pátyi idősotthon lakói is.

A táncterápián a legidősebb résztvevő 89 éves. Erzsébet elszántan emeli a kilós súlyokat, s ha Sára segít apró kiigazításokat tenni, mosolyogva köszöni. A kalap is fontos kellék. Michael Jackson-koreográfiát tanulnak a hölgyek, amit majd karácsonykor adnak elő a többieknek.

Hogy fizikailag mit jelentenek Sára órái, jó példa rá Magdi, aki tavaly elesett, eltörött a válla. A gyógytornász azt mondta neki, ne is ábrándozzon arról, hogy a szekrény tetejét fogja porolgatni. A táncterápián végzett gyakorlatoknak köszönhetően ma már könnyedén lendíti karját a magasba.

Sára mindenkire figyel, dicsér, egy-egy rövid viccelődés is belefér az együtt töltött órába.

– Tizenkét kilót fogytam, amióta ide járok – mondja büszkén Zsóka két gyakorlat között, mire a többiek kacagva ugratják: „Jól megráncosodtál!” Zsóka is nevet, a férjének így is jó, 55 éve élnek együtt, a többi nem számít.

Erika a legfiatalabb, 75 éves, hozzáértéssel elemzi az órát: – Minden ujjpercünket és porcikánkat megmozgatjuk. Gyerekkoromtól balettoztam, amíg be nem kötötték a fejemet – mondja mosolyogva, mintha most lett volna, aztán fényképek és egy újság is előkerül annak bizonyítékául, hogy nem akármilyen táncos volt.

Egy 1960-as sportújság hátsó borítójának fotóján kecses mozdulattal tornázik, két fekete-fehér papírképen pedig férfipartnerrel címszerepet táncol egy balett-darabban. A táncóra után mindenki ebédelni indul.

Sára Zuglóban, a Down Alapítványnál folytatja a napot: négy éve tart táncterápiát Down-szindrómásoknak. Az elfogadás életének szerves része, saját bőrén tapasztalta, mi a kiközösítés.

Sára az Egyesült Államokban tanulta meg a táncterápiát. Fotó: Németh András Péter

– Lyukas tüdővel, oxigénhiányosan születtem, és azt kell mondanom, szerencsésen megúsztam: „csak” diszlexiás, diszgráfiás és diszkalkuliás vagyok, de ez is nagyon megnehezítette a gyerekkoromat. Tizenkét év alatt tíz iskolában tanultam, sokszor megaláztak, csúfoltak, és nem csak gyerekek, tanárok is. Nagyon nehezen tanultam, de a tánc mindig sokat segített.

Négyévesen kezdtem dzsesszbalettozni. Tánctanár akartam lenni, de érettségi után nem vettek fel a Táncművészeti Főiskolára, helyette bölcsész–pedagógus diplomát szereztem.

A Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán az egyik oktató azt mondta: egyszer mindannyian fogyatékossággal élők leszünk, ha másért nem, mert szemüveg kell vagy bot, rosszul hallunk, és az agyunk sem úgy működik, mint korábban. Ez a mondat belém vésődött, akkor határoztam el, hogy idősekkel mindenképpen foglalkozom.

Mivel nehezen értettem az olvasott szöveget, kevertem a betűket, erőn felüli mutatvány lett volna, hogy megtanuljak angolul, ezért a szüleim egy cserediák-programmal pár hónapra az USA-ba küldtek. Első dolgom volt felkutatni, hogyan működik a táncterápia.

Találtam egy oktatót, aki a sérült és az ép embereket közösen vonta be a terápiába, és szerencsémre nem sokkal később Bécsben tartott táncterápiás kurzust. Írtam neki, hogy szeretnék jelentkezni, de nekem túl drága a képzés, lenne-e valamilyen megoldás, hogy mégis elvégezhessem. Érezte az elhivatottságomat, és felajánlotta, hogy ha vigyázok a gyerekeire délutánonként, akkor nem kell a teljes összeget kifizetnem.

Sára három évvel ezelőtt bekerült az ötven legtehetségesebb magyar fiatal közé, majd anyagi támogatás nélkül létrehozta a Magyar TáncRehabilitációs Alapítványt. Próbál támogatókat szerezni, ami a legnehezebb része a munkájának.

Több tucat levelet írt már közéleti személyiségeknek és kisebb-nagyobb cégeknek, hogy álljanak mellé, eddig nem járt túl sok sikerrel. Pedig nem szeretne mást, mint hogy a tánc ne csak elméletben, hanem valóban mindenkié lehessen.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.