Nyolcvanöt évesen is stramm, derűs, szeretnivaló ember. Kollégái igazodási pontnak tartják, felesége elárulta, hogy álmában nevet. A kőszívű ember fiai Baradlay Richárdjaként lopta be magát a mozinézők szívébe.

Mécs Károly: Milyen jó magyarnak lenni

– Minden reggel sétál?

– Ha csak nincs zord idő. Ám a reggeli séta inkább déli, addigra csitul a forgalom a környékünkön. A pandémiás helyzet miatt négy fal közé vagyunk zárva, elmaradnak a napi rohangálások, ezért kell külön időt fordítani a mozgásra.

– Aki állandó nyüzsgéshez szokott, nehezen éli meg a kényszerű bezártságot?

– Én kifejezetten jól veszem. Miután a feleségemmel együtt ellátjuk a napi tennivalókat, átadjuk magunkat a szakmáinkhoz kötődő kulturális teendőknek. Egyébként soha nem tudtam, hogy mi az unalom. Hatvanhárom éves pályafutásom során számos vidéki és fővárosi színházban játszottam, azonban ez a lendület mára alábbhagyott, nemigen fogadok el felkéréseket.

– Mostanában a 85. születésnapja és a Kossuth-nagydíj kapcsán újra a figyelem középpontjába került. Örül ennek?

– Szeretetözönben volt részem. Rengeteg barátom, ismerősöm keresett meg telefonon vagy írásban. Még olyanok is akadtak köztük, főleg a külföldön élők, akikről évtizedek óta nem hallottam.

Azért azt nem sok színész mondhatja el magáról, hogy tíz év alatt kétszer érdemelte ki a legmagasabb művészeti kitüntetést: 2013-ban Kossuth-díjjal, most pedig Kossuth-nagydíjjal jutalmazták.

– Valóban ritka dolog. Úgy érzem, ezt az elismerést nemcsak én kaptam, hanem a generációm is. Azok a jelentős színházalkotók, akik közül sokan eltávoztak. Számos olyan barátomat, kollégámat említhetném, akikkel végigdolgoztuk a mögöttünk álló évtizedeket. Szeretném a kitüntetéssel járó érzést rájuk is kiterjeszteni.

– Jókai Anna, Csoóri Sándor, Sára Sándor, Kallós Zoltán, Törőcsik Mari kapott már ilyen nagydíjat. Egy kerek életművet ismernek el vele.

– Ezért is megtisztelő számomra. Megannyi olyan szerep megtalált, amit szerettem; vagy menet közben derült ki, hogy sikerre vihető. Sok múlik a szerencsén és az időszerűségen. Csodálatos mesterség a miénk, rengeteg kínlódással és gyönyörűséggel jár, nem szívesen mondunk le róla. Egy idő után viszont az embernek tudnia kell, hogy mi a kötelessége. Elegánsabb felállni, nem megvárva, amíg szánakozva összenéznek a háta mögött.

– Nehéz lehet egy ilyen döntést meghozni. Önnek okozott álmatlan éjszakákat?

– Nem. Tudatában voltam annak, hogy egy bizonyos koron túl be kell húzni a féket. A fizikai és a szellemi állapot nagymértékben befolyásolja a színpadi létet. Mindennek megvan a maga ideje. Semmit sem lehet a végtelenségig erőltetni.

Mécs Károly. Fotó: Zih Zsolt, MTVA

– Ahogy látom, Mécs Károly stramm, fiatalos, derűs ember. Mások is dicsérik: mosolygósnak, férfiasnak, szeretnivalónak, elegánsnak, megbízhatónak, becsületesnek, fegyelmezettnek tartják…

– Ne is folytassa! Én sem érzem magam aggnak, azt azonban ne feledjük, a külső nem minden. Azt is számon kell tartani, hogy „belül” mi van. Bizony az egészség eléggé labilis dolog, jobb és rosszabb állapotok váltogathatják egymást.

– Pályája elején nagyon sokan imádták önt a nagyívű történelmi filmek főhőseként, fess huszárjaként. Milyenek voltak akkoriban a rajongók?

– Az emberek mindig szeretettel fordultak felém, és a lányok sem vitték túlzásba a rajongást, leszámítva egy-két esetet. Sosem voltam nappali színész! Eszembe sem jutott előnyt kovácsolni az ismertségemből. A hivatásom arra jogosít, hogy felmenjek a színpadra játszani vagy részt vegyek egy film­forgatáson. A nap többi részében ugyanúgy élem az életem, mint mások.

– Szerencséje volt, hogy Várkonyi Zoltán rendező az elején a szárnyai alá vette?

– Egyik neveltje vagyok. Már másodéves főiskolásként, 1958-ban Básti Lajos partnere lehettem a Nemzeti Színházban egy általa rendezett darabban. Attól kezdve élvezhettem a figyelmét. Ha a szerep nekem való volt, azt rám osztotta. Szellemiségében követte mesterét, Kiss Ferencet. Klasszikus pedagógus, roppant felkészült rendező, nagyszerű színész volt. Hajdani növendékei által ma is él az emléke és a szellemisége.

– Csakhogy mára gyökeresen megváltozott a színházi és a filmes szakma. Lehet valamiféle párhuzamot vonni a régi és a mai világ között?

– Ennek nem sok értelme lenne. El kell fogadni, hogy új tendenciák, új életszükségletek jelentkeznek a színművészet berkeiben is. A változás mindig a társadalmi közegben gyökerezik, az emberi önmegvalósítás módozata pedig elsősorban a teátrumok műsoraiban érhető tetten. Meggyőződésem, hogy nagyon sok a tévút, az értelmetlen zsákutca, de amióta színház létezik, ez a fajta útkeresés és rossz értelemben vett önmegvalósítás mindig elkísérte a pályát.

– Nem is bánja, hogy ennyi idősen nem kell részt vennie ebben?

– Nézze, mindmáig van érdeklődés a személyem iránt, folyamatosan hívnak feladatokra, még forgatni is. Ez jólesik, hisz’ mégiscsak színész volnék. Világéletemben arra törekedtem, hogy egyre jobb és autentikusabb alakítást tudjak nyújtani. Akik ezt észreveszik, számítanak rám.

– Hatalmas szerepeket játszott el, például Görgey Artúrt, VII. Pius pápát. Mekkora teher és mekkora kihívás volt?

– Gyönyörű emlékek maradtak. Amikor a főiskola után a Nemzeti Színházba kerültem, óriási bölények vettek körül, hogy csak Bessenyei Ferenc, Básti Lajos, Somogyi Erzsi, Kálmán György, Kállai Ferenc nevét említsem. Sokat tanultam tőlük. Magukból építették és magukba építették a szerepeiket.

– Hatvanhárom éve indult a pályán, ami elég mozgalmasra sikeredett. Elégedett?

– Szegeden kezdtem, később ­játszottam Szolnokon, Pécsett, Ma­kón, Sopronban, Budaörsön. A fővárosban a Nemzetitől a Petőfin, a Thálián, az Arizonán, a Karinthyn és a Vígszínházon át az Operáig sokfelé megfordultam. Egy évadot vendégeskedtem a bécsi Theather beim Auerspergben, kilenc évadon át pedig a szekszárdi Német ­Színház vezetőszínésze voltam. Nincs az országban olyan kultúrház, ahol ne léptem volna fel. Igazán nincs okom panaszra! Néha fárasztónak éreztem a tempót, de most visszatekintve a megtett útra, inkább az örömteli pillanatokra emlékszem.

– Felesége humángenetikus, egy időben közös műsorukkal járták az országot. Izgalmas kitérő volt?

– Feleségem érdekfeszítő kutatásainak szerteágazó mellékszálai vannak, olykor irodalmi, történelmi vonatkozásúak is. Foglalkozott például Toma András, az utolsó magyar hadifogoly és rokonai genetikai azonosításával, Kádár vitéz legendájának valóságosságával, leszármazottjainak felkutatásával. Közös fellépésünkön az adott témához illeszkedő szemelvények tolmácsolásával színesítettem az elhangzottakat.

– Ritka az olyan sokoldalú és érdeklődésű színész, mint ön. Mivel 1956-ban újságot írt és szerkesztett, még kollégák is vagyunk!

– Nem merném újságnak nevezni azt a kétoldalas versenyhíradót, amit a megadott irányelvek alapján kellett elkészítenem. 1956-ban a IX. kerületben dolgoztam egy olyan részlegnél, ahol kutató, jórészt régi mérnököket foglalkoztattak. A kísérleti műhelyben főleg sterilizáló­berendezések, laboratóriumi felszerelések fejlesztése történt. Én az ottani nyomda reprodukciós részlegéhez tartoztam, jó kézügyességemnek köszönhetően a gépekről velem készíttették el az ismertetőkhöz szükséges látszatrajzokat, és azt a bizonyos újságot.

Aztán kiürült az üzem, külföldre mentek a kollégái…

– Engem is hívtak. Salzburgban lett volna munkám. Megváltottam a jegyet, kimentem a vasútállomásra, felültem a vonatra. Amikor az ablakból megláttam a János-hegyet, elöntöttek az emlékek, a szüleim, a testvérem ott laktak a közelében. Leszálltam és visszaváltottam a jegyet. Soha többé nem jutott eszembe, hogy itt hagyjam a hazámat. Pedig lett volna rá lehetőségem – a feleségemnek meg különösen –, hogy Nyugaton éljünk és teremtsünk magunknak egzisztenciát.

– Visszahúzta volna a szíve?

– Magyar vagyok, minden ide köt. Utazni viszont szeretek. A feleségemmel együtt sokfelé kalandoztunk a földkerekségen. Élményeket csak helyben lehet szerezni: Árva vára alatt hallani a folyó zúgását, Erdélyben a málnásban szemezni a medvével, Brassóban szomorkodni a lepusztult műemlékek láttán, Norvégiában kátrányszagú fatemplomokban bujkálni – mind-mind hozzátesz az emberhez. Szinte a fél világot bejárva mégis kiderül, hogy milyen jó magyarnak, európainak lenni!

– Álmában szokott nevetni?
– Ezt honnan tudja? Igen, ha furcsa dolgokról álmodom, nevetek. Egyszer fel is keltem, hogy leírjam. Reggel aztán még jobban nevettem, micsoda szamárság volt az egész…

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.