A lehalászás kegyetlen munka. Jegesedő vízben állva, órákig húzni-vonni a hálót nem kispályások időtöltése, s ha a természet úgy hozza, egyetlen délután tízezer pikkelyes egyedet kézbe véve szükséges szortírozni. Aki egy ilyet akárcsak végignéz, becsülni fogja az asztalra kerülő halat.

Ne csak péntekenként együk!

Ajándéka az életnek a tározó fölötti napfelkelte, a halványsárgás fény végigfut a halakkal zsúfolt, farkúszóikkal tarajosra korbácsolt vízfelszínen. Ilyenkor, december elején már igen hideg van e mocsaras vidéken, Sárkeresztúr és Sáregres között a nagy halastavon.

Nádféléket, kórót mozgat a szél, a hajnali pára és cidri miatt melegbe kívánkozna az ember. Térdig, derékig állnak a vízben heten is. Gumiruhájuk nem engedi be a tó vizét, de fűtőszál azért nincs benne. A fogvacogtató időben egy csónakból valami kereplőfélével hangoskodik egy férfi, őt követve, hálót kifeszítve vonulnak a vízben lépésről lépésre a halászok.

Darvak, vadkacsák, majd rabolt apróhalnak örülve kormoránok húznak el a fejünk fölött.

A valamikori mocsáron itt egy római kori helyőrség volt, innen a név: Örsi 4-es tó, a környéken pedig honfoglalás kori temetőket is találtak. Most a háló kifeszítésével elkezdődött a lehalászás, amely egy héten át mindennap megismétlődik majd. Százéves öreg tó ez, s az a problémája, hogy nem egyenletes a medre, több gödörben elfekszik a hal, így nagyon régi technikát alkalmazva riasztják, majd egy helyre próbálják terelni őket.

Elkezdődött a lehalászás… Fotó: Vajda József

Ahogy nézem, a hatalmas vízfelületen az apró pontokból alakok, majd felismerhető kezű, fejű emberek, végül megmutatkozó arcú személyek lesznek. Mikorra leszűkül a terület egy focipályányira, az egyre több csapdából kitörni készülő hal miatt már keményen kell tartani és húzni a hálót.

„Álljanak elénk szépen” – utal a végcélra a partról egy nagy bajszú ember. Pontyok, busák, keszegek, süllők, harcsák és csukák! Végetek van! Ami a háló tényleges vontatását illeti, előáll egy Mazda terepjáró, s egy parti vascölöphöz illesztett orsón keresztül hátramenetbe kapcsolva húzza a hálót, s amikor annak terhe már egyre inkább érezhető lesz, egy traktort állítanak a helyébe.

– Te már régi motoros vagy – lépek oda a gumicsizmában, kesztyűvel a vontatást irányító, stégen álló emberhez, aki arra is figyel, hogy a kötél görcsei áthaladhassanak az orsón, mire azt feleli, hogy bár most nem úgy néz ki, de ő Feri bátyámnak, a vezérnek a helyettese, a termelési igazgató.

Nagy Gábor, mint mondja, gyárilag tiszafüredi, édesapja Gelejen volt halászati ágazatvezető. Debrecenben járt az agráregyetemre, s közben az apja mellett dolgozott. 2003-tól Szarvasra került, majd ide, s itt ragadt.

– Egy méter harminc centivel magasabb volt a vízállás, de a lehalászás miatt leengedtük a vizet. Ebből a tóból az étkezési méretű piaci halakat halásszuk le – mondja, miközben figyeli a vízben gyalogló halászokat. – Háromévesek, azaz háromnyarasok itt a halak, hiszen a hidegvérű jószágok csak nyáron, a melegben tudnak növekedni.

Szakszóval élve polikultúrás a tó állománya, azaz több halfaj nevelkedett itt, már csak azért is, hogy kihasználjuk a természetes adottságokat, leginkább a természetes táplálékbázist. A növényt az amur eszi meg, a gazdasági abraktakarmányt, szúnyoglárvát, magasabb rendű állati fehérjét a ponty értékesíti, a gyomhal miatt pedig süllőt, csukát, harcsát telepítettünk alá, azok takarítják egyedeiket.

– Mi az a gyomhal?

– Ugyanúgy, mint a szántóföldi kultúrában: egy napraforgóvetésben, ha kukorica nő ki, akkor az gyomnövény. Ha keszeget tettünk a tóba, de beszokott mellé a kárász, akkor a kárász gyomhalnak minősül. Persze azt is megeszik az emberek, de ha ezt a tavat ebédlőasztalnak tekintjük, akkor ő egy óriási táplálékfelvevő konkurencia, így nagy problémát jelent – avat a kulisszatitkokba.

Nemcsak emberi erőre van most szükség. Fotó: Vajda József

Nemcsak emberi erőre van most szükség. Fotó: Vajda József

Miközben a férfi egyezményes kézjelekkel a távolodó traktort irányítja, sok mindent elárul még. Igyekeznek mindent gépesíteni, mert egyre nehezebb munkaerőt találni. Régen még tizennyolc napszámosuk volt a hasonló lehalászásoknál, leginkább agrárszakos egyetemisták, akiket ez a dolog valóban érdekelt.

Eltűntek ők is, és való igaz, a gépesítés sok területen megoldást jelenthet. Ám itt, az öreg tóban nehéz még gépesíteni, mert a halak táplálékkeresésük alatt elsodorván az üledéket, kigödrözik a tó alját. Ezért bent kell lenni, és igazgatni szükséges a háló oldalát, s csatfájával lent kell tartani az alját, hogy ne szökdössenek el a halak a halászat közben.

„Gyorsítsatok!” „Haladjál már, cseszd meg!” „Tartsd fenn a hálót, mert az ügyesebbje kiugrik belőle!” – hallik a tó tükrén visszaverődő vezényszavas munkazaj. A parton színes, és hatalmas tárolóedényekkel „szárazföldi” kollégák sietnek a hálót feszítő emberekhez. Kézzel teszik bele a halakat, de óvatosan, mintha hímes tojással bánnának.

A lényeg, hogy minél kevesebbet legyen törve a hal. A süllőkkel kezdik, az a legsérülékenyebb, beleakadhat a hálóba. „Ha hófehér a kopoltyúja, akkor már annyi.” A teherautó platójára teszik a vödröket, az azon álló két ember önti be a ficánkoló termést a vízzel töltött rekeszekbe. Amikor az öt-nyolc kilós busák következnek, előáll egy sárga darusmarkoló és egy hálóban emeli a rekeszekhez a fehér húsú példányokat. Így megy ez órákon keresztül.

Jólesik a kapucsínós bögre meleg falát szorongatni a halastavak melletti csárdában. Lévai Ferenc, az Aranyponty Halászati Zrt. vezérigazgatója mondja:

– A mai fogást 180–220 mázsára saccolom. Lehetne több is! Nem jó szögben húztuk a hálót, kissé kiforgott belőle a busa. Érzékenységi sorrend van, a süllő a legérzékenyebb, ezért azt pakoltuk fel először az élő halat szállító teherautókra. Megfullad, mert az iszapos vizet nem bírja, és bekómál.

Gyorsan kell beletenni a teher­autók tárolóinak tiszta vizébe, hogy a kopoltyúk lemosódjanak. Pontyot, hárommázsányi harcsát és egy lapátorrú tokot is láttam közöttük – szögezi le a szakember. A süllő exportra megy Ausztriába, Németországba, azt ott darabáron veszik meg, két-háromszáz kilóért idejön a vevő. A többi hal pedig a magyar piacokra kerül.

Lévai Ferenc ingázik Magyarország és Laosz között. Fotó: Vajda József

A csárda falán rajzok és archív fényképfelvételek. Megérkeznek a törzsvendégnek számító környékbeliek, mert közeleg az ebédidő. Egy drónfelvételt is látok a tórendszerről. Egy ezerhektáros tórendszer ez, amelynek majdnem nyolcszáz hektáros a vízfelülete.

Az ezernyolcszázas évek végén kezdték el építeni a Sárvíz völgyének maradványain. Szükség volt a gabonatermelő földekre, a legelőkre, mert akkoriban óriási termőföldigény volt a Monarchiában, a városi fejlődés miatt hatalmas gabonanyomás nehezedett Európára, ezért kellett lecsapolni a hajdan Székesfehérvárig húzódó óriási mocsarat. De megmaradt egy kisebbre zsugorodott tórendszer is…

A nyolcvanas évek végére már egy romokban heverő gazdaság volt itt, a tórendszer 30-40 százaléka számított használhatónak, a többit ellepte a nád. Lévai Ferenc a területet két évig bérelte, majd 1994-ben a harmadik licitre megvette. Akkor elhatározta, hogy évek, évtizedek munkájával egy multifunkcionális tógazdálkodást hoz létre.

A hal a gerince a tevékenységüknek, a családbarát horgászcentrumban évente 12–14 ezer ember horgászik egy negyvenhektáros vízfelületen. Szolgáltatóházzal, angol pázsitos kis panziókkal építették körbe a területet, s az idő bizonyított: száz horgászra még 220 vendég esik, mert hozzák magukkal a családjukat. „Aki nem plázázik, az eljön a Ferihez horgászni” – mondják az alkalmazottak errefelé. Aztán jött minden szinte magától.

– Ha már hal, legyen hozzá innivaló, ezért szőlőt telepítettünk, és van egy másfél hektáros kis bioszőlőnk, ahol rozét, kékfrankost, merlot és cabernet sauvignon szőlőt termesztünk. Büszke vagyok, hogy sokan mondják, hű, Feri, finom ez a bor.

És ennyi elég is, nem kell jobb jelző egy borra. Százötven bivalyt, ötven szürkemarhát tartunk, szalámikat, húsféléket gyártatunk. Ha valaki ezen a kincses Magyarországon nem tud meglenni a hipermarketek nélkül, akkor nagy baj van – vélekedik a vezérigazgató.

A halfogyasztási világátlag 22 kiló évente, míg nálunk csupán 6,5 kiló… Fotó: Vajda József

Lévai Ferenc a százhalombattai Temperáltvizű Halszaporító Gazdaságban dolgozott húsz évig, amely céget 1970-ben a FAO (az ENSZ élelem- és mezőgazdasági szervezete – a szerk.) alapította, és az – mint mintagazdaság – kutató, továbbképző és technológiafejlesztő központként működött. Lévai úr mérnökként már akkor bejárta a világot, 1980-ban egy Bagdad melletti keltetőház technológusa volt, majd Algéria édesvízi fejlesztésében vett részt.

Sokat utazott Ázsiában, kis gazdaságok ivadékellátásával, a korszerű vízellátás biztosításával foglalkozott. Laoszban is volt egy fejlesztési felmérése, amely során kiderült, hogy az akkori mezőgazdasági miniszterhelyettes jól beszél magyarul, ugyanis itt végzett Magyarországon. Így létrehoztak egy vegyesvállalatot, s ott tilápiából készítenek ivadékot.

A vezérigazgató is ingázik Magyarország és Laosz között, a fia pedig állandó jelleggel kint irányítja a farmot. Itt az Örsi tavaknál minden héten több tonna halat adnak el horgásztavaknak, kereskedőknek. Úgy kellett beállítani a halászat forgóját, a fajtákat és korosztályokat, hogy minden hétre jusson hal a vevők asztalára. Ez volt a céljuk, és nem akartak belemenni a multik által meghatározott harcba, hogy ki szállít be a legolcsóbban – veszem ki Lévai Ferenc mondanivalójából.

– Egyszer felhívtak, hogy hallottak az itteni magas minőségről, és hosszú távú szerződést szeretnének velem kötni. Jöjjenek le – javasoltam. Megebédeltünk, közben elmondták a feltételeiket, hogy hogyan lehet beszállítani, és hány akciót kell tartanunk, mennyi a polcpénz és mennyi a ruhapénz-hozzájárulás. Azt feleltem: igyunk egy jó kávét, és örülök, hogy itt voltak.

Mire azt felelték, hogy nem beszéltünk az üzletről. Nézzék, mondtam én, amit maguk elmondtak, azt csak egy nagyon gazdag halász tudja teljesíteni, én ehhez szegény halász vagyok, és nem vagyok a saját ellenségem. Olyan messze vannak az álláspontjaink, hogy nincs értelme tárgyalnunk.

Én nem fogok polcpénzt fizetni, féléves fizetési határidőket elfogadni, és nem hiszem, hogy nekem kellene az önök forgóeszközét biztosítani. Maradjunk jó barátságban. Ha nagy bajba kerülnek, és nem kapnak halat, napi áron azonnal kiszolgálom önöket nyolcnapos fizetési határidővel – felelte nekik a családi gazdaság vezetője.

– Gondolom, soha többet nem hallott felőlük.

– De. Három év múlva felhívtak, hogy minden beszállítójuk berogyott, tudnék nekik halat adni? – Persze, hogyne tudnék! Emlékeznek a feltételekre. – Ó, hát nálunk az előírások… – Neeem! Akkor elmondom még egyszer.

Nyolcnapos fizetési határidővel ennyi és ennyi a halak ára. Hívjanak vissza délután, biztosan még kell tárgyalniuk valakivel. És egy óra múlva azzal hívtak: Lévai úr, mindent elfogadunk, csak szállítson azonnal. Szállítottam nekik egy hónapig, míg nem találtak olyat, aki belement a mutyijukba.

Itt, az öreg tóban nehéz még gépesíteni. Fotó: Vajda József

Itt, az öreg tóban nehéz még gépesíteni. Fotó: Vajda József

Évente összesen ezer tonna hal kerül tőlük belföldön az asztalra. De ők kezelik a tatai Öreg-tavat is 217 hektáron, és van még Soponya térségében és a Hortobágyon is száz-száz hektár felügyelt tavuk. Lévai Ferenc a hazai halágazat szószólója is.

Mindenhol elmondja, hogy a magyar halfogyasztásnak nem csak a mennyisége kevés, hanem a szerkezete is rossz. A magyarok egy része csak karácsony előtt eszik halat, mintha az az ünnep része lenne. Sok feldolgozott ételt és műhúst eszünk, a nem itthon termelt termékek olcsósága bizony az egészségünkön is meglátszik. A halfogyasztási világátlag 22 kiló évente, míg Magyarországon 6,5 kiló. (Japánban 75, Portugáliában 68 kiló ez a szám.)

– A magyar fogyasztás fele édesvízi, a fele tengeri. Az édesvízi hal ma már jóval biztonságosabb, mint a tengeri. Élelmiszer-biztonsága teljesen megoldott, míg a tengerekben Európa nagyságú szeméthegyek úszkálnak, és a lebomló műanyag a halak szervezetébe kerül – szögezi le a férfi.

– Mi azt szeretnénk, ha minden péntek a halfogyasztás napja lenne. Legyen halpéntek, mint régen. Az ember egy fantasztikusan jól összerakott biológiai motor. Hogy abba milyen üzemanyagot teszünk, csak rajtunk múlik.

Ma már nem kapálunk, nem hajolunk, nem futunk, és ehhez a tevékenységhez nem kellene állandóan rántott húst és pörköltöt enni, ehhez az életmódhoz könnyű saláta és hal kellene. Ezt tudják a mediterrán világban, csak még mi nem ébredtünk fel. Ez népegészségügyi probléma! Sok mindent elkerülhetnénk, ha a motort jobb üzemanyaggal táplálnánk.

A hal százas oktánszámú, azt együk… Ha csak péntekenként, már boldogabb, egészségesebb nemzet leszünk.

Hangulatkép a parton. Fotó: Vajda József

Ebben a pillanatban belép egy halász a brigádból, szemével a vezért keresi a csárdában.

– Mennyi lesz a fogás? – kérdi a gumicsizmás embertől Lévai Ferenc.

– Háromszáz mázsa, de vegyesen.

– Ó! – szisszen fel beszélgetőtársam.

– Az miért baj? – kérdezem tőle.

– Leszedtük a süllőt, majd a busát. Ha minden ponty nagyobb, akkor szákkal merjük, és hamar végzünk. Most viszont méretre nagyon vegyes lett, sok a kiló alatti példány, így minden egyes halat meg kell fogni, és úgy dobni a szákba vagy vissza a tóba.

Háromszáz mázsa tízezer darab halat jelent. Szép a tavaknál a naplemente is, de estig sem végzünk vele.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.