Perpatvarok a Hymnus körül
Az irodalomtörténész megpróbálja kinyitni az áporodott szagú gyászházzá vált irodalmi pantheon ablakait – majd’ száz éve így fogalmazott Móricz Zsigmond. Ezt a „legendahántást” választotta küldetésül és könyvének címéül a szépíró-tanár Milbacher Róbert is.
Mennyire volt tahó Toldi Miklós? Miért kellett bujdosnia Jókai Mórnak? Tényleg öngyilkosságra készült Tompa Mihály? Orosz kém volt-e Petőfi, és vajon plagizált-e? Van-e malom a pokolban? Folytathatnám a meghökkentő kérdéseket, amelyekre Milbacher Róbert megadja a választ az 50+1 tévhit a magyar irodalomban alcímet viselő könyvében. Tudományos igényű kutatásaira alapozva olyan félreértéseket és téveszméket igyekszik tisztázni, amelyek rátelepszenek a jól ismert szerzőkre és műveikre egyaránt.
A kultúra napja, január 22. környékén a Kölcsey Ferenc Hymnusával kapcsolatos történetekből szemezgettem. (Azért lett éppen ez a jeles napunk, merthogy 1823. január 22-én fejezte be a szerző a szöveget a kézirat tanúsága szerint.) A keletkezés körülményeiről rendszerint több szó esik, mint az utóéletéről.
Történt például 1903-ban, hogy a következő címmel jelent meg egy cikk a Religióban, a pécsi katolikus teológiai folyóiratban: Lehet-e a Kölcsey-féle Hymnust a templomban énekelni? Elsősorban a versszöveggel voltak dogmatikai problémáik, ugyanis a bűnökért előre történő megbűnhődés – „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” – katolikus szempontból, kis túlzással, eretnekségszámba ment.
Emellett feltűnik az imához méltatlan anyagi jellegű kérések problémája is, ugyanis csak lelki jellegű javakat kérhetünk Istentől, nem bőséget. Komoly teológiai vitára (a szerző megkockáztatja: izzadságszagú erőlködésre) volt szükség ahhoz, hogy a Hymnust végül is „felmentsék” az eretnekség vádja alól.
Milbacher Róbert is osztja azon véleményt, miszerint a Hymnus nem feltétlenül annyira „búvalbélelt szöveg”, mint sokan gondolják. Kölcsey ugyanis ugyanúgy Isten kiválasztott népeként kezeli a magyart, akárcsak a zsidót, hiszen a honfoglalást a zsidó nép Kánaánba való bevonulásának eseményével állítja párhuzamba: „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére”.
Szeretnénk hinni, hogy a Himnuszunk – így, ahogy van – örök. Igaz, a diktátor Rákosi Mátyás anno kissé rossz néven vette, hogy a kommunizmust építő Magyarországnak azzal a fohásszal kezdődik a Himnusza, hogy „Isten áldd meg a magyart”. Ezért felkérte Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt arra, hogy ugyan írnának már egy újat. Mire állítólag Illyés azt mondta, hogy meg van az már írva, míg Kodály annyit jegyzett meg a bibliai óvástételt idézve, hogy ahhoz sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem lehet.
