Sors és választás: a Dippold-saga

Van, aki egyszer csak úgy érzi: eljött az ideje, hogy elmesélje családja, gyermekkora és az általa szemlélt emlékek, no meg a világ működését – ilyen ember az irodalmár-újságíró Dippold Pál is. Nem biztos persze, hogy ez egy számvetés. De a belső óra jelezhet, összegyűlhet annyi emlék és élmény, ami már egy kötetet kitölt.

A szerző őszintesége felől pedig ne legyen kétely bennünk: szembesíti az olvasót azzal is, hogy nem vele foglalkozik elsősorban. Egy­sze­rűen csak itt volt az ideje, hogy megszülessen ez a kötet, ahogy egy méltatója is kifejti: a létezés története. S nemcsak a családregényeket kedvelőket, de a képzőművészetet szerető olvasókat is boldogítja majd a barangolás a szerzővel: számos festmény illusztrálja a történeteket, inspirálta az emlékek előhívását, így aztán pihentethetjük a szemünket emberen és tájon, épületeken és illusztris tárgyakon.

Dippold Pál tehát áradó mesélőkedvvel, Bohumil Hrabal-féle humorral és Garcia Márquez-féle végtelenítési hajlammal felvértezve vágott neki az írásnak. Családi és egyéni történetek sorjáznak itt: örmény, osztrák, francia. német felmenőkről, I. világháborús emlékműről és Ficsúr kutyáról, a villanyszámla kifizetésének nehézségeiről, híres szentünkről, Erzsébetről, hosszas részletek a drótszamarazás adta szabadságról, kevéske a Pink Floydról, s még egy kis irodalomtörténet, no meg politika is elfért a Vértérkép lapjain.

Ne gondoljuk ugyanakkor, hogy csak szép és jó kísér majd bennünket, mert a család tragikus életpillanatai, a szülők elvesztésének fájdalma valahol a kötet közepe táján döbbenti majd rá az olvasót a kíméletlen valóságra, ami ott zakatolt Hrabal történetei mögött is, és ott él minden komoly és emelkedett pillanat hátterében. Dippold Pálnak azonban megadatott, hogy a művészetek segítségével, barátságai és belső iránytűje révén, biztosan navigáljon számos akadály között.

Mindent összevetve a kötet könnyed és egyben súlyos is, ajánlható gyakori újraolvasásra, de egy este alatt semmiképp se akarjuk végigolvasni. Úgy az igazi, ha elegendő időt hagyunk rá.