Szárazvirágból, hitből és emberségből

Tolnán, Kiss Géza szárazvirág-kötészetében egész évben ezrével készülnek a grincsfák, adventi koszorúk, egyéb kompozíciók, hogy Európa és a világ messzi tájaira is eljussanak. Az Erdélyből elszármazott üzletember ízig-vérig humanista: virágüzemében hátrányos munkaképességű alkalmazottaknak biztosít munkalehetőséget.

LakóhelyemSánta András2020. 12. 14. hétfő2020. 12. 14.

Kép: Kiss Géza virágkötészete Tolna település női dolgozók munkások 2020.11.24 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Szárazvirágból, hitből és emberségből
Kiss Géza virágkötészete Tolna település női dolgozók munkások 2020.11.24 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

A tolnai vállalkozás háromszintes, mintegy félezer négyzetméteres főépüle­-te egykor textilgyárként mű­ködött, majd később, a szocialista időkben a Pamuttextil Művek leányszállásának adott otthont. A városka csendes, békés övezetében álló épület félhektáros földterületét elöl valóságos arborétum szegélyezi, hátul, az udvaron pedig tyúkok, kakasok kapirgálnak, kutyák csaholnak az érkezőre, akit azon nyomban különös hangulat ragad el.

Az üzemnek, az irodáknak, a tárgyalóhelyiségeknek és a család otthonának is helyet biztosító épületegyüttesbe toppanva megkerülhetetlen a szemnek a hatalmas fényképes tablómontázs, amely azt hirdeti, hogy az ingatlan 1998-ban menekült meg a rá váró enyészettől, és született újjá.

Fontos a szemmérték és a jó kézügyesség. Többen évtizedek óta dolgoznak itt. Fotó: Németh András Péter

Nemcsak a műhelyben, hanem a folyosókon és minden egyes helyiségben jellegzetes száraznövény-illat árad, miközben a házigazda irodájáig igyekezve két méretes akvárium mellett is elhaladunk. Szereti a halakat? – kérdem, mire gondolkodás nélkül jön a válasz, amely egyfajta jelszóként végig ott marad velünk: – Nemcsak a halakat, általában az élőlényeket szeretem. Az embereket is.

Szeretett sztahanovisták

A szárazvirág-birodalom bebarangolását az udvarház egyik szárnyában meghúzódó műhelyben kezdjük. Az álmos baromfiudvarról a tágas terembe lépve nyüzsgő manufaktúra élete tárul elénk. A helyiség közepén hatalmas munkaasztal, amely körül leginkább asszonyok serénykednek, de akad férfi munkaerő is.

A munkalapokon hegyekben áll a toboz, ragasztó szaga terjeng, a dolgozók a terméseket hurkapálcákra applikálják, majd kötegelik. Ez a mostani elvégzendő feladat, egy holland vállalat megrendelése, amely a világ minden szegletébe szállítja az itt készülő termékeket. A műhelyben jókedv, de­­rű uralkodik, a szokásos sztereotípiák szerint az ember nem is hinné, hogy az alkalmazottak többnyire hát­­rányos munkaképességűek.

Egyikük, az imént említett férfi például siketnéma, és két kezével gesztikulálva mu­tatja, magyarázza, hogy ő már bizony tizenkét esztendeje itt dolgozik. Munkaadója, Kiss Géza büszkén jegyzi meg: – Ő az egyik legjobb mun­­kaerőnk, valóságos sztahanovista.

Odakinn fagypont körüli a hőmérséklet, de a manufaktúrában parázs munka folyik. A nyüzsgésben szabódva szólítom meg az egyik asszonyt, a vállalkozás legrégibb munkavállalóját, Link Rudolfnét, hogy mióta is dolgozik itt. Azt mondja, huszonhét éve szegődött el a virágkötészetbe. Előtte a paksi atomerőműben dolgozott, de megbetegedett, vissza már nem mehetett, így a munkaügyi központból irányították ide, ahol felvették.

Nyarat, napsütést idéző szépségek. Fotó: Németh András Péter

Nemcsak egyszerűen szereti a munkáját, hanem megnyugtatónak tartja, ráadásul a végeredményben még gyönyörködni is lehet – magyarázza derűsen. Amikor pedig a főnökeiről kérdezem, azt válaszolja, annyira szereti őket, hogy néha már családtagnak érzi magát ebben a házban. Bízik a munkaadóiban, mert tudja, hogy a mostani koronavírus-válsághelyzet előtt is már több nehéz időszakot átvészeltek, ezt is biztosan meg fogják oldani.

– Aztán ha majd nyugdíjas leszek, és kelleni fogok még, visszajövök – teszi hozzá bizakodva.

És úgy tűnik, a törzsgárdatag alkalmazottnak jó oka van a bizakodásra. Ugyanis üzemlátogatásunk a régi épülettel még korántsem ért véget. Vendéglátónk kalauzolásával egy másik műhelyt is meglátogatunk a városka közeli részében. Az odaúton romos, gazzal, cserjékkel benőtt épülettorzók mellett haladunk.

Ezek a lakó- és kiszolgáló-épületek egykoron a helyi szovjet harckocsizó laktanyához tartoztak. Néhányat közülük mára felvásárolt a nyughatatlan beruházó, Kiss Géza. Az általa felújított új üzemépület látványa élesen elüt a romlás imént látott képeitől: a frissen vakolt homlokzaton nemzetiszínű és uniós zászló leng egymás mellett a tél eleji hűvös szélben.

Történetesen ennek az épületnek is különös múltja van: néhány évtizede a fegyverrel őrzött kerítések mögött itt fürdőztek a szovjet katonák feleségei. A fürdőépület medencéjét már elbontották, a wellnessező katonafeleségek pedig ki tudja, merre járnak...

No, de térjünk vissza a jelenbe. Az itteni manufaktúrában pontosan ugyanazt a munkafázist végzik az alkalmazottak, mint odaát: ragasztják a hurkapálcákat, fúrják a tobozok alját, csokrokba rendezik az elkészült kis buzogányokat, hogy végül ezeket a Hollandiába szánt félkész díszárukat hatalmas kartondobozok nyeljék el, a dobozokat pedig az épület előtt veszteglő, még hatalmasabb pótkocsis kamion raktere.

Sokszor minden termés külön megmunkálást követel. Fotó: Németh András Péter

Az üzletmenet kiszámíthatósága szempontjából kiemelt jelentőségű egy ilyen nemzetközi partnerkapcsolat, hangsúlyozza Kiss Géza: több mint húsz éve, 1999 óta gyártanak és szállítanak ugyanannak a holland díszkellékeket forgalmazó vállalatnak, a partner teljes megelégedésére, ami ékesen bizonyítja, hogy Tolnán a Nemere Silvano műhelyeiben minőségi munkát végeznek.

Grincsfák mindenütt

Az európai piacon a mindenkori aktuális vásárlói igényeket is ki kell szolgálni. Tisztában van ezzel a lelkében ifjú tulajdonos, aki nemrég ünnepelte hetvenharmadik születésnapját. A műhelyben az úgynevezett grincsfákra hívja fel a figyelmet, a cég termékkínálatának különlegességeire, amelyeket Magyarországon ők gyártottak elsőként.

Nagy divat lett, ezért előtérbe került a grincsfakészítés. Fotó: Németh András Péter

Néhány éve ezek a kerti- és szobadíszek is a karácsonyi készülődés kellékei, akárcsak az adventi koszorúk, díszített fenyőágak. Talán az olvasók közül is sokan ismerik A Grincs című mesét, amelynek eredeti változata az ’50-es években jelent meg egy amerikai magazinban. A történet arról szól, hogy a visszahúzódó, de lelke mélyén jóságos Grincs manó nem igazán kedveli a karácsonyt.

Igen ám, de egy kislány ráveszi, hogy küzdje le ellenszenvét, és vegyen részt a kisvárosuk karácsonyi ünnepségén, ahol azonban a polgármester megsérti a szőrmókos teremtményt. Ekkor a Grincs sértődöttségében úgy dönt, hogy elveszi az emberek karácsonyát, vagyis ellopja az összes karácsonyfát, ünnepi díszt, fényfüzért, ajándékot.

Ám akciója kudarcba fullad, mert az emberek tovább ünnepelnek, azt hirdetve, hogy a karácsony valójában a szívekben él. Ettől végül a Grincs is elérzékenyül, és visszaadja a karácsonyt. A történetből filmet is forgattak, és hatására világszerte terjedni kezdett a grincsfadivat. A száraz növényekből, elsősorban mezei zsurlóból készült ünnepi dísz különlegességét a formája adja, hiszen csúcsos, lekonyuló teteje egy manó sapkájára emlékeztet.

Ha Grincs, hát Grincs, Kiss Géza halad a korral, kiszolgálja az újdonságok iránti igényeket.

Ennyi élmény befogadása után az akváriumos dolgozószobában ülünk le egy kis beszélgetésre, hogy megértsük, miként történt mindez Kiss Gézával, aki Erdélyből, a Kovászna megyei Kézdivásárhelyről keveredett erre a vidékre, anélkül, hogy korábban bármi kötődése lett volna ide.

Nehéz kezdet

– A nyolcvanas években súlyosan megromlott az egészségi állapotom, és a román orvosok azt mondták, legfeljebb másfél évem van hátra. Akkoriban a szülőfalumban, Esz­tel­neken voltam termelőszövetkezeti elnök, ami igen stresszes életformát jelentett, az orvosok pedig minden izgalomtól eltiltottak.

Kiss Géza a kellemetlen orvosi hírek után új életet kezdett. Fotó: Németh András Péter

A mezőgazdaságban ismert volt a nevem, és Magyarországra, Dombóvárra is eljutott a hírem, méghozzá a dalmandi kombinát vezérigazgatójának, Vas Istvánnak a fülébe, aki megkeresett, és igazgatóhelyettesi állást ajánlott, azzal a kéréssel, hogy egy év elteltével vegyem át a kombinát vezetését.

– Végül mi vitte arra, hogy szárazvirág-kötészetre alapuló vállalkozást indítson?

– Ezt afféle menekülőútnak gondoltam ki magamnak, és a dalmandi kombinát felszámolása után a véletlenek közrejátszásával került sor arra, hogy ma ezzel foglalkozom. Annak idején a helyi munkaügyi kirendeltség vezetőjével behívattam a környékről harminc asszonyt, akiknek bemutatót tartottam virágkötészetből, hogy lássák, mivel is kellene majd foglalkozniuk. Életemben nem csináltam még addig ilyet.

Ráadásul az asszonyok lesajnálóan figyeltek, hogy na hiszen, majd egy férfi mutatja meg nekünk? Nem volt ez egy szokványos történet. De én azt mondtam magamban, hogy ha egy kézdivásárhelyi férfi ismerősöm ezt meg tudta csinálni, akkor én is meg tudom. Készítettem hát egy gyertyákkal díszített egyszerű koszorút, és mondtam, ennyiről van most szó, s nem többről, de majd később többről is beszélhetünk. Így kezdődött.

– Sok megváltozott munkaképességű alkalmazottja van. Mekkora a létszám manapság?

– Most harmincnyolcan vagyunk, beleértve jómagamat is, aki szintén megváltozott munkaképességűnek számítottam súlyos szív- és érrendszeri problémáim miatt a nyugdíjazásom előtt. Én mindig segítőkész voltam bárkivel, pláne, ha olyanról volt szó, aki segítségre szorult.

Gondos csomagolást követően indul a szállítmány külföldre. Fotó: Németh András Péter

Azt vallom, hogy aki segítségre szorul, annak segíteni kell. Ráadásul visszakapom ezt, hiszen ha túlórázniuk kell a rengeteg hollandiai rendelés miatt, akkor zokszó nélkül túlóráznak. Tudják, hogy a cég hosszú távú megmaradásának ez is a feltétele.

– A koronavírus-járvány hogyan érinti a vállalkozásukat?

– Úgy nem alszom el, hogy ne imádkoznék a családom és a nemzetünk egészségéért. A nemzet ugyanis sok családból tevődik össze, és ha nem egészséges a nemzet s a családok, akkor bizony egy ilyen járvány szörnyű tragédiába torkollhat.

A bemutatóterem változatos díszei. Fotó: Németh András Péter

Korán száll le a sötétség ilyenkor, télvíz idején, ráadásul a köd is megülte már a tájat, búcsúzkodunk, menni kell. Vendéglátóink a csípős idő ellenére a kapuig kísérnek. Kiss Géza azt mondja, útravalóként szeretné megosztani édesapja néhány gondolatát, aki világot járt és családcentrikus ember volt, így négy fiára fontos intelmeket hagyományozott.

– Azt mondta, bárhova is kerülünk az életben, mindig viselkedjünk úgy, hogy mindenki felnézzen ránk. Mindig hagyjunk magunk mögött valamit, ami a jövő generációnak hasznos lehet. Ha esetleg nem lesz pénzetek, akkor is ültessetek legalább tíz almafacsemetét, hiszen az is maradandó bizonyos ideig – tanácsolta.

Én pedig mindig próbáltam az intelmei szerint élni, Erdélyben és itt, Tolnán is igyekeztem maradandót hagyni magam után. Ne feledjük: mint minden, az élet is véges!

Ezek is érdekelhetnek