Visszaút a természetbe

A mi csipet csapatunk Toszkánáig ugyan nem jutott, a tavaszi vész kikiáltása előtt pár nappal a kiskunsági homokdűnék közt, a lajosmizsei tanyák vadregényes világában találtuk meg belső Toszkánánkat és önkéntes szabadságunkat.

S bár a tanyaboltban hetekkel ezelőtt megjelent a budafoki élesztő, tudatva, véget ért a felfordulás, a nagyvárosba egyelőre nincs visszaút – hiszen bezárásunk azzal kezdődött, hogy kizártuk magunkat a városból –, viszont mesélnivaló az van, igen.

A Dekameron – Révay József fordításában – életre kelt a homokháton: „E birtok alacsony dombon feküdt, mely az országúttól minden irányban meglehetősen távol esett, és sűrűn borították mindenfajta dús zöld lombozatú fák és cserjék: gyönyörűséggel pihent rajtok a szem.”

Figyelem kérdése csupán, észrevesszük-e a hasonlóságot, hiszen kis tanyánk is rétek és tündéri kertek szomszédságában terül el. Az álmos vasárnap délutánok hangulatát idéző vidéken tér és idő a maga lassú, homokszitáló hömpölygésével rendeződik át. Aminek éppen itt volt az ideje.

Az érkezés másnapja úgy telt, mint az első nap az iskolában. Köröttünk nem kockaházak, s a kockaházak előtt nem öregecske autók, csak tehenek, ameddig ellátunk: fehérek, feketék, tarkák, az pedig rögtön egyértelműnek tűnt, hogy tejért nem a kecskeméti Tescóba fogunk járni ezentúl.

A friss tehéntej igazán jól mutatna reggelente a kávéban. A szomszéd, bal felől nyolcszáz méter, meglepően érdeklődő, fényes szőrű barna jószágai – úgy egyszerre vagy ötven – kíváncsian kukucskáltak be az autó ablakán. Hát csak akad pár csepp tej itt karanténidőben!

A cserzett arcú bácsika és nénikéje nem fogadott kelletlenül, előbbi azonnal rá is bólintott a kérésre: hát, ha megfeji, viheti. Majd elárulták: ezek finom húsú limuzinok. Franciásan: limou­sinok. Bizony, bizony, Mehemed, itt, náluk, vidéken nem minden tehén fehér vagy fekete.

Már megint honnan menesztették ezeket a marhákat, gondolhatta a két öreg. Volt itt tavaly nyáron egy német lány, az hetekig fotózta a csordát, de nem tudják, mit talált annyira érdekesnek a marháikon.

Néhány héttel később, úgy a tavasz tizenkettedik pillanatában a Charolais-telep mellett toltam a nem egészen homokfutónak tervezett biciklimet – meg a rosseb ebbe a viharfújta szélbe is, mindig szembe, sosem háttal. A süppedős, vizet, biciklit és Suzukit az utolsó cseppig mélyen és azonnal elnyelő homokos dűlőutakon.

Hálával gondoltam a traktorosra, aki előző nap kivontatta Jesszuskámat a homokdűne mélyéről. „Elsüllyedtek?” – ennyit kérdezett csak, amikor gyalogosan meglátott.

Errefelé 600-800 méterenként követik egymást a tanyák, nem mondanám, hogy nagy a népsűrűség. A második nap az iskolában-élmény akkor ért, mikor rájöttem: a tanya errefelé se több, se kevesebb, mint maga az épület, a ház, ahol élnek. Föld, erdő, legelő, semmi más nem jár hozzá magától értetődően – mert eddig ezt magától értetődőnek vettem.

És akik ilyenben élnek, bizony ugyanúgy a szegények népes táborát gyarapítják, mint száz, ötszáz évvel ezelőtt: fedél van a fejük felett, de egyebük, néhány állatnál többjük aligha. Kecske, tyúk az udvaron, rozzant traktor, és persze a tanyasi centrumkutyák, az idegent láncról ugató ebek. A pályázatokat nem rájuk szabták.

Egy közeli akácosban áll az a tanya, ahol a 83 éves Pista bácsi és a 75 éves felesége, Rózsika néni él. 1981-ben költöztek Kispestről a mizsei tanyavilágba, Pista bácsit az állatok gondozására vette fel az akkori főnöke, egy tetőfedő kisiparos. A vállalkozó vidéken ugyan befuccsolt, a házaspár viszont gyökeret eresztett a sívó homokon. Azóta is itt élnek.

Pista bácsi a gazdaságban – a farm talán nem a legjobb kifejezés a még pislákoló, az összetartozásra odafigyelő kiskunsági tanyavilágban – ellátja az állatokat. Amit tudnak, elvégeznek. Amit meg nem, az megy a levesbe – vagy a kecskepöribe.

A tulajdonosok szinte családtagként bánnak a tanyájukon élő idősekkel. Rózsikát hetente egyszer még a mizsei Pennybe is elviszik terepjáróval, csapnak egy nagybevásárlást. Ezt hívják szociális hálónak? Éppoly idegenül csengenek e szavak is, mint a farm. Itt, náluk, vidéken hívjuk inkább gondoskodásnak. A kiszolgált lovat sem hagyják az útszélen.

A szétszórva élő közösség jövőjéről nem túl bizakodó szavakkal beszél a Charolais Kft. vezetője. Bujdosó Márton szerint a Lajosmizse környéki tanyavilág mára nagyrészt az enyészeté lett. A hetvenes éveiben járó, számos hazai és nemzetközi elismerést szerző szarvasmarha-tenyésztő agrárszakember egész életét Lajosmizsén töltötte.

A környező tanyákat és tanyasiakat nála jobban kevesen ismerik. 1977-ben még 530 tanya volt a majdani Kossuth Szövetkezet területén, ebből 470 élő tanya, ahol családok százai gazdálkodtak, éltek és reméltek. „Ez a tanyavilág most fordítottan van, az 530-ból ha 100 élő, sokat mondok. Szépen lassan tönkrement, s ami különösen fájó, hogy a rendszerváltás után gyorsult fel a tanyavilág összemenetele, nem is a szövetkezeti időkben.

A lajosmizseiek speciális helyzetben éltek itt, nem téesz működött, hanem szakszövetkezet, integráltuk a tanyás gazdákat, attól függően, ki mivel foglalkozott, gyümölccsel, zöldséggel, vagy épp állatot tartott. Úgy adtunk el 8-10 ezer sertést évente, hogy közben mindenki otthon nevelte az állatot.

Jól éltek, gazdálkodtak mifelénk, virágzott a tanya, működött. Amikor az 1970-es években elkezdték villamosítani, a szövetkezet a költségek 70-80 százalékát viselte, akik kérték, minden tanyára került áram.”

S hogy miről árulkodik a bámész turistának egy-egy nádtető árnyékában megbúvó napelempanel vagy a John Deer? Gazdáik kiválóan lavíroznak az uniós – és hazai – pályázatok sűrűjében.

A nagyvárosban űzött világi életből azért egyvalami gyorsan visszatért a karantén elmúltával. A kávézás – bárhol, ne csak otthon. Így vált a Csikó borozó a napi egy jó kávé szentélyévé. Az országúti westerncaféban nagyobb a forgalom, mint a pesti bulinegyedben, persze csak férőhelyarányosan.

Itt döbbentem rá, mennyire jól is állunk a közlekedési balesetekkel és a halálozási statisztikával. Ahhoz képest, hogy minden kamionsofőr, biciklis vagy lovas kocsis, ki ide betér, vodka-sör nélkül csak ritkán távozik, viszonylag kevesen halnak meg. De ettől még nem önt el végtelen nyugalom, miközben az igazságosság és méltányosság jegyében egy, a középső sávra porlott úton biciklizek.

Tér és idő a maga lassú, homokszitáló hömpölygésével rendeződik át. Néha azért ugrik nagyobbat, legalábbis lóugrat, csak hogy ne érezzük az egyhelyben toporgást. Akkor döbbentem rá erre, mikor a Csikóból sokadszor kilépve, átellenben hirtelen feltűnt a lovas kocsi mögött ágaskodó hatalmas napelempark.

A vasárnap délutánok hangulatát áthatja a tanyaturistának nagyvonalúan grátiszban szánt kesze-kuszaság. Az, ahogyan K. bácsi a birkáit a Citroënből legelteti, vagy ahogy jobb esetben a nádtető mellé és nem a nádtetőre szerelik a napelemet – ha épp arra lehet pályázni, nosza, csípjük meg gyorsan! –; de az is árulkodó, ahogyan keveredik az ősi a modernnel – vigyázat, ez nem jelenti a korszerűt, a fenntarthatósággal még nem találkoztam errefelé.

Sok minden arra utal, hogy itt nem feltétlenül és nem minden halad és fejlődik lépésről lépésre – az organikus talán nem a legmegfelelőbb kifejezés itt, náluk, vidéken –, hanem a kiskapuk és ötletszerű, nem e tájra, nem a magyar tájra szabott lehetőségek mentén. Ami így válik egyszerre cifrává és nyomorúsággá.

Az ötletszerű lehetőségek hazájában mire jó egy kocsmai beszélgetés! A Csikóban jött szembe a visszautasíthatatlan ajánlat is: az idei szamócát (sem) az eper fővárosában, a szezon utolsó napjaiban is még drágán (legalábbis a sok üveg lekvárhoz mérten borsos áron) áruló mizseiektől veszem. Hetényegyházán, innen 40-50 kilométerre bizony töredékébe kerül.

Az idő persze alapjában csak nekünk, embereknek kusza és kiszámíthatatlan a kiskunsági futóhomokon. Van azért néhány biztos pont. A szomszéd szerint a dámszarvas és az őzek este félhetesek.

Ha a mögöttünk elterülő mezőn késnek tíz percet, már a helyi vadásztársaság számát keresem, körmöt rágva a kétségbeeséstől. A róka viszont esténként kivárja a szürkület legsötétebb pillanatát, csak aztán kezd visítva ugatni. Ha húsvéthétfőn senkivel és semmivel nem találkozol, egy élőlény biztos szembejön veled: a mezei nyúl.

Mint ahogy az is biztos, hogy az ország távoli vidékeiről érkező méhészek vándorcsapata minden májusban a mizsei akácok közt tölt 10-12 napot. Hónapokig csak hintamadárnak hívtuk azt a madarat, amelynek hangja a hinta nyekergésére hasonlít.

A csiripelés – talán nem a legmegfelelőbb e kifejezés – minden este pontban nyolc óra tízkor indul. A tanyaiskola sokadik napján tudtuk csak beazonosítani háromféle applikáció segítségével a füles kuvikot.

S mi az, ami biztos még? Hogy egyszer minden tanyaturista belép a Magyar Madártani Egyesületbe. Aminek éppen itt volt az ideje.