Magányosság, vagy önkéntes egyedüllét?

Élhetünk társas magányban, rossz és szeretetlen párkapcsolatban, ahol magányunk kínzóbb, mintha magunkra maradva, de személyiségünket megőrizve rendezkednénk be.

Élhetünk egyedül, mégsem érezzük magányosnak magunkat, bár néha ránk tör a keserű érzés, s olykor-olykor szenvedünk az egyedülléttől.

Élhetünk viszont boldogan is egyedül, mert életünket kedvünk szerinti önállóságra rendeztük be.

Önmagunkkal is sajátos társas viszonyban, valamiféle furcsa dialógusban élünk. Szabályainkat ilyenkor saját magunk határozzuk meg. Csakhogy valaki minél tovább él egyedül, annál valószínűtlenebb, hogy valaha kedvet érez majd a párválasztáshoz. S ez a magányos farkasok számára éppen olyan nagy kihívás, mint azoknak, akik felnőtt gyermekükkel vagy idősödő szüleikkel élnek közös háztartásban.

A magányt így megkülönböztethetjük az egyedülléttől, és eltérően értékelendő az is, amikor valaki hosszabb időt tölt egyedül az egyik vagy másik állapotban. Nem mindegy az sem, hogy saját elhatározásából teszi-e, vagy sorsszerűen szenvedi el. A magányosság szomorú és ijesztő, vagy fájdalmasan reménytelen állapot. Az önként választott egyedüllét mindennapi békesziget, amely táplálja belső világunkat, és – különös módon – véd a magánytól. A magányos ember úgy érzi, hogy láthatatlan, de szilárd fal választja el azoktól, akik a túloldalon élnek. Csak néha vágyakozik közéjük, akkor is bátortalanul és annak biztos tudatában, hogy magányába bármikor visszavonulhat. Sokan feltették már a kérdést: mikor lesz magányos valaki.

A lélekgyógyászok úgy tartják, a magány első állomása, amikor kisgyermekkorában valaki megérzi, hogy magának valóbb, mint a többiek. S ami még ennél is rosszabb: ha a külvilág, vagy éppen a szülők adják a gyermek tudtára: ő rosszabb, kezelhetetlenebb, megközelíthetetlenebb, mint a többiek. Ez a vélt vagy valós kizárás végigkíséri ennek az érzésnek az elszenvedőjét. Már a kisgyermek is képes alárendeltté és bizonytalanná válni társaival szemben. Felcseperedve pedig, a párkapcsolatában is kisebbrendűségi érzéssel küszködik, kudarcot kudarcra halmoz. Az így „kirekesztett” ember – önvédelemből – előbb-utóbb ideológiát gyárt ahhoz, hogy miért is jó egyedül élni. Teszi ezt akkor is, ha titokban sóvárog a simogatás, a gondoskodás, a szeretet után. De úgy véli, hogy képes mások elvárásainak megfelelni. Aki pedig nem hisz önmagában, az képtelen másokban megbízni.

Összegubancolódik a szeretet utáni sóvárgás és a csalódástól való félelem. A szeretetlen ember gyakrabban betegszik meg, válik szorongóvá, lemondóvá, depresszióssá. Életében a félelem győzedelmeskedik, ezért a lemondó elvárás megteremti a maga valóságát. A magány a szívben, a lélekben lakik. Ezért lehetséges, hogy a nagycsaládos férfi vagy nő olykor magányosabbnak érzi magát, mint az, aki berendezkedik az egyedüllétre, megteremtvén saját, elszigetelt, önálló világát.