Kitört a csengőfrász

Nem fogják elhinni: lassan ötvenesztendős kollégám arra panaszkodik, hogy ilyenkor, szeptember elején mindig gyomorszorító érzés vesz erőt rajta. Hogy miért? Mert önkéntelenül is eszébe jutnak gyerekkorának nyár végi napjai, amikor már előre rettegett attól, hogy megint egyenköpenyben, jól fésülten kell szorongania a padban. S hogy megint kezdődik egy tanév, ismét többet várnak tőle, mint amire képes. Pedig nem volt ő bukott szamár, épp csak egy négyes tanuló – csak éppen kimondatlanul éreztették vele: az orvoscsaládban, ahová született, az a minimum, hogy jeles rendű legyen. Elég volt egy-két becsúszott rossz jegy, és az iskola máris kudarcai színhelyévé vált – egy életre.

Azt gondolnánk, hogy az eminensek szívrepesve várják a becsengetést, míg a rossz tanulók leszegett fejjel szitkozódnak a közelgő „sorscsapás” miatt. Ám a kutatások szerint a rosszféle stressz, mely akár iskolabetegségbe is torkollik, a minden áron bizonyítani akaró kitűnő tanulókat is éppúgy veszélyezteti, mint a bukdácsolókat. Mindkét végletben az átlagnál több a hiányzással töltött napok száma. A kiválóan helytálló diákokat a túlzott megfelelni vágyás teheti fejfájóssá, álmatlanná. A pocsékul teljesítőknél pedig az örökös kudarcélmény igazi hányingert, hasfájást okozhat. Az iskolakerülő nebulók hajdan krétaevéssel, lázmérő-dörzsölgetéssel próbáltak súlyos kórt szimulálni. Manapság azonban a tanárok és a szülők olyan elvárásokat zúdítanak a tanulókra, hogy a túlérzékeny gyerekeknél valódi betegséggé fajulhat az „iskolafóbia”. Jó esetben a család nem tetézi, hanem oldja az iskolai görcsöket.

Szülőnek lenni azonban embert próbáló feladat. Egyrészt ugye, éreztetnünk kell a csemeténkkel, hogy akkor is szeretjük, becsüljük, ha rossz jegyekkel kullogott haza. Másrészt tárgyilagosan fel kell mérnünk, valójában mire is képes a szemünk fénye. Ha a lustasága miatt csapnivaló a bizonyítványa, akkor bizony fülön kell csípnünk őkelmét. Ám, ha azért nem megy neki az olvasás, írás, számolás, mert tanulási zavarral küszködik, akkor villámgyorsan szakember segítségét kell kérni. Szerencsés esetben olyan pedagógussal áldott meg minket a sors, aki felismeri, hogy azért izeg-mozog a nebuló, mert nagy a mozgásigénye, és nem próbálja őt a padba szegezni. Az önfeledt mozgás, a sport egyébként is olyan szelep, ami segít kiengedni a feszültséget. Hogy divatos szóval éljünk, egyúttal a stresszkezelést is megtanulja az edzésre járó gyerek.

Ám az a bökkenő, hogy utódunk nemcsak abból tanul, amit papolunk neki, hanem főleg abból, ahogy élünk. Ha azt látja, hogy munkába menet falfehéren, remegő kézzel öntjük magunkba a kávét, mert épp értekezletre készülünk, akkor nagy rá az esély, hogy ő is szorongó lesz. S a jól ismert vicc poénjával fogadja a becsengetést: „Na, most ment el a kedvem az egésztől!”