Öngyilkosság előtti segélykiáltások

Az elmúlt években hazánkban megugrott a 14- 20 év közötti fiatalok öngyilkossági kísérleteinek száma. Ezek hátterében legtöbbször az iskolai kudarcok, a céltalanság, a meg nem értettség és a szeretetéhség, illetve a szexuális és szerelmi csalódások állnak. Vannak magányos farkasok, akik egyedül tervelik ki, hogy leszámolnak gyötrelmesnek vélt életükkel, míg mások a kollektív öngyilkosságot választják.

A fiataloknak a halálról alkotott képe többnyire irreális, fel sem fogják, hogy mi történik, ha „sikerrel" végződik a beszűkült tudatállapotban elkövetett tettük. Valójában nem meghalni akarnak, hanem felhívni magukra a figyelmet, kicsikarni egy csöppnyi szeretet. Serdülőkorban – a hormonváltozások hatására vagy a kirekesztettség következtében – a tinik értéktelennek és kiégettnek képzelik magukat. Néha azok is, akik egyébként szeretetteljes családban élnek – mondja dr. Takács Vera klinikai szakpszichológus.

Ennek tudatában mit élhetnek meg azok, akik mellőzöttnek érzik magukat, vagy akik előtt rossz szülői, családi példa áll mintaként? Felmérések igazolják, hogy ahol mindkét szülő legalább egyszer volt már depressziós, ott az utódnak 50 százalék esélye van erre a betegségre. Kiút azonban mindig létezik, ha az intő jeleket idejében észleljük, s a szakszerű gondoskodáson túlmenően lelki segítő tanácsát is kikérjük.

V. Tamás 17 éves középiskolás – akit szülei pszichiáterhez vittek hosszan elhúzódó lehangoltsága, iskolai bukásai miatt – így mesélt magáról: „Teli van a hócipőm, hogy mindenki azt fújja: szedd össze magad, állj talpra, szép az élet, vedd le a fekete színű cuccokat magadról, ne festesd töksötétre a hajad, ne hallgass idegbeteg zenét! Nos, van ebben igazság, de ki foglalkozik a háttérrel? Lehet, beleszülettem egy idegileg gyenge családba, így az élet örökké kibabrál velem? Szóval lehet, hogy a gének a hibásak, vagy tényleg tehetségtelen, hasztalan és gyáva vagyok? A szerelemben is elbénázok mindent, a tanuláshoz sincs kedvem. Néha élni sem. Szörnyű embernek érzem magam, a kitartás is hiányzik belőlem, de anyámék csak a bogyókat adják. Milyen jó lenne, ha dumálnának néha velem, ha elfogadnának!”

Tamás gondolatait nyugodtan nevezhetjük segélykiáltásnak, amit az öngyilkos-jelölt fiatalok többnyire jól érthetően közvetítenek a szüleik, barátaik felé. A mai srácok szüleinek többsége vagy nagyon engedéken, közönyös, vagy túlságosan elfoglalt, netán éppen ideggyenge. A fiatalok arra panaszkodnak, hogy a szeretet, a figyelem, az érdeklődés és a megerősítés biztonságot nyújtó élménye hiányzik a leginkább az életükből.

S. Sarolta alig múlt 15 éves, amikor úgy érezte, hogy nem tud megbirkózni a ránehezedő szülői és iskolai elvárásokkal. Felkészült és cselekedett. Vitaminokkal és fájdalomcsillapítókkal tömte tele magát, amikor meghalni készült. Édesanyja még idejében rátalált, így megúszta egy alapos gyomormosással, két palack infúzióval, s annak a tudatával, hogy ha komolyabb gyógyszereket szed be és életben marad, egy életen át sérült aggyal kellett volna élnie. A gimnazista lány másfél évig járt pszichiáterhez, míg egyenesbe jött önmagával, a környezetével és a szüleivel is. Soha többé nem akarná kioltani az életét.

A lány most a buddhizmus tanításával ismerkedik, s ezzel próbál másoknak segíteni: „Buddha nem azt közvetítette, hogy az élet egy siralomvölgy, meneküljünk a halálba a problémáink elől. Ez marhaság lenne! Tegyünk meg mindent, hogy bölcsen és higgadtan szemléljük a világot, s benne a saját sorsunkat – miközben efogadjuk, hogy az élet egy halom szenvedéssel jár. Senkinek sem könnyű, mindenkinek mindenért meg kell küzdenie. Ha pedig az örömöt és a boldogságot nem vesszük készpénznek és örökkévalónak, máris könnyebb megoldaniunk a problémáinkat. Aki a bármennyire apró jó dolgokat nem tudja értékelni, állandóan birtokolni szeretne valamit vagy valakit, a hatalmat és a pénzt hajkurássza és nem fogja fel, hogy semmi nem jár eleve – az boldogtalan és elégedetlen lesz. A szenvedés is jár! nekünk Ezt naponta megtapasztaljuk már a gyerekkorunkban is . A többi mind meglepetés és ajándék, amit meg kell köszönnünk a sorsnak, vagy önmagunknak!”