Humorsoroló 2.

Hofi Gézát így fedeztem fel magamnak:

1970-ben a barátaimmal Balatonszéplakon vakációztunk. Egyik nap halljuk, hogy Fonyódon lesz valami humoros pasas, az Expressz együttes kíséri (ez utóbbi nem volt annyira a kedvünkre, lévén mindhárman Jimmi Hendrix-rajongók). No, fel a vonatra, irány Fonyód, a szabadtéri mozi vagy színpad. Amolyan játszótéri padokon ücsörögtünk és unatkoztunk, amikor végre bejött egy tömzsi ürge, Hofi Géza, s elkezdett a katonaélményeiről mesélni. Ez akkoriban így, a színpadon nem volt divatban, s szinte teljes csendben telt el három-négy-öt-hat perc – maximum a vállalati össznépi bulik kultúrműsoraihoz illő elnéző-kötelező mosolygással, hogy aztán hamarosan az is elüljön.
Úgy hat perc letelte után mi hárman kezdtünk ráhangolódni Hofira. Egyre inkább vettük a lapot, ráéreztünk az aszfalthumorára, s hamarosan fetrengve röhögtünk, ami előbb-utóbb átragadt a többi nézőre is. Nem azért állítom, mert Hofi Géza már nem tud megcáfolni, de rövid idő múltán már elsősorban nekünk, hármunknak játszott, s mivel a harmadik vagy a negyedik sorban ültünk (vagy inkább: őrjöngtünk), talán megengedi onnan, fentről, hogy azt írjam: rövidesen azonos hullámhosszra kerültünk.
Barátaimmal mindmáig emlegetjük azt a napot, azt a késő délutánt. A műsort aztán lemezen is megvettük. Mindannyiszor úgy hallgatom (röhögve), mintha ott ülnék a fonyódi padon, s először csodálkoznék rá valakire: istenem, ez óriási! Zseniális!
Nyugodj békében, Hofi Géza.