Kutyaposta

Bezzeg másként volt ez kiskoromban, amikor még gombócként hemperegtem a fűben a gyerekekkel. Mindenkinek volt hozzám kedves szava, kényeztettek, fürdettek, fésültek, a tányérom sosem volt üres. Gyakorta vittek kirándulni – napsugaras, vidám volt az élet.
De aztán a Nap elé némi felhő került. A gyerekek növekedtek, már korántsem voltam fontos a számukra, már nem labdáztak, nem kergetőztek velem. Sokszor napokig rám sem néztek, helyettem egy villogó nagy dobozt figyeltek. Bizony a kutyatál is gyakran üresen maradt, csak néha jutott némi csont, mosogatólészerű moslék. Nem tudtam mire vélni a változást, hiszen mindent úgy tettem, mint régen, mire hát mindez?
Egy nap újabb változás következett. Megint kirándulni készült a család. Valamikor kedves szavakkal hívtak: gyere te is, Buksi, de most csak egyszerűen, keményen hangzott: ugorj, te mihaszna! Megálltunk egy útszéli pihenőnél. Eszegettünk. Én is kaptam, méghozzá feltűnően ízes falatokat, sőt, előkerült a labda is. Játszottunk, de amolyan alibiszerű játék volt ez inkább. Egyszer csak a gazdám jó messzire eldobta a labdát, úgy, mint régen, loholtam utána fürgén, boldogan, közben láttam, hogy gazdámék beugrottak a kocsiba, s már sebesen indulnak is. Úgy gondoltam, ez is a játékhoz tartozik, itt hagynak, ijesztgetnek, azt akarják, hogy rohanjak utánuk, aztán majd megállnak, jót nevetnek félelmemen.
Nem így történt. Lélekszakadva rohantam, de a kocsi egyre távolodott, majd elveszett a messzeségben. Még futottam, de már egyre lassabban, míg végre megálltam az út szélén, s csak néztem utánuk. Vártam. Rám esteledett. Egyszer, kétszer. Nem mertem a helyem elhagyni, mert hátha visszajönnek, s ha nem találnak ott, akkor végem van. Étlen-szomjan ültem az út szélén, már felállni sem tudtam, úgy elgyengültem, míg végre megállt mellettem egy kocsi. Ölelő karok emeltek fel, s tettek hátra, a két ülés közé.
Így kerültem a menhelyre. Azóta várom, nap mint nap várom a volt gazdáim visszatérését, hátha meggondolták magukat, s újra szeretetükbe fogadnak, hiszen nem csináltam semmi olyat, amivel ezt kiérdemeltem volna.
És várok, és várok. Ha ők nem, akkor talán majd más fogja pártomat, s ígérem: új gazdámat is fogom annyira szeretni, szolgálni, mint a régit, csak vinne már el innen valaki. Mert gazdi nélkül lehet élni, de nem érdemes.”
Közreadta: