Szóváltás és szó nem váltás

Az ötven évvel ezelőtti eseményekre való emlékezések, utalások, válaszok, kommentárok – melyek természetesen nem nélkülözik az aktuálpolitikai felhangokat sem – a következőképpen rekonstruálhatók:

1.
Budapest, 2007. október 11.
MVSZ Sajtószolgálat
Az ÁrpádHír Világtelevízió Magyar Sorskérdések című műsorának első adásában, 2007. október 11-én este, Patrubány Miklós bemutatott egy döbbenetes dokumentumot.
Az Élet és Irodalom 1957. szeptember 13-i számában közzétette 251 magyar író tiltakozó levelét, amelyben az aláírók azt követelték, hogy az ENSZ Közgyűlése ne tárgyalja az ún. Ötös Bizottság jelentését, amely az 1956-os Magyar Forradalom vérbe fojtásának körülményeit tárta fel.
A tiltakozó levél nem kevesebbet állított, mint hogy „1956. október 23-án az események olyan sorozata indult el Budapesten”, amelynek során „a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett.”
Az Országos Széchenyi Könyvtár által rendelkezésre bocsátott újságkivonat szemmel láthatóan megdöbbentette a műsor két 1956-os elítélt szereplőjét, Rácz Sándort, az 1956-os Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökét, és Kiss Dénes koszorús költőt, a Trianon Társaság elnökét. Mindketten hallottak erről a levélről de egyikük sem ismerte tartalmát és aláíróit.
A 251 aláíró között sok jelentéktelen név olvasható.
De szerepel az aláírók között Illyés Gyula, Kassák Lajos, Karinthy Ferenc, Kodolányi János, Örkény István, Passuth László, Szabó Lőrincz és Tamási Áron.
A ma is élők között a legismertebb név a Csoóri Sándoré.
A műsor vendégei egyetértettek abban, hogy amennyiben ez a levél igaz – márpedig egyikük sem hallott arról, hogy akár 1989. után, az érintettek közül bárki jelezte volna: visszaéltek a nevével – akkor ebben a levélben megtalálható Magyarország mostani mély erkölcsi válságának gyökere.
Abban is egyetértettek, hogy amennyiben az ENSZ Közgyűlése meghallgatta volna a magyar írók követelését, akkor Rácz Sándor és az 1956. után életfogytiglan elítéltek sokasága talán még ma is börtönben sínylődne. Szabadulásuk annak volt köszönhető, hogy az ENSZ Közgyűlése addig nem vette le napirendjéről a „magyar kérdést”, amíg 1963-ban a Kádár rendszer szabadon nem bocsátott mintegy húszezer politikai foglyot.
Sajtószolgálatunk alább közzéteszi a magyar írók 1957-es levelét és az aláírók névsorát.

A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen
Az Irodalmi Tanács kezdeményezésére a magyar írók a következő nyilatkozatban tiltakoztak az ENSZ ötös bizottsága jelentésének tárgyalása ellen.
Mélyen átérezve azt a felelősséget, amelyet hivatásunk, a nemzeti közvélemény formálásában betöltött szerepünk ránk ró, egyben általános emberi felelősségünk tudatában is, felemeljük tiltakozó szavunkat az ellen, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése a magyarországi események ügyét napirendre tűzze. Szeretnénk, ha eljutna hangunk mindazokhoz, akik a világban barátainknak nevezik magukat, elsősorban minden nemzetbéli írótársainkhoz. Bízunk benne, hogy megértik aggodalmunkat és magukévá teszik követelésünket.
Egyek vagyunk ezzel a néppel, ismerjük lelkének minden rezdülését. Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet. A történelmi és társadalmi körülmények tragikus találkozása folytán 1956. október 23-án mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten, amelynek fordulatain már sem a józan politikai belátás, sem a kezdeti résztvevők jelentős részének becsületes szándéka nem tudott többé úrrá lenni. Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Valamennyi irodalmi irányzatot és a magyar közvélemény legkülönfélébb árnyalatát képviseljük, a részletkérdések egész sorában, még néhány lényeges kérdésben is vitában állunk egymással; egyet azonban ma már világosan látunk: a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől.
Nem mindannyian értettük akkoriban ennek a lépésnek szükségszerűségét és jelentőségét. Kételyeinket, gondjainkat, fenntartásainkat tükrözte sokunknak állásfoglalása. Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni mindazokat, akik a megzavarodott közvélemény sodrásával szembe mertek szállni, akik megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól, talán a még rettentőbb csapástól, a háborútól. Lehetnek közülünk egyeseknek még komoly fenntartásaik belpolitikai kérdésekben, a szocialista építés módszerei dolgában, de mint hazafiak, mint a Magyar Népköztársaság hű polgárai, valamennyien minden erőnkkel segíteni akarjuk a társadalmi és gazdasági helyzet megszilárdulását, a kulturális élet felpezsdülését, a közbizalom megerősödését és minden eredmény, amit e téren elértünk, minden jel, ami ennek a folyamatnak egészségét és erejét mutatja, egyformán mindannyiunk örömére van. Így érez ma nálunk a nemzet többsége és java.
Kinek az érdeke, hogy a sebeket újra feltépjék? A mi hazánknak, ennek a nehéz történelmi sorsot viselt kis népünknek bizonyára nem. Lehetetlenség volna nem látnunk az ízléstelen hangulatkeltés hátterében a valódi szándékokat, a tőkés hatalmak politikai játékát.  Fel akarják szítani a legbarbárabb ellenforradalmi erők lohadó kedvét, fel akarják korbácsolni ismét a már megnyugvó közvéleményt idehaza; fenn akarják tartani, fokozni akarják a feszültséget a nemzetközi politikában. Mi ezzel nem értünk egyet. És különösen nem érthetünk egyet azzal, hogy bárki az ügyvédünk talárjában csúfolja meg, torzítsa komédiává azt a tragédiát, amely minket ért.
Aki barátunk, ezt nem helyeselheti! Aki barátunk, az gyógyít és nem sebeket tép rajtunk! Kis nép vagyunk, de történelmi szerepünk és az a hivatás, amelyet az emberiség szolgálatában vállalunk, feljogosít rá, hogy odakiáltsuk: mi nem vagyunk senkinek politikai cégére, nem leszünk játékszer tisztátalan kezekben, nem leszünk a nemzetközi élet botrányköve!
Akadnak, tudjuk magyar írók, akik másként beszélnek. Ránk hivatkoznak, szót kell tehát erről is ejteni. A néppel érző magyar írók útja a múltban keservesen nehéz volt; és ma sem könnyű vállalni részünket egy új rendért vajúdó társadalomban. De mi nem tudnánk más sorsot vállalni. És bizonyosak vagyunk benne, hogy nem lesz kevésbé dicsőséges, mint amilyen nehéz. Aki azonban megfutott, az hallgasson, mert ha szól, szava csak a renegáté lehet. S a népnek, amellyel sorsközösséget vállalni nem mert, árulója is lesz szavával.
Ezt a világ minden írója, ezt minden hazafi megérti.
Végezetül pedig: mi fontos nemzetközi fórumnak tarjuk az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Tiszteljük, mint amelynek hivatása, hogy a népek sok közös gondjának, egymásra találásának, a békés egymás mellett élésnek műhelye legyen. Szeretnénk tisztelni ezután is! Örültünk, amikor hazánk a szervezet tagja lett: szeretnénk örülni ezután is.
Világ írói, világ népeinek tiszta szándékú értelmisége!
A nemzetek kölcsönös megbecsüléséért, sokat szenvedett hazánkért, a magatok emberségéért, az Egyesült Nemzetek Szervezete becsületéért tiltakozzatok velünk.
Abódy Béla, András László, Alpári Pál, Aranyossy Magda, Aranyossy Pál, Asztalos Sándor, Ács Kató, Bakó József, Baráth Endre, Barabás Tibor, Balázs Anna, Balázs Sándor, Barta Lajos, Bartáné Szucsich Mária, Bába Mihály, Bárány Tamás, Benjámin László, Benamy Sándor, Békés Virág, Beczássy Judit, Bihari Klára, Boldizsár Iván, Bogáti Péter, Bónyi Adorján, Borsi Darázs József, Bölöni György,  Bródy Lili.
Csanádi Imre, Cseres Tibor, Csepeli Szabó Béla, Csetényi Erzsébet, Czibor János, Csohány Gabriella, Csoóri Sándor, Csuka Zoltán, Csurka Péter, Dallos Sándor, Darázs Endre, Darvas József, Devecseri Gábor, Dénes Zsófia, Diószegi András, Dobozy Imre, Egri Lajos, Elbert János, Endrődy János, Erdei Sándor, Erdélyi József, Erdős László, Erdődi János, Falu Tamás, Felkai Ferenc, Fejes Endre, Fekete Lajos, Fehér Klára, Féja Géza, Fábián Zoltán, Földes Imre, Földes Mihály, Fodor József, Földes Péter, Földessy Gyula, Földeák János, Füst Milán, Fülöp János, Füsi József, Fazekas Anna.
Galsai Pongrác, Gerő János, Gellért György, Gábor György, Gellért Oszkár, Gergely Sándor, Gergely Márta, Gergely Viola, Gera György, Gereblyés László, Goda Gábor, K. Grandpierre Emil, Gyetvai János, Gyagyovszky Emil, Gyárfás Miklós, Györe Imre, Győri Dezső, Hazai Józsefné, Hamvas H. Sándor, Hajnal Gábor, Hajnal Anna, Hámos György, Hárs György, Hegedüs Géza, Hegedűs Zoltán, Hegedűs Bitte Dániel, Hollós Korvin Lajos, Hubai Miklós, Hunyadi József, Illés Lajos, Illés Jenő, Illés Endre, Illés Béla, Illyés Gyula, Imecs Béla, Jankovich Ferenc, Jánosy István, Jászberényi József, Jobbágy Károly, József  Farkas, Juhász Ferenc.
Kardos László, Karinthy Ferenc, Katkó István, Kamjén István, Kassák Lajos, Kárpáthi Aurél, Keszthelyi Zoltán, Keszi Imre, Kelemen Sándor, Képes Géza, Király István, Kis Károly, Kis Ferenc, E. Kovács Kálmán, Koroda Miklós, Kodolányi János, Kolozsvári Endre, Kónya Lajos, Komlós Aladár, Kosztolányi Dezsőné, Kopré József, Komjáthy István, Kopányi György, Körössényi János, Kőszegi Imre, Ladányi Mihály, László Gyula, Láng György, Lányi Sarolta, Lengyel József, Ligeti Vilma, Lőrinc Loránd, Lukács Imre.
Major Ottó, Madarász Emil, Mándi Éva, Máriássy Judit, Mária Béla, Máté György, Molnár Gábor, Molnár Géza, Mollináry Gizella, Moldvai Győző, Morvay Gyula, Mesterházi Lajos, Murányi Kovács Endre, Nagy László, Nagy Péter, B. Nagy László, Nagy Sándor, Nádass József, Nemes László, Németh László, Nyárádi Gábor, Nyíri Tibor, Oláh László, Oravetz Paula, Osváth Zsuzsa, Örkény István, Örvös Lajos, Palasovszky Ödön, Palotai Boris, Palotai Erzsi, Papp László, Passuth László, Pándi Pál, Pákozdi Ferenc, W. Petrolay Margit, Peterdi Andor, Pilinszky János, Pintér József, Polgár István.
Rajcsányi Károly, F. Rácz Kálmán, Remenyik Zsigmond, Reményi Béla, Rideg Sándor, Román György, Rónai Mihály András, Rubinyi Mózes, Sarkadi Imre, Sándor Kálmán, Ságodi József, Sándor Iván, Sinka István, Simon Lajos, Sőtér István, Sós Endre, Soós Magda, Somlyó György, Sólyom László, Simon István, Sipos Gyula, Szabó Pál, Szabó Lőrinc, Szabolcsi Miklós, Szamos Rudolf, Szalatnai Rezső, Szakasits Árpád, Szentiványi Kálmán, Szécsi Margit, Szekula Jenő, Szenczei László, Szeberényi Lehel, Szánthó György, Szinetár György, Szinnai Tivadar, Szüdi György, Szűcs László István, Szőnyi Sándor, Szomráki Sándor.
Tabi László, Tamási Áron, Tamási Lajos, Takács Tibor, Tóth László, Tóth Eszter, Toldalagi Pál, Tolnai Gábor, Török Sándor, Thury Zsuzsa, Tuba Károly, Timár György, Trencsényi-Waldapfel Imre, Thurzó Gábor, Telekes Béla, Ungvári Tamás, Urbán Ernő, Urbán Eszter, Vaád Ferenc, Vas István, Várkonyi Nagy Béla, Váci Mihály, Várnai Zseni, Vázsonyi Endre, Veres Péter, Vértes György, Vészi Endre, Vitányi János, Vihar Béla, Viktor János, Waldapfel József, Weöres Sándor.

2.
Budapest, 2007. október 14.
MVSZ Sajtószolgálat
Vannak, akik nem írták alá az abszolút erkölcsi mélypontot jelentő nyilatkozatot
Sajtószolgálatunk csütörtökön este adta ki a magyar írók levelét, amelyben 1957. szeptemberében 251 magyar író – közöttük Illyés Gyula és Csoóri Sándor – azt állította, hogy 1956. október 23. után „a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett”, és kérte, hogy az ENSZ ne tárgyalja a magyar forradalom elleni szovjet intervenció borzalmait feltáró bizottság jelentését.
Arra kérjük a még élő írókat – például Csoóri Sándort –, akiknek neve ott szerepel a 251 aláíró között, hogy amennyiben nem írták volna alá azt a bizonyos nyilatkozatot, tehát akiknek nevével esetleg visszaéltek, hogy jelezzék ezt haladéktalanul.
Ugyanakkor tudatjuk, hogy a közlemény felkerült a Kuruc hírportál honlapjára is. A szerkesztőség több olyan magyar író nevével egészítette ki a hírt, akik nem hódoltak be a kommunista nyomásnak és nem írták alá az abszolút erkölcsi mélypontot jelentő nyilatkozatot. http://www.kuruc.info/r/26/17409/
Felkérjük olvasóinkat, hogy írják meg más, akkor élő és alkotó magyar írók nevét, akik ellenálltak a gonosznak.

3.
Budapest, 2007. október 19.
MVSZ Sajtószolgálat
„Illyés Gyula 1966-ban arra a kérdésre, hogy miért írta alá a nyilatkozatot, azt válaszolta: azt hitte, a bebörtönzöttek sorsán enyhít."
"Az akkor bebörtönzött Karátson Endre viszont így emlékezik: »...az íróknak azt a siralmas nyilatkozatát ... kéjjel ismertették velünk, és az nagyon-nagyon rossz volt, egyszerűen iszonytató. Pláne nekünk, akik még majdnem gyerekek voltunk, és a magyar írókra, mint lángoszlopokra néztünk fel. Nem értettük, hogy miért teszik, az akasztásokat nem hiszem, hogy különösebben befolyásolták volna ezzel, azt meg végképp nem értettük, miért volna olyan nagy baj, ha még egy-két írót becsuknak esetleg... Megrendítő volt, iszonyú bukás, és én a mai napig úgy érzem, hogy valamiképp ebben a bukásban élünk... Ez engem akkor – odabent a Fő utcában – annyira összetört, hogy komolyan úgy éreztem: ezen a nyelven ezentúl csak hazudni lehet, nem érdemes rajta soha többé semmit sem írni. «”
(Forrás: http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0142/05.html)

4.
Budapest, 2007. október 19.
MVSZ Sajtószolgálat
Tisztelt Olvasók, Sajtószolgálat és Szerkesztőség!
Megáll-e, hogy 1957-ben 251 hazai író mind aláírta az akkori Irodalmi Tanács kezdeményezésére született nyilatkozatot, melyben tiltakoztak az ENSZ ötös bizottsága jelentésének tárgyalása ellen? Nem. Honnan lehet ezt tudni?
Első ránézésre is a koncepciós perek korának koncepciós eszköze az inkriminált tömeglevél. Amellett, hogy az írók most újraforgalmazott levele kordokumentumként egyebek között azt illusztrálja, hogy milyen sátáni visszaélések voltak a diktatúra eszköztárában, az Írószövetség felszámolása után, az ún. íróper mentén felhasznált levél arról is árulkodik, hogy lóhalálában csinálták, és mint a kétszeri újságközlésből kiderül, adagokban összehozva, következetlenül (ami a listán szereplőket és nem szereplőket illeti) félkészre sikerült. A kevés emlékező szerint részletekben, "zsilipeléssel, szalámizással" igyekeztek rávenni írókat az aláírásra, ill. aláhamisítani a neveket, de ebben is következetlennek mutatkoztak.
Teljesen valószerűtlenül feltüntetik Kassákot, aki az ő alapos ismerői szerint bizonyosan elhajtott volna magától témát és aláírásgyűjtő aktivistát. Eközben a listán szereplő számos személy munkássága alapján elképzelhető, hogy akár a szövegezésben is együttműködött. De ki tudja ma, miként, mivel, hányféleképpen közelítettek az írókhoz? Félinformációval, netán egy más szövegezésű levéllel, ígérettel, hazugsággal? Igaz-e, hogy az írók egy része csak annyit tudott a szövegről: megy egy levél az ENSZ-nek a magyar írók védelmében? A korról feltételezhető, megtéveszthették őket, kizsarolva tőlük, hogy adják nevüket, pl. azzal, hogy lecsukott társaik életét menthetik meg (a listán nem szereplő költőnő pedig egykor kijelentette: mivel férje, börtönben volt, érte aláírt volna). Voltak olyanok is, akik sokáig egyáltalán nem tudtak arról, hogy a nevük e listán szerepel, nyilván odahamisították azt. (Nos, így vegyék egy kalap alá pl. Pilinszkyt, Sinkát, Nagy Lászlót másokkal, vagy így nyúljanak pl. a halálos beteg Szabó Lőrinc megítéléséhez, akinek művei tagadják az aláírást, vagy a súlyos tüdővérzéssel sínylődő Szécsi Margit képéhez.) Ki emel szót azokért a már meghalt vétlenekért, akiknek nincs senkijük? Elég rosszhiszemű hozzáállás Szakasits árnyékát pl. László Gyulára, Weöres Sándorra vetíteni. Az utókorból nézve úgy látszik, hogy szándék volt a már létező életművek megfertőzése is (éppen a már említett antikommunistává lett Kassák, vagy Szabó Lőrinc esetében), és szándék volt a rendszerrel még Rákosiék alatt szembefordulás megbosszulása is. A korabeli hatalomnak nem volt elég egy rakás írót lecsukni, még egyet csavart a szabadlábon lévők gúzsán is. Így lehetett kicsinálni a veszélyesnek tartott hangadó réteget.
És tény, hogy minden tiltakozást lesöpört az adminisztráció, eltitkolták, még a 80-as években is cenzúrázták az emlékiratokat, meghamisították, illetve több esetben visszazsaroltak velük. Csak előítéletesen vélheti aki véli, hogy a lista elleni személyes tiltakozásnak a diktatúra sajtója teret adott volna. Nem adott teret, csoportosnak még úgyse. Sőt, volt akiktől a forradalom után 5-10 évig vagy sokkal tovább semmit nem közöltek. A diktatúrával és a megtorlással szembeni tiltakozásként azonban nagy alkotások, életművek születtek. Ez volt az alig járható út. Az írónak ez az eszköze. Érdemes olvasni! Néhány szerző nem érte meg, hogy "rendszerváltónak" nevezzék, noha tettek annyit érte mint a számonkérők. S nem elég, hogy egész életükben a diktatúrával küszködödtek, a világszínvonalú életmű után rájuk dől az érzéketlenség fala. Sajnálatos, hogy utólagos állításokkal nem lehet az ominózus féldokumentumot minden kétséget kizáróan megkérdőjelezni, de idézőjelbe tenni igen, mert alighanem az aczéli trükkök is az 57-es irományból fakadnak. Minél kevesebb a tanú, annál több a gyanú. S a levél a kor hamis tanúja.
Egymásnak uszítottak baráti köröket, alkotó közösségeket. Milyen utat választasz, az idegen bizonytalanban vagy itt gyötrődsz tovább? De éppen bizonyos emigráns, forradalmár írók és az itthon maradók között később szövődött tartós, kölcsönös megbecsülés mutatja, a kellő ismeret és beleérzés a jó hozzáállás. Ne képzeljük, hogy Tollas dedikált kötetet cserélt volna pl. Nagy Lászlóval és Szécsivel a történtek alapos kiértékelése nélkül. Magának az Igazságnak árt, hogy elemző háttéranyag nélkül forgalmazzák a szóban forgó levelet. Ismert, hogy a különféle gyűléseken rendre meghamisították a jelenléti íveket, jegyzőkönyveket egyaránt. Hamis párbeszédeket kreáltak - nincs az a piszkos trükk amit be ne dobtak volna. (Ezt éppen a saját életükben az ilyen féldokumentumok ellen hadakozóknak kellene jól tudniuk.) Életszerűtlennek hat, hogy bármelyik, a közéletben mozgó koszorús költő a közéletben többször kitárgyalt anyagot csak felületesen ismerné. Bár szinte a kezdetétől tudott, hogy a napokban újra közzétett levél aláírásainak körülményeivel szemben számtalan fenntartással kell élni, a magyarországi médiában azért szívesen hivatkoztak rá. Főleg a balos, liberális közeg nyomult e témával - mivel különbek Veres Péter fiai? -, aktuálpolitikai önigazolásra használva a listát, nüná, elsősorban az ún. népnemzetinek tartott, "mélymagyarnak" gúnyolt írók ellen, éppen jóhiszeműségüket vagy szolidaritásukat fordítva ellenük (tarthatatlanul és tényszerűtlenül). Tipikus. Nyíltan elemezte az ügyet a szaksajtó (pl. Standeinsky Éva 1996-os könyve). Tanulmányozása ajánlható. Kézirat nem került elő csak két újságközlés, elég árulkodó nemde, hogy nincs egyetlen eredeti sem. A koncepciózusan féloldalas tálalásnak talán akaratlanul alájátszik a levél mostani előszedése. Az Írószövetség okkal büszke 56-os szereplésére, nem érdemel kollektív vádat. Egységes megkérdőjelezés helyett a többszöri átnyergelők esetét vizsgálhatnák. Igazságtalan cselekedet a mai erkölcstelen helyzetért azokat is kárhoztatni, akiket esetleg nevük hamisításával is tönkretenni igyekeztek!
Bár a mai megdöbbenés érthető, ellenőrizhetetlen, hogy a forradalom után egységesen ilyen rossz kompromisszumot kötött volna az odaírtak halmaza. S még az alkuért a hatalommal egyezkedő néhány jelentős író átverése sem kizárt. Kérdőjeles azt feltételezni pl. Németh Lászlóról addigi életműve alapján, hogy belement volna nem író ártatlan lecsukottak, hősök föláldozásába. Ezért nem lesz elég pusztán a túlélők immár szelektív, agyonbefolyásolt memóriájára, netán akaratlanul, esendően önigazoló emlékirataira hagyatkozni, a kor megismerése az elsődleges. Vagyis rögtönítélő számonkérés helyett, bölcsebb volna háttérelemzéssel együtt vizsgálni a témát, ha már többre nincs lehetőség - mert a félismeret következménye értetlenség, gyanakvás és elhamarkodott ítélet, koncepcióra újragerjedő prekoncepció. Átlátható, noha tagadható is, hogy itt egy (-két) személy szerepének becsomagolásáról van szó, s háttérben ott a világszövetségi önvédelem az "ellen-világszövetséggel" szemben. Várható-e így, hogy majd a jelentkeznek az önigazoló írók? Várható volt, hogy már nem várható és akkor jön a lám-lám. Ezek után ki védi meg érdemük szerint a vétlenül meghurcolt nevűeket?
A rossz eszköze a kritikátlan tálalás. Csomó közismerten vétlen írót érzéketlenül befeketít. Ha a Világszövetség becsületesen kíván föllépni a történelemhamisítás és a kollektív bűnösség ellen, itt is következetesnek, igazságosnak illene lennie, hiszen ezt várja el ugyebár másoktól, önmagát illetően.
Kérem, juttassák el ezt a levelet is azokhoz, akiknek az előzményt elküldték. Talán veszik a fáradságot és megpróbálnak utánajárni az akaratlanul meghurcolt nevűekért. Szécsi Margitért és Nagy Lászlóért jogom van tiltakozni. A kibocsátó helyett nyomoznom, vagy két oldalas levélnél e tárgyban többet írnom nem való, bár lehet, hogy két szó elég volt volna: nyolcadik parancsolat.
Eredményes kutatómunkát kívánva,
Nagy András

5.
A Magyar Nemzetben megjelent Csoóri Sándor-cikk az interneten nem elérhető. Helyette a következő írásból idézek:

Hírszerző
2007. október 25.
Valószínűleg nem állja meg a helyét Csoóri Sándor Magyar Nemzet-beli védekezése a Kádár-rendszer mellett hitet tevő, 1957-ben keletkezett nyílt levéllel kapcsolatban – mondja lapunknak a kor történésze. Csoóri érvelése, amellyel az 50 évvel ezelőtti szerepvállalását a szemére hányó Patrubány Miklós MVSZ-elnök vádjaira próbál reagálni, finoman szólva sajátságos, ráadásul konkrét valótlanságot tartalmaz.
A rendszerváltás óta egyetlen, még élő aláíró (így Csoóri Sándor) sem cáfolta érdemben, hogy annak idején önként a nevét adta volna a magyar írók 1957 szeptemberében a Népszabadságban és az Élet és Irodalomban megjelent nyilatkozatához, amelyben tiltakoznak az ellen, hogy az ENSZ Közgyűlése megtárgyalja a világszervezet ún. ötös bizottságának jelentését az 1956-os forradalmat követő megtorlásokról.
Csoóri Sándor a Magyar Nemzet 2007. október 20-i számában válaszolt a levél aláírásáért őt a nyilvánosság előtt kérdőre vonó Patrubány Miklós MVSZ-elnöknek. Válaszában Csoóri különös technikával él: mivel a nyílt levél 1957-ben először a Népszabadságban látott napvilágot, visszautal az ugyanezzel a lappal 2003-ban (!) megesett Teller-botrányra, erre hivatkozva nyilvánítva hamisnak az aláírók névsorát.
Pedig minden valószínűség szerint létezett a nyílt levél, bár Csoóri Sándornak abban kétségkívül igaza van, hogy az eredeti kéziratot az aláírásokkal valóban soha nem látta senki – mondta lapunknak Standeisky Éva. A történész (akinek Az írók és a hatalom című, 1996-ban megjelent könyve egyik fejezete erről szól) szerint ugyanakkor az efféle kiáltványok általában nem is úgy keletkeztek, hogy valaki(k) megírta, majd a többiek aláírták, hanem gyakran telefonon gyűjtötték a csatlakozókat, bár többen emlékeznek úgy, hogy a szigligeti alkotóházban körözték az íveket.
A történész ugyanakkor úgy látja, nem állja meg a helyét Csoóri kijelentése, mely szerint "akkor még nem ismertek. Nem számítottam mérvadó fiatal költőnek". A népi írókhoz közel álló Csoóri Sándor ugyanis tagja volt annak a reform-kommunista mozgalomnak, amely a hatalom belső ellenzékeként próbált meg fellépni; sőt évekkel korábban is annyira "mérvadó" fiatal költőnek számított, hogy dicsőítő verset írt Rákosi Mátyáshoz, a rendszer pedig 1954-ben József Attila-díjjal jutalmazta. Csoóri aláírását valószínűsíti Standeisky Éva szerint az a tény is, hogy a népi írók szinte egyöntetűen csatlakoztak a felhíváshoz.
Standeisky Éva úgy véli, az aláírókat valószínűleg megtévesztették: sokan azt hitték ugyanis, hogy ezzel a nyilatkozattal valóban segíthetnek bebörtönzött írótársaik sorsán. "Másrészt ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a Nyugatra nem számíthatunk, Kádárék ellenben egyre szilárdabb helyzetben vannak, vagyis sokan feltehették maguknak a kérdést: ha már ’úgyis mindegy’, nem segítenek-e ezzel a levéllel valamit?" – mondta lapunknak a történész. Így a több száz aláíróból (akik között a 251 író mellett más ismert értelmiségiek is voltak) többen még azt is vállalták, hogy nagygyűléseken szónokoljanak a levél szellemében.
A Magyar Nemzetben közölt válaszában - amellett, hogy tagadja, aláírta volna a Kádár-kormány melletti lojalitási nyilatkozatot - Csoóri arra hivatkozik, hogy Illyés Gyula és Németh László rábeszélésére aláírt viszont egy, az adott időszakban bebörtönzött írók számára jóindulatot kérő levelet.
Csoóri ezen állítása azonban már több mint furcsa.
A "magyarkérdés" ENSZ-közgyűlésbeli napirendre tűzése elleni tiltakozáshoz a nevét adó Illyés és Németh alig egy héttel később valóban aláírta azt a Kállai Gyulának, a Kádár-kormány miniszterének címzett levelet, amelyben tizennyolc magyar író jóindulatot kért 1956-os tevékenységük miatt bebörtönzött társaik számára. A kollégáikkal szolidaritást vállaló írók (mint Weöres Sándor, Tamási Áron, Illyés Gyula, Benjámin László, Örkény István, vagy akár Németh László) utólag valóban hivatkozhattak arra, hogy a Kádár-kormány mellett hitet téve a bebörtönzötteket mentették.
Csoóri Sándor azonban - állításával ellentétben - nem volt a befolyását a meghurcoltakért latba vetők között.

6.
Budapest, 2007. október 22.
MVSZ Sajtószolgálat
A Magyar Nemzet úgy közölte Csoóri nyílt levelét, mint ahogy Lamperth Mónika és Lendvai Ildikó 2004 decemberében az Index hírportál tudósítását az Országgyűlésben: a benne lévő ordító valótlanságokkal együtt. Olyan valótlanságokkal, amelyeket egy kezdő szerkesztő is könnyűszerrel felfedez.
Igaz, egy szocialista képviselő nem mindig kezdő szerkesztő, de a Magyar Nemzet nevet viselő napilap szerkesztői számára fontos lehetne a magyar nemzet igazságérzete.
Ennek ellenére a Magyar Nemzet napilap illetékese nem közölte az október 22-i számban az alább olvasható választ.
Augeiasz istállója
Cáfolat és kérdések Csoóri Sándorhoz
Első közlésének ötvenedik évfordulója alkalmából a Magyarok Világszövetsége nyilvánosságra hozta azt a szörnyű levelet, amely több száz magyar író nevében, 1957. szeptember 5-én a Népszabadságban, majd szeptember 13-án az Élet és Irodalomban jelent meg. Ezért Ön a Magyar Nemzet 2007. október 20-i számában nyílt levélben támadott meg. Valótlan állításait, ködösítő mellékszálait, személyeskedéseit és közszereplőhöz méltatlan hangnemét visszautasítom.
Íme az Ön által megtámadt közlemény:
(Lásd az 1. fejezetben közölt részt.)
Látható, hogy nem neveztük kollaboránsnak – mint Ön állítja – a levelet aláíró magyar írókat.
Az a mondat sem szerepel a közleményünkben, amelyet nekünk tulajdonítva Ön megrágalmaz – Csoóri: ’56-ban fasizmus és fehérterror volt, az ENSZ ne tárgyalja. Ez a cím egy internetes hírportálon szerepelt. Az, hogy Ön olvassa a kuruc.info híreit nem mentség arra, hogy a Magyarok Világszövetségének – amelynek elnöke volt – hivatalos közleményeit mellőzi.
Ön azt állítja, hogy 1956-ban az értelmiségi körök és az írószövetség megbízott összekötője volt. Ezt az állítását Rácz Sándor, az 1956-os hős kérdőjelezi meg, hiszen, a forradalom idején mind az írószövetség, mind a magyar értelmiség forradalmi bizottsága közvetlenül az őáltala vezetett központi munkástanáccsal állt kapcsolatban.
Az sem igaz, hogy akkor Ön ne lett volna ismert fiatal költő, hiszen már állami kitüntetett volt.
A falusi származású, félárván, apa nélkül felnőtt, akkor 23 éves Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke felelősséget vállalt a forradalomért és a magyar népért. Jutalma akkor életfogytiglani börtönbüntetés volt. Ma pedig a teljes elhallgatás.
Az ugyancsak falusi származású, apa nélkül felnőtt, 23 éves Csoóri Sándor versben hozsannázta meg a kegyetlen, magyargyűlölő diktátort, Rákosi Mátyást. (Rákosi elvtársnak/ szállj az ablakába,/ s illendően, szépen/ kocogtass be nála.// Mondd meg néki, mondd meg,/ – de ne panaszlóan –/ hogy betegen fekszem,/ azért nem hall rólam.// Mondd meg neki, mondd meg,/ így, ahogy üzenem:/ hogyha felépülök,/ tüstént fölkeresem.// És a színe előtt/ teszek hitet rája:/ én leszek a leghűbb,/ Ifjú katonája. – Csoóri Sándor: Aranyos madaram, 1953.) Jutalma a következő évben odaítélt József Attila-díj.
Az Ön írása megkerüli az írók levele nyomán megfogalmazódó súlyos erkölcsi kérdéseket, sőt, további kérdéseket szül.
1. Aláírta-e Ön, illetve adta-e nevét az 1957-es szörnyű levélhez? Ha nem, miért nem tiltakozott ez ellen? (Ön, még 2000-ben is önként közölt egész oldalas írást a Népszabadságban. Csupán az 1957. szeptember 5-i lapszámot ne olvasta volna?)
2. Ha nem tiltakozhatott a Kádár rendszer idején, miért hallgatott Nagy Imre újratemetése után (1989. június 16.)?
3. Ha pedig vétkes, miért nem kért bocsánatot legalább ’89 után azoktól, akiket a kommunisták a szörnyű levélen felbátorodva aláztak meg a börtönökben, vertek agyon vagy küldtek bitófára? Gondolt-e arra az iszonyú pusztításra, amit az írók levele a kortársak körében okozott? (Karátson Endre: „Ez engem akkor – odabent a Fő utcában – annyira összetört, hogy komolyan úgy éreztem: ezen a nyelven ezentúl csak hazudni lehet, nem érdemes rajta soha többé semmit sem írni." )
Tíz évvel később, 1967-ben Ön megénekelte a szadista gyilkos Che Guevarát is. („Én láttalak és irigyeltelek ... Véres partizánsapkádat elteszem örökre.” – Csoóri Sándor: Che Guevara búcsúztatója). Egy platformon Gyurcsánnyal.
Következmények nélküli ország, szokta Ön mondani. Nem, Csoóri Sándor, ez egy Augeiasz istállójává tett ország. És abban, hogy azzá vált, megkerülhetetlen az Ön felelőssége. Az 1957-es, szörnyű levél Önre vetülő árnyéka ellenére, volt bátorsága – minderről mélyen hallgatva – elnökölni a megújuló Magyarok Világszövetségét, és tovább lapítva, 2007-ben az erkölcsi megújulás igényével útjára indítani a Márciusi Chartát?
Pedig erkölcsi megújulás csak köpönyegforgatók nélkül lehetséges.
Patrubány Miklós

7.
Budapest, 2007. október 30.
MVSZ Sajtószolgálat
A Magyar Nemzet nyolc nap elteltével, ismételt kérés ellenére sem közölte Patrubány Miklós válaszát Csoóri Sándor nyílt levelére! Mivel sokan értesültek a válasz létezéséről, de azt nem olvasták, tájékoztatásukra ismét közzétesszük.
(Lásd a 6. fejezetet.)