De ma gógia

Néhányan a minap bejelentés nélküli tüntetést szerveztek a fővárosban, a Batthyány-örökmécsesnél. A demonstrációt napokig szervezték, így a törvény engedte spontaneitásról (amit hirtelen vált ki valamilyen gerjesztő esemény) szó sem lehetett. A tüntetőket a rendőrök szétoszlatták, néhányukat bekísérték az őrszobára.
Köztük volt két olyan újságíró is, akik a demonstrálókkal egyetemben fütyültek a rendőrök előzetes feloszlató felhívására.
Ebből lett a haddelhadd. Mi jogon veszik őrizetbe azokat, akik csak a munkáját végezték a téren? Hogy ezt nem lehetett tudni róluk? Akkor is! Alkotmányos szabadságjogok, rendőri önkény és a többi került azonnal szóba. Meg egyáltalán: ha valaki fényképez egy eseményen, az nyilvánvalóan újságíró (vagy titkos ügynök, mondják többen is).
A legédesebb az egészben, hogy a demonstrációt szervezők megindokolták, hogy miért nem jelentették be a megmozdulást: annak idején a demokratikus ellenzék sem kért engedélyt a tiltakozásra a Batthyány-örökmécsesnél… Hogy a mai (nem mindig demokratikus) ellenzék némely csoportja úgy véli, hogy a Kádáréhoz hasonló diktatúra idején tevékenykedik, azt vegyük afféle tájékozatlanságnak. De mit szóljunk ahhoz, hogy – két kollégámat védendő – megszólal az ügyben az akkori (valóban demokratikus) ellenzék egyik prominense, s szintén az újságírók jogairól papol?
S ettől fogva már szó sem esik a bejelentés nélküli tüntetőkről. (Amúgy ma már szinte semmiből sem áll engedélyt kapni a demonstrációra. Feltéve, ha valaki ezt fontosnak tartja…) Nyakló nélkül megy a vita – esetleges törvénymódosításról is – a Parlamentben, az újságok hasábjain, az interneten, tévében-rádióban. Már többen védelmezik a demokráciát a rendőröktől, mint ahányan a téren legyintettek a törvényességre…

A fenti történetből remélhetőleg kiderült, hogy ha elv és gyakorlat külön-külön és együtt is korlátlanul rugalmas, de és ma – óh, gógia! – a vége mindig ugyanaz: demagógia.